Régen utaztam már hozzád,
inkább te látogatsz engem,
karjaim átfonják tested,
és nem engednek el abban a percben.
Végtelennek tűnik a pillanat,
mi nem óhajt megszűnni
sem ma,
sem holnap,
sem soha.
Gyermeki örömmel fogadsz,
jövök a peronon,
próbára teszed
agyongyötört türelmem,
ahogy én
gyermekként tettem,
de így már nem annyira
csalafinta a játék,
mondják,-
„még nem nőttél föl eléggé a feladathoz”,
„egy kicsit több komolyságot, ha kérhetem”,
ennél jobban én sem láthatnálak;
az órádat otthon felejtetted.
Éles árnyad a második vágányról
vonakodva indul,
ma megint elment egy vonat.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.17. @ 17:57 :: Horváth Nóra
