Sólkim Inaj — (az esetleges személyi jogok megsértésének elkerülése végett, ajánlom a nyájas olvasónak, hogy e nevet ne próbálja elolvasni visszafelé, se silabizálva se másként, nehogy valaki e miatt esetleg majd sértve érezze magát, vagy felmenjen véletlenül a cukra, vagy valami ilyesmi, előre is kösz!) — nagyon meg van elégedve önmagával, és már napok óta csak azon töri a fejét, hogy ezt a nem mindenki által élvezhető állapotot hogyan tudná eldicsekedni, vagy legalább vázlatosan közölni két szép süldő malackájával, mert ugye, az tudni való, hogy a sertések, bár okos lények, de beszélni azért mégsem tudnak.
— Egyetek, szemetek! — kiáltotta hát örömmel feléjük. — Egyetek csak, mert van ám itt elég kaja! Ti csak tömködjétek magatokba, a sok darát, amit kukoricából, napraforgó szemekből és zabszemekből összeállított finom-vegyesből daráltam nektek én, a gazdátok és pártolótok, ja! Őröltem nagy szeretettel és sok gondossággal, csak és kizárólag nektek, ti mocskos disznók, hálátlan sörtés-sertések. No, nem baj, na, semmi gond, nem történt semmi, élek, köszi, de ti csak zabáljatok, mással ne is törődjetek, ha már ez a legnagyobb örömötök ezen a világon. Mondjuk, nekem is jól megy, nem panaszkodhatom, van egy kis szilvapálinkám, amit megsúgom: nemrég főztem, aztán van hozzá egy kis kolbász, sonka, miegymás, még a tavalyiból, hát az is finom. Az a fincsi! Élek, mint hal a vízben, csak el ne kiabáljam.
— …
— Azt is elmondom, ha már tudni akarjátok, hogy még van egy kevés cefre vegyes gyümölcsből, na, majd azt is kifőzöm, ha időm engedi, de miért ne engedné?
— …
— No, most meg mi lelt titeket? Halljam, mi a baj, miért áltatok meg a habzsolással, csámcsogással?
— …
— Mi?
— …
— Ja, értem, a sonka meg kolbász miatt nehezteltek ti most rám, egy kissé, aha! Hát, mit mondjak, finom, na!
— …
— Meg aztán, az igazat megvallva, valójában, igazából, ha annyira érdekel titeket, igen, gondolkoztam én már azon is, hogy amikor szép nagyra, kerek-szépre, erős sertésre megnövellek titeket, akkor majd… ízé, felszabadítalak benneteket, mint a rabszolgákat. Kaptok szép, díszes szabadság-levelet, és azzal mehettek isten hírével. Jó mi? Humánus és szenzációs, ugye?
— …
— De… minek? Hát, amilyen kaja-imádók vagytok ti, hé, no meg haplások és született bélpoklosok, tudom ti egy kis kukoricáért, vagy moslékért még hagynátok magatokat befogatni. Hagynátok magatokat, szabadságlevéllel a nyakatokban, bepalizni, és akkor meg a sonka, és a drága jó karaj, s egyéb finomság majd másokat boldogítana, tuti, hogy nem engem, aki ugye, annyit töröm itt magam, hogy ízé… emberséges, akarom mondani sertésséges életet éljetek, s eleget zabáljatok, meg lakmározzatok!
— …
— Enni, és utána aludni, ennyi a dolgotok. Nehéz?
— …
— Nem bánom, na, lakmározzátok ki magatokat, míg lehet, mert amikor már kövér disznók lesztek, és unottan, röfögitek, hogy „már megint dara, csak dara, csak dara”, és a mozgás is nehezetekre esik majd, akkor biztos úgyis megváltás lesz a számotokra az a megoldás, amiről most hallani sem akartok. Vagy ha mégis akartok hallani, akkor némi megütközéssel fülelni kezdtek, mint az imént is, hegyezve azokat a nagy lapát hallószerveket.
— …
— Oké, látom nincs ellenvetés, punktum, a vita lezárva.
A röfikék esznek, és már oda sem figyelnek a dumára. Minek? Fentnevezett Sólkim Inaj, vagy Inaj Sólkim — ez most számunkra mindegy — magyarázhat, meggyőzhet, vagy lebeszélhet, ez őket már nem akadályozza abban, hogy a vályúban lévő táplálékot a legkiválóbb és a legnagyobb étvággyal elfogyaszthassák.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Székelyvajai János
