Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 43. Kamaszlázadás

Ünige után Enikőt is kerülgeti Ámor… Ám nem megy az annyira könnyen. Az emlékektől nehéz szabadulni.

43.  Kamaszlázadás

 

 

Köpeci doktor távozása után Enikő eléggé felpaprikázva ment Gyöngyit megkeresni egy kis frizuramódosítás szándékával. Ám kolléganőjét nem találta egyedül, s más is értett magyarul. Csak nevetségessé tette volna magát a többiek előtt, ha kiönti mérgét. A következő két hétben aztán nem akadt alakalmuk beszélgetni. Gyöngyi éjszakai, majd délutáni váltásba került, miközben Enikő csak reggel járt be a kórházba, mert délután az egyetemen tartott órákat. Amikor ismét találkoztak, már kissé megnyugodott, így nem hozta szóba az esetet. Kolleganője viszont nem rejtette véka alá elégedetlenségét a fejleményekkel.

— Ó, ne légy mán olyan távolságtartó sünimalac! Ráadásul Rh negatív is! — fűzte hozzá.

Enikőnek már az első szavaktól a nyelve hegyére tolult a rendreutasítás, de a kíváncsiság nagy úr.

— Honnan tudod?

— Akkor vált el, amikor az felesége élete Rh-inkompatibilitás miatt veszélybe került. Ám ez csak akkor történhet meg, ha a gyermek, tehát az apa is Rh pozitív. A gyermek tehát nem a dokié volt. Úriemberként a váló keresetet csak azután adta be, miután az asszonyka helyrejött… Nem tudtad?

— Nem érdekelnek mások hálószobatitkai — felelte epésen, de a szíve megdobbant. Ezért viszont önmagára lett dühös, s kellett egy villámhárító…

Kolléganője nem szívta mellre, amit fejéhez vágott.

— Ünige miatt aggódsz? A doki tud a kislányodról — zárta le Gyöngyi a további szóváltást, majd lement a gyógyszertárba.

Ám a történetnek úgy tűnt nem lesz folytatása. Előbb az orvos ment szabadságra, majd Enikő. Csak a nyár végén találkoztak újra. Amikor Gyöngyi meglátta az újszülött osztályról igencsak lógó orral távozó orvost, rosszat sejtve kereste meg barátnőjét. Őt is magába roskadva találta egy széken.

— Mi történt? — kérdezte aggódó hangon.

Ezúttal Enikő nem utasította rendre, hogy ne üsse bele az orrát a magánéletébe. Hosszabb szünet után felelt csak a kérdésre

— Színházba hívott…

— Miért utasítottad vissza?

Mély hallgatással felelt.

— Engedd el, Enikő. Több mint négy éve meghalt. Jogod van élni. Szerintem ő is azt szeretné, légy boldog. Szükséged van egy társra. Ugye még mindig bűntudatod van? Nem te vagy a felelős a haláláért! Abból az állapotból, amibe került, már csak a csoda hozhat vissza egy embert. Azok pedig…

— Tudom, de…

— Győzködöd magad, de a bűntudat marad… S érzelmeid is azt váltanak ki benned, ugye? Mert láttalak. Add meg magadnak az engedélyt. Ha nem magadért, Ünigéért. Neki egy kiegyensúlyozott édesanyára van szüksége.

Az újabb mély hallgatás gyanút ébresztett benne.

— Tőle félsz, ugye? Hogy miként fogadja…

— Tudod te milyen érzés volt látni édesanyámat találkára indulni? Félni, nehogy választania kelljen közted és a férfi közt? Rettegni az elhagyástól, s emiatt nem bírni magaddal, mert tudod, nem szolgálsz rá, hogy téged válasszon, ha arra kerül a sor? Most sem tudom kordában tartani! Mi lesz akkor? — váltott hirtelen hangnemet.

— Enikő, ne hasonlítsd magadhoz, az…

— Miért? Tán nem aggódtam jogosan? Az árvaházban kötöttem ki!

— Te választani akarsz gyermeked és a férfi közt?

— Nem. De így is olyan keveset…

— Jogod van a megértését elvárni! Hiszen egy adott pillanatban neked is meg kell adnod neki a szabadságot. Nem lesz mindig a szoknyád mellett. S akkor nagyon üres lesz a lakás. Ha nem akarsz olyan anyós lenni, mint a tiéd…

— Ne hasonlíts hozzá! — pattant fel Enikő villogó szemekkel és faképnél hagyta barátnőjét.

— Csak annyit akartam mondani, te is elkövethetsz hasonló hibákat, például rátelepszel, csupa szeretetből — szólt utána.

Munkából erősen zaklatottan indult hazafele. Bár ő adott kosarat, mégis elhagyásként élte meg a kapcsolat végét. Érezte a férfi távozásából, többször próbálkozni nem fog. Ráadásul barátnőjével is összeveszett… Nem szállt trolibuszra. Húzni akarta az időt, hátha hazáig megnyugszik. Muszáj, mert kislánya otthon van, hiszen még nem ért véget a vakáció. Addig még egy hét.

Amint hazaért, kulccsal nyitott ajtót, nem csengetett. Amint benyitott, meglátta Ünigét. Nem volt egyedül, egy fiú ült mellette az íróasztalánál, átölelve a vállát, fejük összeért. Nagyon belemerültek abba, amit csináltak, így nem kapták fel a fejüket az ajtónyílásra. Enikőnek az agyára ment a vér az intim jelent láttára. Bezzeg ő kiadta az útját Nimródnak… Ez a szégyentelen pedig még arra sem méltatja, hogy köszönjön, ha hazaért!

— Ti mit műveltek ott? — förmedt rájuk.

Mindketten ijedten álltak fel. A fiú feszélyezett hangon köszönést mormogott. Ünige is első pillanatban megszeppenve magyarázkodott:

— A nyári matematika házi feladatokat oldjuk. Annyira belemelegedtünk, hogy…

Ám az első megszeppenés helyét hamarosan végtelen szégyenérzet vette át. Legalább Anti ne lett volna tanúja, édesanyja miként szokott ráförmedni. Talán jobb lett volna, ha azonnal visszafelesel, ám az elfojtási kísérlet balul sült el. Vulkánként tört ki minden belőle, s mivel a fiú azt is látta, ő mennyire ki tudja viselni magát, az még megaláztatóbbá tette a helyzetet. Ám édesanyja se vette jó néven, hogy szülői tekintélyének megnyirbálása mások szeme láttára történt.

Anti egy ideig megrökönyödve nézte a jelenetet, majd eljátszotta a „Jesszus, már ennyi az idő?”-t, vette a füzeteit és távozott. Ez aztán végleg ledöntötte a völgyzáró gátat, s „ami szívemen, az a számon” átvette minden racionalitás helyét, így az őszinteség a tetőfokára hágott. Mivel egy ilyen hangulatban általában senki sem figyel a másikra, csak a maga sérelmét hajtogatja, időbe telt, amíg Ünige felfogta, mivel vádolják.

— Semmi olyasmi, amire gondolsz, érted? Matekoztunk! Felfogod végre? Ha karod tudni, volt olyasmi, de nem most, hanem Kecskeméten. Volt! Már vége! Igen, akkor épp csókolózni akartunk, amikor az édesanyja rajtakapott. Ő bezzeg nem csinált ilyen patáliát! — hökkent meg saját csúfneve hallatára. Őt nevezték Bezzegnek osztálytársai… Most ő is azt a gyűlölt szót használta.

— Titokban tartottad… — csavarodott még egyet Enikő szíve.

— Azért nem mondtam el, mert neked nem lehet. Íme! Most is leégettél! Igen, tanultunk! Semmi egyéb nem történt! S ha igen, akkor is az én életem! Semmi közöd hozzá! Nagyi sohasem viselkedett így! — tette hozzá, tudván, hogy ezzel ejtheti a legnagyobb sebet édesanyja lelkén. Mire Enikő észbekapott, felkapta a szandálját, pénztárcáját kikapta a fiókból és elrohant sírva.

„Nagyi, Nagyi, Nagyi!” — őrölt Enikőben a lelki vihar. Ahányszor kudarcot vall, ott van az a hárpia a másik oldalon. Egyetlen dolog tette némileg elviselhetőbbé a helyzetet. Rá háríthatott minden felelősséget. A növekvő bűntudat egyre növelte benne a kényszert, szabadulni akart a felelősségtől, bármi áron. Erre már csak az aggodalom tett rá egy hatalmas lapáttal. Vajon hova rohant Ünige? Már indult volna utána, de halványlila gőze sem volt, merre. Kislányának barátnője, akihez panaszkodni mehetne nincs, mióta felső tagozatos, felnőtt ismerőse… Oszi! Imádott matektanárnője! Ő az egyetlen, akihez fordulhatna.

Vette a mobiltelefonját, mert más nem akadt a házban és tárcsázta a számát. Ám nem Szécsi Klára, hanem az anyósa vette fel. A háttérben kisfiú visongása hallatszott.

— Ma délben utaltuk be a szülészetre, már túl is van rajta, és jól vannak, ő is a baba is. Kislány… Az elsőt is könnyen megszülte. Levente kereste önt, de már eljött a munkából.

— Gratulálok második unokájukhoz. Holnap feltétlenül bemegyek hozzá. Kislányomat keresem. Nem járt véletlenül önöknél?

— Nem. De ha véletlenül idetéved, szólok neki, hogy ön aggódik.

Csak miután letette, tört ki rajta igazán a pánik, főleg miután megtalálta a polcon Ünige kulcsát is. Ha most elindul megkeresni, mint tűt a szénakazalban, és közben mégis hazaér… Nagyi! — hasított belé a felismerés. Azért fordult vissza a pénztárcáért! Ez a gyermek felült a vonatra, és Brassóba utazott! Egy szál trikóban!

Kint nagyot dördült az ég. Hatalmas cseppekkel kezdett dobolni az ablakon a nyári zápor. Hamarosan jég kopogott az aszfalton, cseresznye nagyságúak. A fürdőszoba ablakát hatalmas dörrenéssel csapta be a szél. Enikő előbb a konyha, majd a szoba ablakait ellenőrizte, mert azok azonnal kitörnek, ha ily erővel csapódnak be. Egyikkel sem történt baj. Az előszobaajtó alatt süvített be a szél, úgy keletkezett a huzat. Közben hatalmas reccsenés jelezte, a tömbház előtt álló fa egyik ága sem bírta a megpróbáltatást. Jesszus! Ünige hol lehet? — tért vissza riadalma. Az órára nézett. A délutáni személyt már nem érhette el. Csak ha vonatot vált, úgy utazhatott Brassóba. Megérkezik éjszaka közepén, egyedül egy hat éve nem látott városba. S ebben a hidegben meg fog fázni… Vajon anyósa várja legalább? Volt annyi esze, hogy telefonáljon neki? Persze, ő biztatta, üljön vonatra!

E felismeréstől érzései hirtelen gyűlöletbe csaptak át. Elhagyta! Még a kislánya is… Majd kétségbeesésre váltott. Lelki szemei előtt villámgyorsasággal futottak az emlékképek. Őt mindenki elhagyja, még saját gyermeke is! Egy ideig mazochista módon szenvedett, majd ismét úrrá lett rajta a düh.

— Fagyj meg, dögölj meg! — borult el az agya. — Ide ne merd tenni a lábad többet! — futott át gondolatain, s talán magában kezdett volna visítani, ha nem kopog valaki félénken.

Enikő feltépte az ajtót. E hangulatban csak ilyen mozdulatra volt képes, bárki is legyen a túloldalon. Ünige állt az ajtó előtt, csurom vizesen, reszketve, szipogva.

— Bocsáss meg, Anyu! — kezdett el sírni.

— Te bocsáss meg… Olyan nehéz napom volt ma a munkában… — magyarázkodott a keblére ölelve a kislányát. Amint eljutott tudatáig, hogy a gyermek minden ízében reszket, azonnal fellobbant benne az anyai ösztön.

Pokrócot terített rá, majd szaladt forró fürdőt előkészíteni. Onnan átfutott a konyhába, és teavizet tett a kályhára.

— Vesd már le azt a vizeset magadról! — kapott elő száraz ruhát.

Ünige megadóan tűrte az anyai gondoskodást. Már hosszú évek óta nem aludtak egy ágyban. Ám mindketten kerülték szóba hozni a délben történteket. E törékeny békét kockáztatni? Végre béke, ide vagy oda, a kislány hamar elaludt ugyan az ölelő anyai karokban, jó volt újra szeretett kisgyermeknek lenni, de Enikő szemére nem jött álom. Megrettentette az elhallgatott szerelmi történet. Máris? Előbb vagy utóbb ki fog repülni a házból, s akkor ő… S ha ezt elhallgatta, akkor legközelebb sem lesz őszintébb. Semmi ellenőrzése sem lesz az események felett. De hát… Mire alapozva ad majd tanácsot neki, ha hozzá is fordul?

Reggel már az ajtóból fordult vissza, levelet írni kislányának. Elfelejtette közölni vele, Oszinak van egy kislánya.

Fehér köpenyét már a folyósón rángatta magára, úgy sietett megnézni, mi van Klárával és gyermekével. Tegnap még jól érezték magukat, de… Mégiscsak koraszülés. A baba jól volt, már amennyire egy koraszülött lehet születése másnapján. Miután éjszakás kolleganőjét kivallatta, irány az anyuka. Amint a kórterembe lépett, Klára azonnal felült:

— Megvan Ünige?

Nem kerülhette el, hogy néhány szót ne meséljen a tegnap történtekről. No, nem a lényeget, csak az ideges hangulatban hazaérést, a félreértést, a kamaszos kirohanást, az elviharzást, és a vihart, végül a kibékülést. Ám Gyöngyi is benyitott véletlenül, és meghallott annyit, hogy előle se hallgathatott el mindent. Ám kolléganője ismerte az előzményeket is. S emlékezett a Kecskemétről hazaért kislány magatartására és Enikő akkori panaszaira is.

— Ha valamire szüksége van kislányodnak, az egy kiegyensúlyozott édesanya — ismételte meg egykori tanácsát. — Érte kötelességed megpróbálni legalább, működhet-e ez a kapcsolat. Ha nem, hát istenem… Kösd ki kezdettől fogva: Ünigéről lemondani nem alternatíva! Menj utána, amíg nem késő! Láttam én itt egy-két kocsányon lógó szemet, amikor végigment a doki a folyosón, asszisztensnőket, rezidens orvosnőket, még férjes asszonyt is! Alig várják, hogy a vállukon sírja ki magát!

Nem fogadta meg a tanácsot. Eltelt egy hét, kettő, majd eljött október elseje is, és megkezdődött az egyetemi év is.[1] Az orvos nem kereste többet. Ő se fogadta meg barátnője tanácsát. Ám egyszer észrevette, amint két nővér vihogva összesúg a háta mögött. Alig várta, Gyöngyivel beszéljen. Amint visszaért a nővérszobába, barátnőjét üresbe meredő tekintettel találta, keze még mindig rajta tartotta a telefonkagylón.

— Mi történt? — guggolt le mellé.

— Édesapám meghalt… Szívinfarktus. Soha egy panasza nem volt…

— Jesszusom…

Csak ennyit tudott kinyögni… De hát mit is mondhatna? „Őszinte részvétem”, vagy valami hasonló idióta közhelyet? Ugyan egy férjes asszony, kinek három gyermeke is van, nem marad „árva”, de egy édesapa elvesztése akkor is… Első döbbenete után inkább mellé ült az ágyra és megszorította a kezét. Gyöngyi pedig viszonozta. „Tudom, te át tudod érezni…”

 

 

 


[1] Romániában október elsején kezdődik. 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.