a rendfenntartó idő;
szívem visszaüt.”
( Fodor Ákos )
Mint valami fájdalmas sikoly
a kihalt utcán, olyan ma
az ébredő nyár. Csupasz testén
ezeréves rajzok sírnak, körülötte
kopott járdák hajnalodnak.
A ráncos csönd magányosan
árad az égig nyújtózó házak
közt, de hiába a nap, a fény,
a rohanó idő két kezével
szorongatja az éjszaka falai
közé szorult álmokat.
Fenn a magasban bomlik a tiszta,
madárarcú felhőkbe kapaszkodva.
Lenn a mélyben dübörög a csend.
Millió darabra, színre, hangra
hull a magára hagyott pillanat.
A jelenünk lassan olyan, mint
egy múltbéli világ. Rom és sár…
A szavak egyre jobban fojtanak,
pedig még ki sem mondtuk, csak
valahol a bordák alatt,
ahol a szív néha kihagy, leáll…
eltévedve keresnek valami
szeretést, valami fészket.
Hangodat. Hangomat. S közben
hazudjuk az éjszakákat s benne
a nappalokat.
Szemünkben elmosódnak a fények.
hallak, de nem látlak…
Most semmi nincs. Csak a zúgás,
csak a hömpölygő kiáltás, mi itt
maradt az összegyűrt arcú estből.
Körbenéz a reggel. Szemében
megfáradt remény ül. Körbenézünk
mi is, de hallgatásunk a falakhoz tapad.
Háttal egymásnak. Háttal a világnak.
Árvaság kúszik a fűzfák szomorú
árnyékára, emlékek hordalékát
viszi a zajos víz. De vajon merre
a part, merre a Híd. Hol a Nap, a Hold.
És hova zuhannak a csillagok?
és hol vagy te, s merre járok én…
Nincsenek igenek, se nemek.
Kócos napok vannak. És nyár.
A félelem medret ás körénk,
látlak, de nem hallak…
…hisz a szavak egyre
rendezetlenebbek,
egyre jobban fojtanak …
Legutóbbi módosítás: 2013.06.16. @ 13:06 :: Szilágyi Hajni - Lumen
