Az én Fanni unokám úgy szenvedett a rászakadt tanulni valótól, hogy majd belegebedt. Már napok óta magolt, mint egy kisiskolás, de még bizonytalanul érezte magát. Fejét gondosan védte minden mozdulattól, hogy a reggel készült frizura meg ne rezzenjen. Hol térdelt az íróasztal mellett, hol a parkettán üldögélt, testét előre–hátra döntötte, és nyögdécselt.
– Már készülődnöm kellene, s itt ölöm magam ezzel a nyavalyás kémiával! Én egy szerencsétlen ágrólszakadt alak vagyok! Bálba mennék, és helyette magolok. Mese nincs, hétfőn z.h. –t írok.
– No, lelkem, galambom, akkor most kapcsold ki magad a világból, kapsz még egy fél órát. Tudom, hogy nincs is már több időre szükséged.
A fenti mondatot anyja küldte felé hatalmas együttérzéssel.
Láttam, hogy csak erre a csöpp részvétre volt most igénye, hogy érezze okkal nagy az ő szenvedése, hogy képes legyen még egy kicsit ráhajtani, és haladni a tanulással. Vonásai kisimultak, szőke fején minden hajszál a helyére került, és állig felhúzott térddel kilépett a világból. Húsz perc elteltével feltekintett, és vigyorogva mondta: Tudom! Készülhetek.
Mire letusolt, a lányom mindent összehordott, amire – szerinte – szükség lehet és kiment szólni a férjének, bele ne kezdjen semmilyen munkába, álljon haptákba, hogy mire indulni kell, miatta ne legyen gond.
Az én királylánnyá avanzsált unokám közben már harisnyanadrágban rohangált a lakásban. Körülötte mindenhol eldobálva egy–egy fölöslegesnek ítélt rongynak titulált ruhanemű. Természetesen az egész lakás kivilágítva. Fent is, oldalt is mindenhol égett a villany, s ő minden tükör előtt végigszemlélte magát, miközben azt óbégatta, hogy hiába a smink, a fénylő szájrúzs, ő egy ronda varangy, a frizura zilált, a szemfesték előnytelen, a fekete magas sarkú pedig töri a lábát. Anyja elnéző mosollyal nézett rá, és belebújtatta a púder rózsaszín ruhába, melynek nem volt vállpántja, csak valami rafinált izé rejtette el a gyönyörű kebleket. A hátul derékig leszabott dekoltázsból a karcsú derék elismerésért sikoltott, a bő miniszoknya alatt csípője úgy ringott, mintha máris szólna a zene. Olyan szép lett, mint egy tündér. Kék szemét másfél kiló szemhéjfesték hangsúlyozta. Vállig érő szőke haját már reggel hosszanti loknikba rendezte a fodrász, a kozmetikus is komoly munkát végzett, s mire végre kiállítható állapotba került, az én hölgyem válláról is legördült a láthatatlan kő. Sőt, igencsak tetszhetett neki a látvány, mert anyját leparancsolta a szőnyegre, hogy mobiljával minden oldalról fotózza le azt a jelenséget, aki a tükörből kacsintott vissza rá. Máris fogta apró táskáját, és azt óbégatta:
– Hol van már ez az apa? Hát nem kíváncsi rá, hogy milyen szép a lánya?
Laci, aki a küszöb előtt toporogva elszántan szívta valahányadik cigarettáját, már ugrott is be, hogy megnézze a legszebb lányt, akit valaha látott.
– Hölgyem, a kocsi előállt.
Fanni pedig méltósággal és fülig érő szájjal kivillantotta ajka két oldalán a gödröcskéket, beült mellé a kocsiba, hogy elrepüljön Debrecenbe, abba az izgalmas bálba, amelynek neve: gólyabál.
Berettyóújfalu. 2010. november 22.
Legutóbbi módosítás: 2011.01.18. @ 16:29 :: Kertész Éva
