Három oldalról védett völgyben rejtőzik a falu ott, ahol a dunántúli dombok szinte letérdelve szelídülnek meg a Sió előtűnő szalagjánál, hogy a túloldalon elterpeszkedő Mezőföld felé messze tekintsenek.
Ott, a szőlőkarókkal tüskézett dombok ölelésében, ahol a lejtők alján kevés, de jó termőföld ad életet, ott a finom borokat őrző pincék és présházak közül nem egyet úgy bővítettek ki, hogy azok kezdeti korban állandó, később alkalmi lakhelyül is szolgáljanak. Ez a valaha virágzó mezőváros, a szép település történelme folyamán soha nem tudott a szegénységből igazán felemelkedni. Leggazdagabb lakói sem dicsekedhettek több, mint legfeljebb 10-20 hold földdel.
Talán az alföldi tanyák dunántúli változatának feleltek meg a faluszéli szőlőhegyeken a pincékné’ kiépített apró gazdaságok, azzal a különbséggel, hogy itt a dimbes-dombos vidék adottságait kihasználva, a meredek löszfalba vájt présház-pincék mellett újabb üregek szolgáltak lakhelyül, a putrik, még a II. világháború körüli időkben is. Az igényesebb szegények pedig elé építették kis házaikat.
A sárgafőd száraz volt, télen meleg, nyáron kellemesen hűs. Ha elé féltetőt emeltek, még barátságossá is tették. Úgy bővíthették újabb helyiségekkel, ahogy a család szaporodott. Ablakot, ajtót építettek be, vakablakokkal pótolták a szekrényt, még a tűzhelyet is csak kifaragták a földből.
Kimeszelték, szinte kibélelték téli estéken szőtt rongy-szőnyegekkel, berendezték egyszerű, helyben készített bútoraikkal.
Az igényességet korlátok közé szorítva, inkább a praktikum, a kevésből is az élhető megteremtése jellemezte ezt a népet. A látszatot akarták szépíteni – és szinte görcsös igyekezettel megtartani – a szorgalmuk mellett igen büszke emberek. Rátarti katolikusok.
A cifranyomorúság vigaszából táplálkozik, a felszín békés nyugalmáról szól az itt élők egész élete. A mélyben megbújva azonban hatalmas indulatok, küzdelmek dolgoztak (dolgoznak ma is) és néha robbanásszerűen törtek fel. Néha nyomorúságos, néha tiszteletre méltó titkok jöttek napvilágra.
A község lakosainak egy része élt csak kisebb-nagyobb birtokából, saját földjéből, annál több házban foglalkoztak kézművességgel is a földművelés mellett. Aránylag sok volt az iparos, a kiskereskedő, még több a napszámos, a nincstelen. Házaik is a módjukhoz igazodott, nádfedeles vertfaltól és vályogtól a téglából épült cseréptetősig.
A vert fal említést érdemel, mert amellett, hogy riasztó már napjainkban elképzelni, nagyon is megfelelt az, a szegényes falusi céloknak. Az alapanyag olcsóan, helyben kínálta magát.
Negyven centis távolságra zsalurendszert vertek le a megásott egy méter mély alapárkok szélére. Onnét kezdve enyhén nedves, törekkel (cséplésnél keletkezett szalmatöredék) kevert földet szórtak rétegesen, azt alaposan, csaknem betonkeményre ledöngölték körülbelül tíz centis vastagra, majd jöhetett a következő réteg a megfelelő falmagasságig ismételve. Amikor kellő magasságoz ért el, fűrésszel vágtak ablak-, ajtónyílásokat, amit téglával keretezve, áthidaló gerendával tettek erőssé. Ebbe helyezték a nyílászáró szerkezeteket. Náddal vagy nem egyszer cseréptetővel fedték, kívül-belül rászögelt nádszövettel burkolva vakolták. Ezek a kellő szellőztetéssel száraz, időálló falak télen épp’ úgy megőrizték a meleget – nyáron pedig hűsen tartották a lakást –, akár a régi putrik.
Egyes családoknak tellett volna házikóra, azonban ott élték le az egész életüket a pincesoron, mert inkább a földterületet növelték egy darabkával, minthogy a faluban építsenek, vagy készet vásároljanak.
Kivételt talán a Horgasnak nevezett völgy jelentett. Az itteni bunkerokhoz, azaz a putrikhoz nem tartozott földterület. Itt sorakoztak a pincelakások, szőlőbirtok nélkül, ahol a lösz olyan laza rétegekből áll, hogyha az néha megindult, akkor maga alá temetett akár egész családokat is.
Az ott olcsónál is olcsóbban lakó szegények mégis makacsul ragaszkodtak otthonukhoz, bízva a kegyetlen végzet kegyelmében. Ezek a summások, azaz napszámosok alkalmi munkákból éltek, nem volt másuk, csak az a földbe ásott kis hajlék, ahonnét senki sem kergette el őket.
A nincstelenségből a kézművességgel lehetett a legkönnyebben kilábalni, mert szabad földterületből nem bővelkedett a falu, a sok kőműves, takács, bognár, cserepes tette inkább önellátóvá.
A falusiak törekvése mégis a „birtokszerzés”, akármilyen kevéske földdel, csak legyen a sajátjuk. Aztán, ha elég ügyesek és szorgalmasak, sőt még szerencsések is voltak, akkor a kicsi terület is növekedhetett.
Az már bizonyos rangnak számított, ha sikerült úgy gazdálkodniuk, hogy a megszerzett földben meg is termett – a család élelmén kívül – a piacra való is.
A következő lépés a faluban vásárolt vagy épített ház lehetett. A nádfedelestől a gangosig vezethetett az út.
Azt, aztán nagy becsben tartották. Az egyszerű, hosszú parasztházakban is volt, rendszerint az utcára néző, úgynevezett ”tisztaszoba”, amiben nem laktak, azt csak két alkalommal használhatták. Ha szült az asszony, abban fogadhatta a „gyerekágyast” látogatókat, ahol a gazdagság látványosan kirakott és hatásosan elrendezett jeleit ott lehetett megmutatni: A szép, gyakran faragott bútort, legfőbb jellegzetes darabját, az almáriumot (fiókos vagy alacsony ajtós szekrény), amin a díszes edények, mázas bögrék, kegytárgyak (kis keretes tükör, Mária szobrocska, kereszt a ráakasztott rózsafüzérrel) sorakoztak.
Minél rangosabb volt a gazda, annál mívesebb szekrénykén, értékesebb terítőn, annál drágább, finomabb tárgyakat gyűjtöttek össze rajta.
A családból kiinduláson nagyon sok múlott, a többi már a gazda életrevalóságától, nemegyszer kitörési vágyának fokától vált eredménnyé, vagy – valamin zátonyra futva – kudarccá.
Gazdához a szolgalegénynek, cselédlánynak beházasodni majdnem lehetetlennek, de mindenképp a gazda szégyenének, nem egyszer a többiek megvetését kiváltó dolognak számított.
No meg a büszke öntudat sem volt ismeretlen fogalom, a summások világában sem. Sok, ebből adódó tragédiáról szól az emlékezés. A „suba a subához, guba a gubához” – „főd a fődhő, vagyon a vagyonhó” – házasodás azonban teljesen elfogadott gyakorlatnak számított, éppúgy, mint a nagy feltűnést keltő érdekházasságok sok-sok variációja is.
Persze legtöbbször nem a házasulandó fiatalok örömére, nem a szerelem javára.
Ez aztán jól meg is nehezítette az érzelmi alapon kötött házasságokat a nagyon különböző rétegek, a társadalmi ranglétra távol eső fokai között. Csakúgy, mint – egyes korokban – bárhol a világon.
Aki pedig megengedhette magának azt a luxust, hogy taníttathatta a gyerekét – legalább valami kézművességre –, azt már kitörési kísérletnek ismerték el, mert így a téli hónapokra is biztosították maguknak a bevételt hozó elfoglaltságot.
A legtöbb kézműves és kisiparos is félig földművelésből kényszerült élni. Legalább egy szőlőterülettel kellett rendelkeznie – még a valamire való értelmiségieknek is –, amit aztán az utóbbi napszámosok segítségével művelt, vagy műveltetett meg.
Legszegényebb réteg az uradalmi cselédség, de ezek életét a falusiak alig ismerték. Onnét kikerülni – minden bizonnyal – még kilátástalanabb lehetett, legfeljebb igazán ritka szerencsével.
Szolgasorból gazdává, iparossá, kereskedővé lenni, ritkán, azért mégis sikerülhetett. Feljebb lépni inkább gazdából lehetett, akinek volt lehetősége a gyarapodásra és nem csak megengedhette magának, hogy taníttassa gyermekét, de az eggyel több segítő kezet el is engedhette otthonról. Ez viszont nem történhetett nagy közfigyelem nélkül. Néha irigységet, vagy tiszteletet, de valamilyen indulatot biztosan kiváltott a szülőfaluban.
Az iparosság puszta rangot és némi tiszteletet azért jelentett vagyon nélkül is. A jóléthez azonban jóval több szükségeltetett. A gazdák, nagygazdák gőgös önérzettel hangoztatták: –„Ha a paraszt nem termel, az iparos nem eszik!” (A ”termel” helyett természetesen vulgáris szót használtak.)
Ezért aztán a vagyonnal nem rendelkező iparos-szülők szívesen láttak módos parasztlányt fiaik mellé, míg a gazda iparos vővel emelhette a család rangját.
A kereskedők, a bótosok inkább bevándorlók, „gyütt-mentek” közül kerültek ki, csakúgy az értelmiség is, őket távolságtartással, idegenkedve tisztelte a község népe.
Aki tanútt lett, akkor cselekedett okosan, ha idegenbe menekítette új, magasabb rangú életét. Abban a faluban, ahonnét elindult, csak akkor maradhatott, ha nem bánta, hogy majd örökké meg fog maradni Nagy Pistának, avagy Kovács Jancsinak.
A falusiak jól ismerték egymást, a szőlőhegyiekről keveset lehetett tudni, ha csak nem személyes barát vagy rokon élt ott. Onnét csak a boltba jártak be néha, a vasárnapi misére, esetleg a nagykocsma udvarán tartott bálba. Rendszerint a saját kemencéjükben sütötték a kenyerüket is.
A Főszegen, egy L alakban épült, tornácos ház utcafrontját a fodrász bérelte: benne az üzlete és a szoba-konyhás lakásuk. Folytatásaként, a hosszan hátranyúló udvari szárny a pék családjának lakása és a pékség, ahol úgynevezett „steer” sütést is vállaltak. Mire a nap felkelt, megsütötte az eladásra szánt kenyeret, aztán ismét felfűtötte a kemencét a házaknál dagasztottak sütésére, amit előre bejelentettek nála. Az volt a steer. Így aztán a két lakó közös udvarán állandó, nagy forgalom zajlott.
A helyiek bejelenteni, vagy a sütni valót hozni nem jöttek ünneplőben, az asszonyok-lányok csak a liszteset cserélték le egy tiszta melles kötényre az otthoni kopottas öltözetük fölé és rendszerint tutyi-ban surrogtak, vagy bőrpapucsban csattogtak el a pékhez.
A borbélyüzlet – sorukra várakozó, vagy csak a beszélgetés kedvéért ott időző – vendégei a hátsó, azaz udvari, nyitott ajtón kiláttak a pékséghez vivő járdára, és kibeszétek mindenkit, aki ott járt.
A híreszteléssel ellentétben a férfiak bőven túltesznek az asszonyokon, ha pletykáról van szó.
Ezt a lányka – mint borbélycsemete – bízvást tanúsíthatta. Az üzletnek a nyitott verandára nyíló ajtaja mellett töltötte a napjai legnagyobb részét, ahova kihallatszott a férfiak duruzsoló, nemegyszer vitába hevesedő beszélgetése.
Nem igazán egy kislány füleinek valók voltak azok, amiket néha hallhatott, de nem is érthetett meg minden elhangzót. Ám, az árnyékot is adó vadszőlővel befuttatott, széles gang bizonyult legalkalmasabbnak, hogy levegőn is legyen és a jövő-menő embereket megfigyelhesse, beszélgethessen velük. Szívesen álltak meg mellette, mindenkinek volt hozzá egy-két kedves szava.
Mindent megfigyelt, mindenről tudott, amit nem is kellett volna! Körülvette magát a játékaival, képeskönyveivel, rajzolgatott és fülelt a világra.
Naponta láthatta, mégse tudott betelni már azzal a látvánnyal sem, ahogy a fiatal lányok és idős asszonyok egyforma, ügyes zsonglőrként egyensúlyozták a fejükre tett „tekercsen” vitt „szakajtót”. A hónuk alatt egy-egy hófehér vászon „szakajtóruhába” belehajtva, hosszúkás vagy kerek kosárkában a megkelt tészta, a harmadik a fejükön. Ha akarták se tudták volna megfogni. Nem is kellett, az soha le nem esett.
És ez még semmi…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Pápay Aranka
