Marthi Anna : Gombnyomásnyi időnk

 

 

Nem ettünk fagylaltot, nem ültünk padon, nem vettem észre a kerekeseket,

a savanyú illatot sem azonosítottam be, így segítettél, hiszen az úgyis tied.

Ha mindenki elszaladt is, mi, fronton belül, hősiesen róttuk, ami leróható.

Hogy miről társalogtunk, miféle embertömkeleg megpróbáltatásain kivasalt

történeteket hallottam tőled, az is csak félig rémlik. Jobban bírtad a csendet,

sokkal, akkor miért, hogy be nem állt a szád? Kértelek erre? Igen. Mert félni

könnyebb volt, hogy nem jut eszembe elmesélni éppúgy az édes mostohám?

A mólón azért, a ringásban, hozzád szaladt a féltés, bele ne essek, csak

löknéd, és az angyali arc máris ránkterült, kitessékelt ugyan, miközben Te

érinteni próbáltad velem a végtelent, amit egyedül annyiszor… miért írnám

ezt tovább, hisz ebben is minden benne van. Számomra úgy váltak ezek

fontossá, hogy kiderült: bennem nem volt illúzió rombolás, csak szerelem.

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1318 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak