Az emberek a gallérjukat most összehúzzák,
s fehér virágaikkal, fejük lehajtva fáznak,
megcsalt, elhagyott menyasszonyok a cseresznyefák,
ahogy a csendes, áprilisi esőben áznak.
Apró karikagyűrűk a folyó lomha tükrén
– tavasz által vízbeveszejtett jegyajándékok –
sértődve a napra, hogy reá többé nem sütvén
és félve a szerelmét, mint végzetes játékot.
Majd rádöbben, hirtelen eláll az összes könnye
megértve, nem élhet a szeretet duzzogásból
s mintha megelevenedne a Teremtés könyve:
elválik a világosság a csüggedt homálytól.
A szürke felhők mögül újra fénysugár harsan,
és a természet, mint szipogó, szerelmes leány
megint hinni akar benne ‘s önmagában, lassan
minden kétséget az élet útjából félrehány.
Legutóbbi módosítás: 2014.04.13. @ 08:40 :: Schifter Attila
