Bojtor Iván : OTT FÖNT A HEGYEN

Ha túlságosan megszállottan nyomozunk a történelem titkai után, könnyen magunk is újabb titkokat teremthetünk.
GALAKTIKA 284

 

 

Az én nevem volt a tizenharmadik a listán. Nem vagyok triszkaidekafóbiás, ezért nem izgatott különösebben. No meg azért sem, mert a lapon a tizenkettedik név alá egy vastag vonalat húztak, a nevem után pedig ezt írták: (póttartalék). A zárójelben lévő „póttartalék” megjegyzés láttán elnevettem magam, és kimondtam azt a választ, amire Hans Wagner akkor már vagy egy órája várt:

— Rendben! Veletek tartok.

Persze eszem ágában sem volt részt venni az expedícióban. Egyrészt túl veszélyesnek tűnt — a hegymászás nem az erősségem —, másrészt a kitűzött célt egyszerűen nevetségesnek tartottam. Úgy gondoltam, hogy mivel úgyis csak egy év múlva indulnak, még bőven lesz időm valamiféle indokot kitalálni és lemondani a részvételt. És különben is, csak mint póttartalék számítanak rám, ami ilyen esetekben legtöbbször azt jelenti, hogy otthonról, a fotelomból kísérhetem majd figyelemmel ezt az eszement vállalkozást. Az egészet nem tekintettem másnak, mint barátom legújabb kétségbeesett kísérletének arra, hogy hírnevet szerezzen magának. Az idő telt, és mivel Hans szokásával ellentétben, sem az újságokban, sem a TV-ben nem verte nagydobra mire készül, már abba a hitbe ringattam magam, hogy nyugodtan elfelejthetem az egészet. Tévedtem. Hans Wagner először június elején telefonált, majd valamikor augusztusban. Az első hívásában lelkendezve mesélte, hogy a csapat Erdélybe, majd a Tátrába készül, valami új találmányt kipróbálni, a másodikban pedig közölte, hogy készüljek, mert hárman is visszaléptek. Akkor a hangja furcsának tűnt, kiéreztem, hogy valamit eltitkol előlem. Mint azt később a hegyen megtudtam — miközben Ralf Thomzon azokat a speciális védőszemüvegeket kiosztotta —, mindhárman megvakultak.

Mikor a fertőtlenítőszagú kórházi szobában magamhoz tértem, elsőnek Wagnert pillantottam meg. Az ágyam mellett álló vasvázas széken aludt, hátracsuklott fejjel, két kezével magához szorítva egy köteg újságot.

— Na, mit írnak? — akartam kérdezni, de csak artikulálatlan nyöszörgés jött ki a számon. Ez a hang is elég volt azonban arra, hogy felriadjon.

— Végre! De rám ijesztettél! — vigyorodott el.

Felemeltem a kezem, hogy az újságokra mutassak, de hirtelen egy éles szúrást éreztem a karomban. Akkor láttam meg az ágy fölé vezető műanyag csövet, meg a kis üvegtartályt az állványon.

— Infúzió — szólt Hans, majd aggodalmaskodva hozzátette: — Gondolom rájöttél, hogy kórházban vagy.

— Rá — feleltem, és még egyszer megkérdeztem, most már érthetőbben, hogy mit írnak rólunk az újságban.

— Semmit. Majd elmondom miért… Na jó! Elmondom most. Legalább túl leszünk rajta. Felmerült néhány probléma.

— Meghalt valaki? — kérdeztem.

— Dehogy! Te mindig a legrosszabbra gondolsz. Mindenki jól van. A többiek már rég hazautaztak.

— Akkor mi a baj?

— Ott veszet minden: a felszerelés, a minták, meg az a valami is. Tudod, miről beszélek, arról az izéről…

— Na és?

— Lehet, hogy nincs semmi jelentősége — mondta, és aktatáskájából egy vastag dossziét húzott elő. —  De azért összeollóztam néhány furcsa dolgot. Téged még úgyis itt tartanak néhány napig. Lesz időd bőven. Olvasd végig ezeket az eseteket! Ha találsz bennük valamiféle összefüggést, hívj fel! De a telefonba ne mondj róla semmit! Még csak ne is említsd azt az izét! Beszéltem az orvossal. Lehet, hogy három-négy nap múlva kiengednek. Majd telefonál nekem. Akkor majd jövök, és eldöntjük, hogy mi is legyen, veled meg azzal a valamivel.

Mit mondhattam volna? Csak bólogattam, mert a beszéd még nehezemre esett. De megvallom, úgy éreztem, hogy azért a „valamiért” (ami állítólag Ralf Thomzon találmánya volt) ugyanúgy aggódott, mint értem. Ugyanúgy? Talán még jobban.

Emlékszem, hogy akkor, a kezdetek kezdetén, amikor azt a bizonyos névsort először elolvastam, Ralf Thomzon nevét látva végig futott hátamon a hideg. Jó, ez túlzás. De valamiféle balsejtelem kerített hatalmába. Ő volt az egyetlen, akiről már hallottam, ezt-azt.

— Ez a Ralf Thomzon az a bizonyos Ralf Thomzon? A fizikus? — kérdeztem.

— Jaaa — felelte Hans, de elfintorodó képemet látva mindjárt vissza is kérdezett: — Mi bajod vele?

— Ő az, akinek az egyik embere „elveszett” valamelyik iraki rommezőn? Hol is? Urban vagy Lagaszban?

— Eriduban — bólintott. — De nem elveszett, hanem eltűnt.

— De megnyugtattál! — nevettem kényszeredetten.

Nevettem, pedig valami azt súgta, hogy jobb lenne kimaradnom ebből az „expedícióból”, amely (hivatalosan) az Ararát két csúcsának megmászására készült. Barátomat ismerve, rögtön sejtettem, hogy más is lehet a célok között. Mert mi juthat az ember eszébe az Ararát hegyéről? Egy hajó. A bárka, Noé bárkája. Bárkakeresés! Mibe keveredtem már megint? Komolytalan vállalkozásnak tartottam.

Sokáig aludtam.

Mikor felébredtem — persze most írhatnám azt, hogy a kórházi szobám ablakából láttam a hegy napfénytől fehéren ragyogó csúcsait, de… — odakint zuhogott az eső, ráadásul az ablak is egy tűzfalra nézett. Bámultam a plafont és azon töprengtem, hogy bírom ki az ágyban fekve még a hátralévő három napot. Unalmamban beleolvasgattam az újságkivágásokba. Az elsőt — mint az a lap szélére firkantott megjegyzésből kiderült — Kőváry László földrajztudós írta, 1847-ben:

„Szentanna tava klasszikus szépség, mely egy cukorsüveg alakú hegy csúcsán erdők koszorújában rejtőzik. Sokan tengerszemnek tartják, sőt némelyek beszélték, hogy ott koronként tört hajó darabok vetődtek fel.”

A következő cetlin ez állt:

„A mélyebb magashegyi tavakat már az ősidők óta tengerszemeknek hívják. Ez az elnevezés a helybéliek, azon régi meggyőződéséből fakad, mely szerint ezeket a tavakat titkos földalatti csatornák kötik össze a tengerrel, s így heves tengeri viharok idején ezeknek a tavaknak a tükre is mozgásba jön, a víz hullámokat vet és habzik. Bár az elképzelt titkos földalatti csatornák nem léteznek, mégis ezekből a tavakból, távoli tengerekből származó hajóroncsok kerültek elő.”

A harmadikon pedig ez:

„Erdélyben úgy tudták, hogy bizonyos tavak a föld alatt összeköttetésben vannak a tengerrel. Egy 1349-ből, származó leírás, a Szent Anna-tóhoz kapcsolódóan megjegyzi, hogy „a tó feneketlen és a tengerrel van összekötése, e miatt ide sok hajóroncs jut el.”

— No, ebből ennyi elég — gondoltam, és a köteg közepéből húztam ki egy lapot:

„Titokzatos események történetek a Tátrában. Ezekről számos adat maradt fenn. Bohusch György késmárki iskolaigazgató, 1720 táján jegyezte fel azt, miszerint a Halas-tóban olyan hajóroncsot találtak, amelyen rajta volt a svéd címer, mintegy bizonyítékául annak, hogy a tó a Balti-tengerrel valamiféle titkos összeköttetésben van.

Poniatowski Szaniszló Ágoston lengyel királynak, aki 1764-től 1790-ig uralkodott, néhány, az Adriai-tengerből származó, a tátrai Halas-tóból kifogott gerendát küldtek ajándékba. Ezeket a gerendákat a varsói királyi palotában nyilvánosan kiállították.

1935-ben, Grósz Alfréd professzornak, aki a Tátra történetének kutatója és korának egyik híres hegymászója volt, egy helybéli úr azt állította: — Láttam a tengerben elsüllyedt hajót a Poprádi-tóban felbukkanni.”

Néhány percnyi olvasás után már összefolytak szemem előtt a betűk. Gyengébb voltam, mint gondoltam. Elaludtam. Mikor felébredtem, arra még emlékeztem, hogy elalvás előtt, félálomban az újságköteg lassan kicsúszott a kezemből, és leesett a padlóra, de arra már nem, ami akkor eszembe ötlött, pedig úgy rémlett, hogy valami nagyon fontos dolog volt. Mi lehetett? Hiába törtem a fejem, nem jutott az eszembe, ezért aztán újból olvasgatni kezdtem. A többi cikk mind az Ararátról és Noé bárkájáról szólt. Sokáig semmi érdekeset nem találtam. Volt egy kimásolt oldal Josephus Flavius könyvéből, amit persze mindenki olvasott:

„Arménia lakosai ezt a helyet a „kiszállás helyének” nevezik, s még ma is mutogatják ott a megmenekült bárka maradványait.

Egyébként a vízözönről és a bárkáról a barbár népek írói is mind megemlékeznek. Így a chaldaeai Berosos, aki körülbelül ezt írja a vízözönről „Mondják, hogy Arméniában a Kordyaia hegyen még megvan némi maradványa annak a hajónak, és némelyek szurkot szednek belőle, hogy varázsszernek használják fenyegető bajok ellen.”

Továbbá beszél erről az egyiptomi Hieronymos is, aki Phoinikia történetét megírta, továbbá Mnaseas és mások. Damaszkuszi Nikolaos művének kilencvenhatodik könyvében ezt írja: Arméniában Minyas fölött van egy hatalmas hegy, a neve Baris, amelyen a hagyomány szerint a nagy vízözön idején sokan menedéket találtak, és így valóban megmenekültek. Egy ember akkor bárkába szállt, és a hegy csúcsán kötött ki, és állítólag sokáig megmaradtak ott a hajótest egyes részei. Talán az volt az az ember, akiről Mózes, a zsidók törvényhozója megemlékezett.”

Még vagy fél tucat ókori író beszámolója, a középkorból Rubruk és Marco Polo útleírásának egy-egy részlete, idézet Husszein el-Madzsin, az arab történetíró munkájából, aki arról írt, hogy a bizánci Hérakliosz császár elzarándokolt az Araráthoz, hogy Noé bárkájánál imádkozzon.

No és ott volt a térkép egy másolata. Az eredeti, kézzel rajzolt térkép az amerikai George Hagopian beszámolója alapján készült, aki az Ararát lábánál született valamelyik faluban, és állítása szerint a múltszázad elején többször is fent járt a hegyen, a bárkánál. Rossz minőségű, már megfakult másolat volt. Az eredetit, amely felett Hans, Ralf Thomzon és az amerikai Dalton — aki állítólag Hagopian leszármazottja volt — indulás előtt napokig könyököltek, nem találtam meg a kötegben. Úgy sejtettem fenn maradhatott a hegyen, a videofelvételekkel, fényképekkel és a bárka anyagából vett mintákkal együtt. (És ne feledkezzünk meg Ralf Thomzon szenzációs találmányáról sem.)

Hans vezettet. Trabzon felé hajtottunk. Nem szóltunk egymáshoz órák óta. Már napok óta forrt bennem a düh. Először is azért, mert nem jött értem a megbeszélt időben. Telefonon nem tudtam elérni, mert az ő régi mobilja fenn maradt a hegyen — csak annak a számát tudtam —, az enyémben pedig szétéghetett valami, amikor Thomzon csodája izzani kezdett. Ráadásul később kiderült, hogy abban a két napban egy bérelt helikopterrel a hegy fölött repkedett és a berendezést kereste. Persze hiába.

Egy városkánál megálltunk egy kávéra. Mikor kiszálltunk az autóból, Hans hirtelen a hátsó ülésen fekvő iratkötegre mutatott, és megkérdezte:

— Volt egy másolat a térképről. Nem volt közte?

— Nem. Nem emlékszem, hogy láttam volna — feleltem.

A kávé törökösen készült. Én úgy is szeretem, de Hans csak fintorgott a fogai közé került zacctól.

Ültünk az asztalnál, és hallgattunk. Hans szólalt meg először:

— Innen már nem látni a hegyet.

— Nem — feleltem, majd kisidő multán hozzátettem: — Innen már tényleg nem.

És akkor kitört belőlem:

— Összezavartatok mindent, amerre csak jártatok: Erdélyben a Szent-Anna tónál, a Tátrában. Te meg az a felelőtlen Ralf Thomzon az időtorzítójával, olyanok voltatok, mint az őrült tudósok az SF-regényekben. Vagy mint a varázsló inasa a mesében, aki nem tudta eltűntetni a rémet, amit elővarázsolt.

— Ugyan már! Azok az időzavarok előbb-utóbb megszűnnek.

— Azok talán, igen, de ott fenn az Araráton, a tengerszem mellett Ralf Thomzon gépezete még mindig működik, és már évezredek óta, és még kitudja meddig, itt a piros, hol a pirost játszik a bárkával. Most látható. Most nem. Most látható. Most nem. Most látható. Most nem…

 

Legutóbbi módosítás: 2014.02.20. @ 19:27 :: Bojtor Iván

Szerző Bojtor Iván 70 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”