Apám ritkábban kísér a kapuig,
csigolyáit fél évszázad indulói taposták
csörg?sre, kattogósra.
Ami sujtás van, mind belecsontosodott
derekába, bosszús, tör?dött tekintetébe.
Én is tudom, amit apám rég megtanult már:
a végeken élünk.
Végeken, hol a földszagú, nyers eleven
hitek szeleit szagoljuk, szívjuk magunkba,
kuporgatva , féltve a legigazabb megmaradni,
élni népdalos kedvet.
Csak így szabad, csak így lehet
elvinni vállainkon az óriás id?t,
a meglett férfiak sós, nehéz sóhajait.
Ha hazamegyek, apám sziluettjét
egyre ritkábban látom a házunk el?tt,
és ha szól, annyi igazság, annyi keser?ség,
hajlíthatatlan egyszer?ség van szavaiban,
hogy fiúból férfivá keményedek olyankor
s csak annyit tudok mondani:
itt vagyok,
apám.
