A tízemeletes szalagház délutánra eltakarta a napot, az árnyék félig átnyúlt az úttesten is. Azon túl keskeny park kezdődött, jórészt fiatal fák nyújtogatták fejecskéiket a napsütés irányába. Egy-két idősebb tölgy terített árnyékot a délelőtti órákban néhány nyugdíjas feje fölé. A park három pontján kiszélesedett a gyalogösvény, helyet adott egy kőasztalkának. Sakkozóknak tervezték eredetileg, de ebben a háromszázhatvan lakásos házban nemigen akadt olyan sakkrajongó, aki délutánonként hóna alá csapta volna a készletét, s partner reményében lement volna a parkba. Így aztán kártyások foglalták el az asztalt.
Az íratlan rend szerint a szabad szombatok délutánjain jöttek össze, hogy megbeszéljék az eltelt hét eseményeit, politizáljanak, meséljenek. Az egyikük magyaros bajuszkájú üzemmérnök, legénykorában népi táncos volt, villámló tekintete, élénk mozgása kiemelte a többiek közül. Harminckét éves, nős fiatalember, egy fiú és egy lányka boldog apukája. Az első lépcsőházban lakik, a hetediken, közvetlenül a lift mellett.
A másik ultipartner már átélte a házasság és a válás minden örömét és keservét. A város modern szakközépiskolájában tanít. Huszonnyolc éves, gyereke nincs. A harmadik lépcsőházban lakik. Itt a lakások fele garzon. A válás után eladták lakásukat, és sikerült szereznie két különállót. Ha nem is hasonlítható ez a mostani a korábbi kétszobáshoz, mégsem albérlet. Igaz, a bejárati ajtó majdnem belenyílik a szobába, és nyújtózkodni sem lehet, de mindent képes megszokni az ember, ha muszáj.
A harmadik a közeli gyógyszertár kellemes arcú fiatal főnöke. A szemüveges férfi néhány hónapja költözött be a nyolcadik lépcsőház tízedik emeletére. Valamilyen úton-módon egy kétszobás lakáshoz jutott. Azt beszélték, hogy egyedüli gyerek, s a szülei nem sajnálták a pénzt tőle. Mindenesetre Audival furikázott, azt mesélte, hogy minden télen egy hetet a Tátrában tölt sítáborban. Szerencsére kivételes szerénység jellemezte, emellett remek társalgó volt.
A három férfi pontban háromkor megjelent a ház előtt. Onnan együtt mentek a parkba, s foglalták el a helyeiket. A vénasszonyok nyara érett pompájában ragyogott. Lassan sárgulni kezdett a park is, kristálytiszta volt a levegő, igazi szépségükben virítottak az őszirózsák.
Kirakták dobozkáikat. Húsz-harmincforintnyi apró volt bennük, meg néhány papírbankó. Még sohasem nyertek vagy veszítettek száz forintnál többet. Ide-oda vándoroltak a forintosok, de három óra múlva minden maradt a régiben. A mai partiknak különös tétjük van. Ma nem csak pénzben játszanak. Legutóbb elhatározták, hogy ma a vesztesek egy-egy kalandjukat is elmesélik.
Pali, az üzemmérnök nagy lendülettel kezdett. Tiszta betli lapja volt, nem is tétovázott. A többiek viszont úgy tettek, mintha tudnának valamit. Rekontrával bukta a partit. Nem a négy-négy forintot bánta, inkább a történetet nem akarta elsőnek elkezdeni. De hát a megállapodás az ultisok között szent és sérthetetlen. Két ujjával végigsimította a bajuszát, köhintett, fürkészően a többieket vizsgálta. Mutatta, hogy zavarban van egy kicsit, pedig felkészült minden eshetőségre.
— Korábban is nagy híve voltam a pszichológiának, de amíg én magam nem lettem kísérleti alany, addig csak kívülállóként tiszteltem ezt a tudományt — kezdte Pali.
— Tudjátok, hogy üzemmérnök vagyok. A cégem tavaly óta nagy pontosságú mérőműszereket készít. Sem az elméletben, sem a famegmunkálás technológiájában nem voltunk még olyan járatosak, mint most, ezért a főnök kiküldött Moszkvába két hónapra. Azért esett rám a választás, mert konyítok a fához valamit, meg nyelvvizsgám is van. Szomorkodott a család, de nem lehetett mit tenni, elengedtek. Egy hónapig keményen dolgoztam. Este tíz után zuhantam az ágyba, s aludtam reggel hatig. Egy hónap után néztem körül a környékünkön. A szállásom mellett bérház magasodott. A Lenin-hegyen volt a lakótelep, néhány üzlettel. Pár száz méterrel arrébb követségi épületek, köztük a magyaré is. Este tíz felé értem haza, s amint a buszmegállótól haladtam a szálló irányába, a bérház előtt magyar szó ütötte meg a fülemet. Külföldön mindig jobban összetartanak az egy nemzetbeliek. Megismerkedtem a társasággal. Orosz nyelvszakos tanárnők voltak, továbbképzésen vettek részt. Na, az a lényeg, hogy attól kezdve bejártam hozzájuk. Nem csak magyarok, hanem csehek, szlovákok és lengyelek is voltak ott. A következő hét szombatján táncos összejövetelt rendeztek a kultúrteremben. Engem is meghívtak. Késtem egy órát, de ahogy beléptem és körbepillantottam, szinte elállt a lélegzetem.
Egy vállig érő fekete hajú nőt láttam táncolni. Fehér, feszes nadrág volt rajta, hosszú ujjú fehér blúz. Sápadttá tette az arcát ez a szerelés, fekete haja pedig még jobban kiemelte halvány arcát. A szemében valamiféle lusta unalmat láttam, közönyösen mozgatta a csípejét, karját hanyagul lendítette előre-hátra. Partnerére, egy riadt szőkére nem volt érdemes az időt vesztegetni. Több női pár lötyögött, férfi alig volt az egész teremben. Felkértem, bemutatkoztam. Halina, mondta halkan, alig mozduló érdeklődéssel a szemében. Lengyel nő volt. Valami keveréknyelven kezdtünk beszélgetni. Éreztem, hogy egyre jobb vagyok nála, egy csendesebb számnál magamhoz szorítottam. Őt akartam felfűteni, de nekem lett melegem. Ha hiszitek, ha nem, az első éjszakát töltöttem távol. Hajnali három körül megfogta a kezemet. Úgy estem neki, mint egy kiéhezett ragadozó védtelen áldozatára.
Ettől kezdve, amikor csak lehetett, vele voltam. Mihelyt szabadultam, rohantam, lenyomtam a kilincset, s máris az ágyon hevertünk. Gyötrelmes éjszakákat éltünk át együtt. Nyugodtan megírhatta volna a Kámaszútrát, mindent tudott, amit ember tudhat ezen a téren. Sűrű haját az arcom fölé borította, úgy érzetem magam, mint egy indiánsátor foglya skalpolás előtt. Érett mellbimbói az ajkam előtt himbálóztak, mint két szem duzzadt cseresznye. Két hét múlva nem ismertem magamra. Állandóan a kilincset láttam magam előtt. Igaz nem olyan volt, mint a többi. Egészen új, a nikkelezés tükörként csillogott rajta. Elég volt hozzáérnem, tovatűnt a fáradtság, megteltem energiával, majd szétfeszültem a vágytól. Szerencsére a rossz és a jó gyorsan múlik. Elérkezett a hazaindulás napja. Az utolsó éjszaka ezt mondtam neki:
— Nem kérek tőled semmit, csak egy dolgot engedj meg. Hadd szereljem le az ajtóról a kilincset! — Láttam rajta, hogy meglepődik. Felcsavaroztam az újat, a régit pedig becsomagoltam a bőröndömbe.
Hajnali három is elmúlt, amikor a feleségem ajtót nyitott, s a fárasztó utazás után ágyba zuhantam. Másnap délutánra felszereltettem az üzemi lakatossal a kilincset. Négykor érkeztem haza. Felszaladtam az emeletre. Már messziről észrevettem. A kilincs szórta a fényt, ragyogott, ünnepelt. Erzsike a szobában tett-vett. Nem tudtam magamnak parancsolni, a szemem elhomályosult, a hangom remegett. Erzsike kezdeti tiltakozása mámoros sikongatásba ment át. Olyan volt, mint még soha. A nagy lélegzetvételek perceiben rendkívüli hálát éreztem. Elhatároztam, hogy attól a kilincstől nem szabadulok meg soha.
A többiek felsóhajtottak. Mindenki Halinára gondolt. Fekete hajára, sápadt arcára, feszes combjára. Palit is megzavarhatta az élmény felidézése, mert egymás után három partiban is nagyon meggondolatlan volt, és veszített. Aztán fordult a szerencse. Gábor, a patika vezetője teljesen magára maradt. Beleizzadt az erőlködésbe, mégsem tudta elkerülni a vereséget.
— Az én történetem nincs olyan érdekes, mint a Palié — kezdte. A szemüvegét letette az asztalra, forgatta, igazgatta.
— Néhány héttel az után, hogy kineveztek, egy szokatlanul napsütéses délelőttön fiatal lány lépett a gyógyszertárba. Felkaptam a fejem, mert szinte a levegő mozgása is érezhető volt utána. Húsz évesnek látszott, egyenes vonalú fekete haja félig eltakarta az arcát. Kreol bőrén a szeme alatt egy anyajegy sötétlett. A nyaka köré lila sál tekeredett hanyagul. Az ajkain vastagon volt a festék. Szótlanul elém tette a receptet. Postinor. A pénztárban kifizette a két forintot, visszajött. Becsomagoltam a gyógyszert egy kis zacskóba, átnyújtottam neki. Rám emelte a tekintetét, elmosolyodott. Hirtelen derűssé változott az arca, a kiéltség vonásai eltűntek róla. Abban a pillanatban tudtam, hogy meg fogok ismerkedni vele. Így is történt. Mondhatom, nem kellett sokat hajtanom, hogy feljöjjön hozzám. A szeretkezésében volt valami közönyösség. Éreztem, hogy nem őszinte az öröme. Magamban nem volt okom kételkedni, ezért kíváncsi lettem: mi lehet az oka annak, hogy nem tud felszabadulni egész éjszaka. Többször találkoztunk.
Mindig sokat kellett innia ahhoz, hogy valamennyire meg tudjon szabadulni a gátlásaitól. A kisüsti pálinkát kényszerítette magába, prüszkölt, krákogott, de amíg nem érezte a bódultságot, ivott. Tudod, mondta egyszer, tizenhat éves voltam, amikor meghalt a nővérem. Húszéves volt, a rák vitte el. Nagyon gyászoltuk. Én is. Valaki utánanézett, kiderült, hogy mindkét ágon jellemző a fiatal korban bekövetkező halál. Nagyon megijedtem. Aztán elmúlt a félelem, csak két év múlva jött elő. Rászoktam a cigire, megkóstoltam a szeszt, egyre több barátom lett. Tudod, mi az, félni valamitől? Átjárt a rettegés, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Bármelyik pillanatban kiderülhet, hogy én is rákos vagyok. Van valami biztosítékom? Semmit se tehetek ellene! Ültem az ágyam szélén, kicsit elkábultam a szesztől, végignéztem magamon, a tükörben az arcomat vizsgáltam. Két évad van még, súgtam magamnak. Mire vársz? Éld át, ami az embernek megadatott! Kóstolj végig mindent, a jót is, a rosszat is! Öld meg benned lévő félelmet, legyen minden napod az utolsó előtti! Két kézzel végigsimítottam az arcomat, és a kemény csontokat éreztem, az üres szemgödröket. Lefoszlott rólam a hús, fekete hajamat megette az idő. A sikításomat még hallottam, de többre nem emlékszem. Anyám azt mondta, két napig aludtam. Ma már úgy várom, mint az elítélt a kivégzés pillanatát. Várom, mint ami elkerülhetetlen. Ezért vagyok fásult, közönyös.
Gábor a két tenyere közé szorította pálinkás poharát. Maga elé nézett, hallgatott. Hirtelen undort érzett. Nem itta meg a pálinkát, letette a poharat az asztalra. Felállt, odalépett Éva mellé. Lehajolt s megcsókolta a homlokát. A hirtelen beállt csendet egy mentőautó szirénája szakította félbe.
— Attól az éjszakától kezdve hiába kerestem Évát. Mert kutattam, nyomoztam. Eltűnt a városból. Csak a tehetetlen fájdalom maradt utána. Ha rá gondolok, az jut eszembe, hogy minden fájdalom történetté szelídül egyszer.
A kártyaasztal előtti ösvényen portölcsér kavargott. A közepében egy korán elszáradt levél emelkedett fölfelé. Néhány pillanat múlva elült a szél. Karcsi sem kerülhette el a sorsát. Ő volt ugyan a legjobb játékos, mégis fennakadt egy piros ultin.
— Gittával egy szalagavató bálban találkoztam először. A színpadon állt, kezében remegett a mikrofon. Fehér blúza gallérján halványzöld szalag hirdette: ma este ő az ünnepelt. Megnyitotta a bált. Egyéniségében a lányos báj keveredett az ébredező nővel. Néhány hónapja szabad voltam már, elcsitult bennem a válás minden keserűsége, a szárnyaimat próbálgattam. Ne higgyétek, hogy a sikerre szomjas vadász szemével néztem körül a teremben. Gitta hamar átöltözött. Búzavirágkék ruha volt rajta, oroszos nyakkal. A felső része szorosan simult a testéhez, kiemelte formás melleit. Deréktól lefelé bővült, de nem hirtelen, szabad mozgást engedett a lábaknak tánc közben is. A ruha csuklóban mandzsettával hívta fel a figyelmet a lány finom kezeire. Egyetlen ujját díszítette gyűrű, ezüstből, kék színű kővel. Olyan élesen emlékszem minden apró részletre, mintha tegnap történt volna.
Az alkalom tette-e vagy valami más, Gitta mámorosan ünnepelt. Az öröméből bőven jutott nekem is. Hamar felkértem, s jól megértettük egymást. Az első pillanatokban tükörnek éreztem magam: visszatükröztem a mosolyát, felszabadult nevetését, játékos évődését. Aztán egyre jobban felmelegített az egyéniség, őszintén tetszett az öröme, s engem is elragadott a lendülete.
Eleinte titokban találkoztunk. Gyorsan meggyőztem, hogy nálam kényelmesebb meg biztonságosabb is. Rengeteget beszélgettünk. Lemezeket hallgattunk. A fotelben kucorgott, szőke haját szétterítette, homlokát felhúzott térdeire ejtette. Egyszer megleptem a Pillangókisasszonnyal. Megkereste a nagyáriát. Miután meghallgatta, felemelte a fejét. Egy kövér könnycsepp ragyogott az arcán. Néhányszor sikerült úgy megszervezni a dolgait, hogy az egész éjszakát velem tölthette.
Erősebb volt nálam. A tisztaságát tartotta fölém, hajolnom kellett. Igazán megszerettem. Nem is nagyon meditálhattam a dolgon, máris átcsapott a fejem fölött a szerelem. Érettségi után hosszabb időt tölthettünk együtt a Balaton partján. Túl volt már a felvételi vizsgán, két hetet várni kellett, amíg megjön az értesítés. Két hét a szerelem égboltja alatt, gondoltam a parton üldögélve, mialatt átkaroltam, s a hold fényében ezüstös hajában gyönyörködtem.
Nem tudtam betelni Gittával. Napról napra felszabadultabb lett, kezdte önmagát is megismerni, egyre odaadóbban ölelt magához. Most sem értem, miért keresi az ember az ölelésben a megsemmisülést? Hogy aztán fölemelje a fejét a habok fölé, mint hosszú víz alatti úszás után, s boldogan sóhajtson: élek! Önmagam újjászületésére vágytam én is eszeveszetten. Egyszer aztán mindennek vége lett. Éjszaka felriadtam. Pörögtek a kerekek. A saját hangomat hallottam. Minden szót, amit Gitta fülébe súgtam az ölelés pillanataiban, csak a neve helyett Editet mondtam. A volt feleségemét. Úgy éreztem magam, mint aki lelepleződött. Editet már régóta nem szerettem, de Gittának is hazudtam!
Szerencsére nem sok idő volt már hátra. Hazautaztunk, Gittát várta az értesítés: fölvették. Elutazott a szüleivel nyaralni, aztán építőtáborba. Szeptember elején megkezdődött a tanév az egyetemen. Úgy váltunk el, hogy mindketten éreztük: nem találkozunk többé.
Bimm-bamm, bimm-bamm, hozta a harangszót a hűvösödő szél. Hat óra volt. Összeszedték a kártyalapokat, becsukták a dobozokat, felálltak. Útközben arra gondoltak, hogy valami fontos mellett mindig elmegy az ember. Az úttest szélén megálltak, elengedték a balról közlekedő autóbuszt, s indultak volna, amikor hangos kacagásra lettek figyelmesek. Velük szemben három nő közeledett. Egymásba karoltak, vidámak voltak. Az egyik fekete hajú, fehér nadrágban, középen egy szőke lépkedett, a másik szélen egy kreol bőrű lánynak lobogtatta a haját a szél. Jöttek, nevettek. Halina, Éva, Gitta.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.13. @ 08:11 :: Nagy István Attila