Marthi Anna : Felébredek

 

 

 

 

Kint-bent akkora a káosz. A pokol legmélyére vetve ma felhozlak onnan,

odvas testem félelem fészkén a bánat egyre nő. Tudathasadás-e, ember

és ég közötti az éntelenedés, lassú e növekedés a birtokolhatatlanságig?

Csak bírjam el a mát. Elaludtam. Felkelek. Nyílt sebet gyógyítok. Felkelek.

(Előre tudom a forgatókönyvét.) Hogy várjam újra azt a harmadik napot?

Amikor a szomorúság tömte pórusok vízesésén az új felé haladva jobban

fáj majd, mint most. Ma még csak serdül a kín, ellenkezik az elme, hogy

szavakat értelmezzen, csak a belső univerzum lüktet jobban, mint eddig

bármikor. Téglalap érzéketlenségem. Krétakörben könnyeim hada. Tudod,

szerzetes vagy remete fejjel élem túl az engem ostromló gyászverseket.

Folyó, dagadt, puffadt, érzelemviharos, zavarodás zátonyok között evez

bennem a hűség, a testvér, a lelkiismeret; barátom a magány, mindenkor

cserben hagyott önbizalmamat pátyolgatják, hiába titok: hős csendben is

szétgurulnak, zsebeimből kiszórt, emlékezést, ragaszkodást árvuló kövek.

Kinek is adhatnám ilyen helyzetben azt a csipetnyi megmaradt örömet, mi

istenhittel páncélozza a benned valló önismeretet. Míg Te, számodra jobb

szerelemben részesülsz, megnyílik a rozsdás levelektől kócos teremtő föld,

hajam cirógató bogarakkal holnaptól lapos tetőként ismerjük fel önmagam.

Kiülök, mindenkivel leszek. Meditációs röpüléstechnikával továbbtanulható,

továbbvihető fogaim közt, az egyszer úgyis lecsillapodni vágyó szerelmem.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.11.11. @ 18:33 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak