Apáti Kovács Béla : Aranyhegyen aranyvár

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, és a kék üveghegyen is, volt egy gyönyörű ország. Ennek az országnak közepében magasodott egy hatalmas aranyhegy, és a tetején állt egy meseszép aranyvár.

 

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, és a kék üveghegyen is, volt egy gyönyörű ország. Ennek az országnak közepében magasodott egy hatalmas aranyhegy, és a tetején állt egy meseszép aranyvár. Amikor a Nap rásütött vakítóan tündökölt, emberfia szemét rá nem vethette, mert nyomban megvakult. Ebben a várban lakott egy öreg király a feleségével. A világ leggazdagabb királya volt, mert mindenük aranyból volt. Még a király bugylibicskája is.

Mindhiába, mert szívük mélyén nagyon bánatosak voltak. A csodás várból hiányzott a gyermek kacaj. Nem született gyermekük, pedig annyira vágytak rá. Még csak elképzelni sem tudták, mi fog történni, ha eljön értük a Kaszás. Kire hagyják az aranyvárat, és a mesés királyságot?

Egész nap csak búslakodtak a nagy, rideg trónteremben.

— Óh Istenem, miért vagy hozzánk ilyen kegyetlen? Miért nem ajándékoztál meg bennünket egy édes kisgyermekkel? Milyen boldogok is a földművesek. Van kinek, átadni tudományukat, és öregségükre lesz, aki gondjukat viseli. Mire számíthat egy szegény magtalan király? Még a szemét is kilopja ez a sok potyaleső, mihaszna népség a várban. Bezzeg, ha lenne egy fia, egészen más lenne a helyzet. Mindenki félne tőle, mert egyszer a csöppségből erős férfi lesz, és megbosszulja gaz tetteiket. Mit ér így ez a fényes gazdagság, ha nincs gyermek!

Így sóhajtoztak reggeltől estig, és estétől reggelig.

Odafent a magas égben egyszer csak az Úr nem tudta tovább hallgatni siránkozásukat, és megajándékozta őket egy szöszke kislánnyal.

Volt nagy öröm, amikor reggel a bölcsőben egy síró babácskát találtak. A király majdnem kibújt a bőréből, annyira örült. De az öröme csak addig tartott, míg megtudta, hogy a bölcsőben síró baba egy aranyos leányka.

Felesége kérdően nézett rá:

— Úgy látom, mintha kend nem is örülne a kis jövevénynek? Miért ráncolta össze szemöldökét, amikor megtudta, hogy leányka?

— Leányka, leányka, utódnak fiúgyermek kell. Majd a másik lehet kisasszony is. De egy leánykát hogyan ültessek a trónra.

Ekkor a bölcsőben a csöppség megszólalt vékonyka hangján.

— Édesapám, ezért ne fájjon a feje! Én is vagyok olyan, mint egy legény. Adjon kezembe kardot, ültessen fel egy lóra, és meglátja, mit tudok.

Az öreg király csak csóválta a fejét. Nem akart hinni a lányának, de végül mégis engedett a kérésének. Kihozatta a fegyvertárból a legnagyobb kardot, és a szolgák kivezették a legtüzesebb paripát. Azt gondolta a király, a nagy kard úgyis kihull a kezéből, és ha meglátja a lovat, elmegy kedve a hencegéstől.

De tévedett, mert a lányka mindjárt felkapta a kardot, és úgy ugrott fel a ló hátára, mintha mindig ezt gyakorolta volna.

El is ámult az úri sokadalom a királyi udvarban, amikor ezt meglátták. Ijedten hőköltek vissza, hogy a leányzó el ne tiporja őket. Mindenki csak a száját tátotta, és nem győzött csodálkozni.

Amint ott ámultak–bámultak egyszer csak valaki elkiáltotta magát:

— Jönnek a haramiák, hogy kifosszák az aranyvárat!

Tudni kell, hogy már sokszor megpróbálták, de amíg a király fiatal és erős volt, mindig kellően fogadta őket. A haramiák csak arra vártak, hogy megöregedjen, elszálljanak a feje felett az évek. Úgy gondolták, hogy most jött el az idő kirabolni az aranyvárat, és elhordani az aranyhegyet.

Már messziről ujjongtak, örvendeztek a könnyű sikernek. Na, de arra nem számítottak, hogy az öreg királynak lett egy gyermeke.

Bőszen rontottak neki a vár kapujának, hogy betörjék. Amikor ezt meglátta a leányka, előkapta a hatalmas kardját, és elindult méltón fogadni a nem várt vendégeket. Nem engedte betörni a kaput, sőt ő maga tárta ki sarkig a haramiák előtt, amit nem köszöntek meg neki, mert úgy aprította a sok léhűtőt, mint kondás a malacoknak a tököt.

Nem tellett bele néhány perc vagy, holtan rogytak össze, vagy eltakarodtak a vár környékéről. Vezérük azt kiabálta, hogy visszajönnek még nagyobb sereggel, és akkor senkinek sem kegyelmeznek.

Ezen már a leányka is elgondolkodott. Tudta, egymaga még ő sem lesz képes megállítani egy hadsereget. Itt valami mást kell kitalálni.

Aranyból van a váruk, aranyból a hegyük, ha ebből a környező szegény népnek bőségesen adnak, akkor ők majd cserébe segítik megvédeni az országot a haramiáktól. Mindjárt ki is hirdették, mindenki annyi aranyat vihet haza, amennyit csak elbír, de cserébe segíteni kell az öreg királynak.

Csapatostul jöttek az emberek. Egyszeriben annyian lettek, hogy már a puszta jelenlétük is elrettenthette az ellenséget. Mindegyikőjük kezében hozta a kaszát, kapát, és még ki tudja milyen szerszámot, ha kell, azzal védjék meg hazájukat.

Nem kellett várni sokáig, mert nemsokára újból megjelentek a haramiák, zsoldosokkal kiegészülve. Teljes erővel ostromolni kezdték a várat. Az öreg király az égiekhez rimánkodott, de most itt az ima nem segített. A királylány a népből toborzott serege élire állt, és fogadta az ellenséget.

A haramiáknak még csak esélyük sem volt, hogy bevegyék a várat. Csúfos vereséget szenvedtek, szinte hírmondó sem maradt belőlük. Úgy elkotródtak a vár környékéről, mintha ott sem lettek volna.

Boldog volt az öreg király, hogy csöppnyi leánykája a népével együtt megvédte a királyságot, és az aranyhegy az aranyvárral nem került a haramiák kezébe.

A győztes királylány népe kíséretével visszalovagolt a várba. Amikor az öreg király meglátta őket, úgy elcsodálkozott, hogy majdnem leesett a trónról. A csöppnyi leánykából olyan csinos hajadon lett, hogy hetedhét határban nem lehetett hozzá hasonlót találni. Nem is maradt sokáig pártában, mert hamarosan kérők hadai kezdték ostromolni kegyeit, de ő mégis az aranyfolyónál legeltető juhászt választotta, mert az olyan szépen tudott furulyázni, hogy aki csak meghallotta az mind elsírta magát.

Aranyhegyen az aranyvárban mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt, és soha többé senki sem merte megtámadni országukat, mert annak a királykisasszonnyal gyűlt meg a baja.

 

Legutóbbi módosítás: 2013.06.11. @ 10:00 :: Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 193 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.