Mancika a kert végében állt. Sudár termetével kit?nt társai közül.
Egy kellemes éghajlatú faluból érkezett ide a nagyvárosba. Viszonylag hamar megszokta az itteni viszonyokat, pedig ezen a vidéken szinte mindig fújt a szél; kevesebbet sütött a nap, mint másutt, és bizony, sokáig kétséges volt, vajon gyökeret tud-e verni a huzatos, nem éppen mediterrán jelleg? tájon…
Mancika ugyanis facsemete volt.
A férfi – magas, büszke tartású, de szomorú szem? ember – egy októberi napon ásta meg neki a gödröt; gondosan eligazgatta a mélyedésbe tett érett trágyát, miel?tt a kis fát belehelyezte. Óvatosan megitatta, mintha emberrel bánna. Talán még beszélt is hozzá valamit a bajsza alatt.
Azel?tt is állt már itt fa: igénytelen, b?ven term? meggy, de egyik nyáron hirtelen betegség támadta meg, kipusztult. A férfi nem nagyon bánta, s már akkor tudta, hogy csakis kajszit ültethet a helyére. Lekvárnak való, ízes-zamatos, igazi magyaros sárgabarackot!
Összefutott a szájában a nyál, ahogy az emlékezés sorra hívta el? a gyerekkor kedves, soha nem feledhet? falusi ízeit – a nyers gyümölcsét el?ször, aztán a fortyogó lekvárét, amibe titokban annyiszor belekóstolt bef?zés idején…
Harminc évvel ment vissza gondolatban az id?ben.
Tizennégy évesnek látta magát egy pillanatra…
Tisztán érezte a sárgabarack-lekvár csalogató illatát, látta maga el?tt anyja finom kezét, ahogy óvatosan adagolja merít?kanállal a makulátlanul ragyogó üvegekbe az édes csemegét…
Egy másodpercre valószer?tlenül élesen felvillant el?tte a drága arc is, a széles járomcsontú, mosolygós szem? asszonyé, amint a gondosan kisimítgatott celofánra ügyesen rábujtatja a színes gumigy?r?t, aztán szépen felcímkézi az üveg oldalát: „Kajszi,1970.” Gyöngybet?kkel, amilyeneket csak azok tudnak, akik nagyon sokat írtak életükben…
Az asszony tanítón? volt, mindig els?söket bíztak rá. Nemesen nehéz feladat. A falu tisztelte, szerette; több százan vettek részt temetésén, amikor váratlanul – orvosi m?hiba miatt – meghalt. Negyvenkét éves volt…
A férfi újra átélte gondolatban azt a pillanatot, amikor a kollégium igazgatója egy ?szi délutánon hívatta, és szokatlanul gyengéd hangon közölte vele a fölfoghatatlan hírt: anyja halott…
Az elárvult kamasz – még a tizenötöt sem töltötte be – a temetés után sokáig üldögélt udvarukon az öreg diófa alatt, és fájdalomtól meggyötört hangon ezt kérdezte nagyanyjától: „Ugye, Nagymama… másokkal is történt már i l y e n?!…”
A kajszi gyökeret vert; az els? tavaszon már hozott néhány halvány rózsaszín? virágot, aztán – a mostoha klíma dacára – a következ? években term?re fordult!
A férfi a kertben járva meg-megsimogatta az egyre er?söd? törzset; közben önkéntelenül is mindig anyja jutott eszébe: felh?tlen nevetése, miközben mohón beleharap a sokadik érett barackba… kedvenc gyümölcsébe…
Egy kora nyári délután lélekszakadva rohant be a felesége a kertb?l: „Édesem!… Mancikán rengeteg barack van!…”
A n? – maga sem tudta, milyen titkos er? lökte nyelvére a szavakat – ezennel nevet adott a szívósan kapaszkodó fának… Az anyósa nevét, akit csak családi legendákból ismert; akinek a falu által adományozott díszsírhelyét gyakran látogatta párjával, és akinek az emlékével csendben próbálta felvenni a versenyt fiatalasszony kora óta…
Az els? szem érett barackot elfelezték. Lassan ízlelgették. Nem szóltak, nem hiányoztak a szavak.
Három évtizedes boldog házasságukat Mancika vigyázta.
Legutóbbi módosítás: 2010.06.21. @ 13:51 :: Szalai Kincses Ibolya
