Egy zsombékon ült. Felhúzott térdét átkarolva, bámulta, a fűzfabokrok mögül előkanyargó Kisküküllőt, amint az fegyelmezetten siklott tova mély medrében. Néha egy bottal valamit karcolt a homokba, aztán, hogy idegen szemek elől elrejtse, gyorsan kitörölte a firkát.
A déli nap hevesen tűzött. Tikkadt fűszálak, falevelek tűrték alázatos mozdulatlanságban a forróságot. A csendben csak a lóherék virágaival incselkedő darazsak zümmögését hallotta mindaddig, amíg a falu felől feltűntek a libák. Kitárt szárnyakkal rohamozták meg a magas partot, és fülsiketítő gágogással leszálltak a folyóra. Amint a víz megérintette testüket, ismét elcsendesedett a táj. A libák élvezték a víz hűvösét. Nyújtott nyakkal alámerültek, fölfelé meredő lábukkal és farktollukkal egyensúlyoztak, majd zsákmánnyal csőrükben kikapták fejüket a vízből, és helyrebillentek. Az asszony mosolyogva követte a jelenetet. Mintha szeme előtt a dédmama falvédőjén levő kép elevenedett volna meg.
Elbűvölte a fürdés örömében tobzódó ludak látványa, a távolból fehérlő sziklás oldal, az erdő, amely a túlsó parton magasodott a falu fölé. Érezte, hogy átöleli a múlt…
* *
Felpattant helyéről, ruháit a zsombékra dobta, és őzgida kecsességével szaladt a vízbe. Egy ideig hagyta, hogy testét szelíden simogassa a folyó, aztán engedett a csábításnak, és elmerülve a mit sem sejtő habokban, erőteljes karcsapásokkal úszott szembe az árral. Amikor elfáradt, a hátára fordult, és élvezte, ahogy a víz lassú ringással sodorja. A libák a túlsó part felé húzódtak, és nyugalommal tűrték, hogy a sajátjuknak vélt területre egy idegen hatoljon be. Halkan méltatlankodtak is, amikor látták, hogy az idegen fejjel lefelé merül a mélybe, lábát fegyelmezett mozdulatlanságban az ég felé feszítve a víz színén. Aztán erőteljes csobbanás, és újra feltűnik a feje, hogy kipihegje magát, míg lábával a víz alatt egy helyben biciklizik. Aztán egész testével merül a víz alá, és pár méterrel távolabb bukkan fel újra.
Szerette ezt a folyót, gyermekkorának folyóját, s míg játszadozott vele, újra gyermeknek érezte magát.
* * *
A nap már az ég alja felé tartott, amikor kijött a vízből. Percekig álldogált a mezőbe nyúló parton, tekintetével simogatva a szeretett tájat, majd elnyúlt a fűben, és hagyta, hogy gondolatai szabadon kószáljanak. Az alkony hűvöse térítette vissza a jelenbe. Arcán érezte a mező széna illatú leheletét, és hallotta, hogy a közelben egy tücsök ismerős dallamot muzsikál. Lelkét elárasztotta a hazatérés öröme.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: M.Simon Katalin
