Láttam Istent mikor
megpihent kicsit.
Leülve; ölébe ejtette áldó kezeit,
s szemét egy pillanatra,
mikor lezárta,
elfelejtett lenézni
e poros világra.
A sötétség lassan eluralkodott,
csak az imák ragyogtak,
mint a csillagok,
s szórták magjukat
ezer fájó szívbe
hol gyökeret vertek,
hittelen reménybe.
Nem volt ez több,
még egy pillanat se,
hogy Isten felőlünk kezét leemelte,
s hiszem Ő maga észre sem vette,
míg idelenn, korszakok
lettek eltemetve.
