X.
Pesti szikrakép:
a forgóajtó
oldalra fordított
mókuskerekében
az előttünk araszolók háttal,
az utánunk
tipegőknek hátunk.
Célunk eszelős,
ők hova, merre, fel sem sejlik.
Igyekezetünkben
magunk miatt vigyázunk
mások sarkára.
XI.
Majd írok, ha
Széphalmon leszünk,
Kazinczy sírjánál.
A Nyelvújító maga száznál több szóval
dúsította nyelvkincsünket,
többek közt e szavakkal:
keringő, füzet, lakoma,
féltékeny.
Nagyot fejlődött azóta a nyelvvilág.
Ha feltámadna,
elmutatnám említett
szavait jelnyelven –
mit szólna vajon a mester?
XII.
A konnektorba dugom,
mondjuk a nyarat,
ragyog a zöld,
mondhatnám fának, virágnak.
Az ittlét tudatom
gyökereit táplálja,
lankadatlan és változó.
Vereségeim leírhatók,
apró győzelmeim
zászlóként lobognak
a lélekvár csúcsán.
XIII.
Ha kezembe venném
amire életemben vágytam,
öt ujjam elég lenne,
mégis marad a vergődés
szárnyrajza.
Elém siet a temető.
Apám, a „féllábú-falábú
jó suszter” vállán
átvetett cipőpárokkal
sántikál át a helyhez kötött időn.
Első versem.
Anyám szeretete.
Holdig felsajduló magány.
A csend szívemen kiált:
ablakon benéznek atyafiak,
tekintetükben: el nem fogadás.
XIV.
A közeli erdő
nem őrzi kóborlásaim,
kiirtott fenyves liget,
eltűnt ösvények,
új fák.
Váratlanul nem bukkan fel őz, róka.
A dűlőn eltüntetett dombok.
Templom, ministrálkodom.
Iskolába menet
beszólok
Lacinak, Palinak;
ki él még, hol, merre?
Tűnődve csapongnak
emlékpillangóim.
XV.
Julika virágot locsol,
muskátli, rezgő, petúnia,
sarkantyú, nőszirom, rózsa
meg a többi
nevét nemtudomka.
Kis kapával körbelazította a földet,
teknőt mélyített,
és nem locsolóval locsol,
a szépek érzékenységét tisztelve,
bögrével meri
teli vödörből a vizet,
önti a virágok tövéhez.
Szemem gyengéd
nyugalom fészke.
XVI.
A kert elején
homok halom,
terméskövek, vérvörös
muskátli pompázik
macskánk felett.
Szegényke,
nemrég még térdemen,
mellemen
pihent édesen, karmolászva,
dorombolva fejezte ki
szeretetét.
Emlékek igazgatnak:
Milka kutyusnak
élő egeret hoz a szobába,
karmai közül kiengedi.
Biztatja: Milka, fogd meg,
dobd fel, játssz vele!
Egér menekülne, Frici mancsa lecsap.
Kutyánk csak les,
nem játszik,
nem tudja:
itt nyugszik cica-barátja.
Élt tizennyolc évet.
Apja: Miss Lord.
Oklevél őrzi:
„Szolnok Szépe” volt.
XVII.
Vásárolni megyek.
A pékség boltjában
friss kenyér.
Más üzletekben
bő választék, frissebb a hús.
Kedv borús,
hoppoz a gond:
az üzletek
egyike erre, másik arra,
s nem kicsik a távolságok.
Biciklim hű, emlékséges,
ősszel ötvenegy éves.
Új alkatrész-implantációra vár.
Egy helyt drót-fűzött a nyereg,
beleakadhat fenekem
takarója, jó nadrágom…
Felírva minden,
mi kell –
agyamnál,
papír jobban memorizál –,
így, bármelyik boltban,
polctól polcig kóvályogva,
csak keresek.
Nekem ez elégnél több:
tudatom szabad legyen,
bénítsa
kötelesség
s ne mellőzhető kényszerek!
XVIII.
Julika
puszival ébreszt,
nem szól, kezével jelzi,
kedves mosollyal
tetézve:
jó lesz fel kelni… magától
nem fő kávé…
Ebből tudom, kedve szerint
a jelnyelvet gyakorolná.
XIX.
Nyársalunk
alkonyat után,
az első csillagok előtt.
Téglakört raktam,
halomban fahasábok.
Felkarikázva
hagyma, paradicsom,
kenyérszeletek tányéron.
Szalonna kér:
faragnék neki nyársbotot.
Csillaghullást
néztünk utóbb,
csodától elbűvölten,
„Szent Lőrinc könnyei” potyogtak.
XX.
Még egy cigi…
Csend-tömbökbe zárt
éjszaka.
Csillagközökbe
fúrt szemem
lát-e végre ismeretlen
dimenziókból feltűnő
élőlényt? Szól róluk
annyi élmény, tétova híradás…
Izgat: milyen
az agytól-agyig kommunikáció?
„Van-e ott is élet, s ha van,
ily’ bús, mint a földi?”
Búsabb! Téridőn el- s áttűnve,
szükségletekért háborúzva,
csillagközi űrhajón-élet?!
XXI.
Vetem magam
régi újságokra.
Imént hoztam ki egy csomót –
mennyit rejt még a fáskamra!
Utószor lapozok köztük,
egy-egy cikken csodálkozva –
ezt meg nem is olvastam még,
eltelt tíz-tizenöt év…!
Kéz- és gépiratok száza
megy kukába.
XXII.
Festménytémák
ezre fejben.
Halogatom, készülődök.
Egy akvarell-sorozat
kihúzna a fontolgatás
mocsarából.
Olaj, vászon? Régtől gátol:
képzett művészbarátok
művei, fektetve sorba,
műterem fal mellett várnak
a jó-pénzű vásárlóra.
Mesterek átka
lopódzgat tudatomba:
miután ők – még jó, ha nem éhen – haltak,
remekeik milliókért
cseréltek gazdát!
XXIII.
Horolok.
Kapát nem vágom a földbe,
csak mint arcot,
borotválom,
jó, hogy tükör nem kell hozzá.
Verejtékben úszik testem,
szemem sós verejték marja,
égetnek a napsugarak,
bőröm pirul, enyhén barna.
Légzés ritmusra húzom kapám.
Ha sietek,
tüdőm jelez,
ha nagyot hajlok – derekam.
Lazán fogni kapanyelet –
hólyagtól óvom tenyerem!
Izomláz fenyeget.
Időm eljárt? – Kaján mese!
Pihenésül gereblyézek,
vasvillával
kirázom a port a gyomból,
s Nap-prédának szétterítve
szabadulok gazda-gondtól.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:12 :: dudás sándor
