Nem ettünk fagylaltot, nem ültünk padon, nem vettem észre a kerekeseket,
a savanyú illatot sem azonosítottam be, így segítettél, hiszen az úgyis tied.
Ha mindenki elszaladt is, mi, fronton belül, hősiesen róttuk, ami leróható.
Hogy miről társalogtunk, miféle embertömkeleg megpróbáltatásain kivasalt
történeteket hallottam tőled, az is csak félig rémlik. Jobban bírtad a csendet,
sokkal, akkor miért, hogy be nem állt a szád? Kértelek erre? Igen. Mert félni
könnyebb volt, hogy nem jut eszembe elmesélni éppúgy az édes mostohám?
A mólón azért, a ringásban, hozzád szaladt a féltés, bele ne essek, csak
löknéd, és az angyali arc máris ránkterült, kitessékelt ugyan, miközben Te
érinteni próbáltad velem a végtelent, amit egyedül annyiszor… miért írnám
ezt tovább, hisz ebben is minden benne van. Számomra úgy váltak ezek
fontossá, hogy kiderült: bennem nem volt illúzió rombolás, csak szerelem.
Legutóbbi módosítás: 2013.06.16. @ 09:12 :: Marthi Anna
