Azt mondják, ha három nő beszélget, az piac, de ahol már négy, az vásár. Hát én egy ilyen négyszemélyes társaság társalgásának lettem az ötödik tagja, még ha nem is saját akaratomból. Na, ebből lett csak az igazi vásár.
A négy lány a társadalmi ranglétrán körülbelül egy szinten helyezkedett el, ráadásul még családi állapotuk is azonos volt. Mind a négyen kiléptek a házasság szent kötelékéből. Most ne részletezzük válásuk okát, mert az igazat megvallva csak hallomásból ismerem a történetüket.
Piaci napra virradtunk ezen a szomorkás, őszi reggelen. Álmosan nyújtózkodtam a gyógymatraccal kibélelt ágyamban, és igen nehezemre esett kibújni öleléséből. Végül nagy sokára rászántam magam. A reggeli készülődés nehezebben, komótosan, vagy inkább mondhatnám lustábban ment, mint más dolgos hétköznapon. Aztán kezembe fogtam a bevásárló garabolyt és elindultam…
Nevezzük az asszonykákat nagyság szerint Katinak, Marinak, Erzsinek és Zsuzsának. Ők már visszafelé jöttek a piaci bevásárlásból, és a várost átszelő folyó egyik hídjánál álltak meg trécselni. Ahogy közeledtem feléjük, még nem tudtam, hogy döntőbírónak kiáltottak ki az egymás között kialakult vita eldöntése érdekében. Amint egyre közeledtem hozzájuk, hallottam az éles hangon folytatott, akkor még nem ismert diskurzust.
Még köszönni sem érkeztem nekik, mert máris felkértek a tisztség betöltésére. Meghallgattam őket, és megmondom, a hallottakon gondolkodóba estem. Magamban sok-sok kérdést tettem fel mindjárt, de bölcsen hallgattam. Elnéztem a velem egykorú asszonyokat, és nem tudtam, mit is csináljak. Belém bújt a kisördög. Kérdeztem, és kihasználtam azt a pillanatnyi időt, míg gondolkodnak a válaszon, addig belelestem a kosarukba, végignéztem ruházatukon.
Minden bevásárlókosárban mást láttam. Egyik degeszre tömte zöldségekkel, gyümölccsel, másiknak, aki üdítővel töltötte ki a garaboly tartalmát, egy-két üveg sör is került mellé egy cipócskával, a következőnek a kenyéren kívül dohányáru és pár apró csokoládé lapult a kosarában, és volt, akinek egy kenyér, tej és egy kevéske zöldség. A négy nő közül kettő fújta a füstöt kitartóan, és pár perces beszélgetésünk óta már második cigarettára gyújtott rá.
Nem értették a kérdésem, ami nem volt más, mint: szerintük melyikük a szegényebb? Hisz ezt ők kérdezték, választ tőlem reméltek, erre én feltettem nekik ugyanazt a kérdést. Nem válaszoltam, inkább további kérdéseket tettem fel nekik, amit mind az általuk vitatott élethelyzetekre korlátoztam. Kérdéseim csak itt-ott kaptak pár szavas választ, és egyre inkább elcsendesedett az előbb még igen hangos asszonysereg.
És végül megadtam a választ kérdésükre. Elmondtam nekik, szerintem az a legszegényebb közülük, akinek kenyér, tej és egy kevéske zöldség van a szatyrában. Nem várt válaszomtól kikerekedett a szemük. Miért? — kérdezték. Odafordultam az én szegénynek titulált ismerősömhöz és csak annyit mondtam, akinek telik cigarettára, drága üdítőkre és alkoholra az a mai világban sem mondható szegénynek, az csak az igazán gazdag. Ő elmosolyodott. Nem szólt semmit, de tekintete sugárzott.
Valahogy úgy éreztem, büszke. Nem értettem miért. Most szegényeztem le, ami miatt nem kell szégyenkezni, de mégis kellemetlen. Őt, akinek a másik három nővel szemben előnye, hogy van munkahelye, fizetése. A „többiek” segélyeken élnek, tengetik mindennapjaikat, és mégis őt kiáltottam ki a legcsóróbbnak. A másik három nő sértődötten nézett rám. Nem szóltak hozzám, látszott rajtuk, nem tetszett nekik a válaszom.
— Ne haragudjatok, de nekem, még be kell vásárolnom — búcsúztam el tőlük. Lassan indultam, de feltűnt, négyük közül csak egyikőjük köszönt. Gondolom, nem kell mondjam, hogy ki.
Ahogy egyre jobban távolodtam tőlük annál inkább lett újra zajos a négy nő. Gúnyos vigyorra sikeredett húzni a szám, pedig nevetni akartam. Talán a saját szegénységem váltotta ki ezt belőlem, mert magamban arra gondoltam, én sem vásárolok mást, csak, a holnapi leveshez zöldséget, egy kevés gyümölcsöt és kenyeret.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Lénárt Anna
