Szalai Kincses Ibolya Szerző
Vezetéknév
Szalai
Keresztnév
Kincses Ibolya
Tegez?djünk?! – avagy elt?nik-e a magázódás nyelvünkb?l?
11 év ezelőtt No comment

…Laci bá’ azért id?nként megkísérli a lehetetlent……………
  (rajz: net)

A benzinkútnál kígyózik a sor. Férfiak, n?k, középkorúak, id?sebbek várakoznak változó türelemmel.

A kasszában ötvenes férfi áll, mindenkihez van egy-egy szellemes-kedves szava; néha csipkel?dik, de azt is humorral f?szerezi. Olyankor a mogorvábbak is el-elnevetik magukat. Ide többnyire törzsközönség jár, többen nevükön szólítják egymást. Az öregnek is kijár a “Jó estét, Laci bá’!”… vagy egy formális “Mi újság?”… – többre nincs is id?, mindenki rohan…

Fiatal pár érkezik, els?nek a férfi lép be az ajtón, mögötte az asszonyka, gömbölyöd? hassal. A feltételezhet? apa hanyagul veti oda a benzinkutasnak: “Hali!”.

Aztán egy harmincas n? siet be, járt már itt, hatévesforma fiacskáját biztatja: “Köszönj szépen…” A gyerek fölnéz – kiválasztott csipszét a pultra teszi -, és ártatlan cérnahangján megszólal: “Szia!” Kifelé udvariasan megismétli.

Közben tizenévesek csapata viharzik be, rágót vesznek, rögtön ki is bontják; kér?dz? szájmozgásuk valami “Heló”-forma köszönést imitál, így, rövid ellel… “Heló…”- feleli Laci bá’, már kevésbé feszélyezetten, mint egy-két évvel ezel?tt…Nehezen viseli a tegez?dést boldog-boldogtalannal, de muszáj hozzászoknia, ha nem akarja elmarni a kuncsaftokat…meg aztán borravaló sem lenne, ha mindenkit kioktatna… így mondta a f?nöke, amikor idekerült…

De Laci bá’ azért id?nként megkísérli a lehetetlent: – Hölgyeknek “kezitcsókolom” jár! – tanítja a kezd? kollégákat…

 

Els?s tanító néni kíséri ki a gyerekeket tanítás után. Néhány huszonéves szül? lazán odaveti a harmincas évei közepén járó pedagógusnak: “Heló…” Egy negyvenes apuka – kései gyermekét öltöztetve – bátortalanul köszön oda:”Csókolom…”

 

Cip?bolt kirakatát nézegeti egy középkorú n?. Az eladólány – tizennyolc lehet – szívélyesen kiszól az üzletb?l: “Szia, mit szeretnél?”…

 

Folytathatnám a mindennapos példákat…

Tényleg elt?n?ben nyelvünkb?l a magázódás? Teret nyer a “Háj”, a “Csá”, stb.,”lesziázunk” mindenkit – életkortól függetlenül?

Mi lehet az oka? Az angol nyelvi minta? Nem hinném. A televízió Mónika-show-ja, ahol mindenki mindenkit tegez?…

Vajon a nyegle köszönési formák nem vezetnek-e egyre inkább tiszteletlen kommunikációhoz az élet minden területén?…

 

 

 

11 év ezelőtt 7s Hozzászólások

Hallgatom a tv-híradót, és nem akarok hinni a fülemnek…

 

Tintahal – tésztán…Szicíliai specialitás (Fotó: saját)

Hallgatom a tv-híradót, és nem akarok hinni a fülemnek…
“Betegre eszik magukat a magyar turisták az “all inclusive” nyaralásukon” – mondja a hírolvasó.
Legtöbben ki sem mozdulnak szállodájukból, nem mennek túrázni, sportolni, csónakázni, sétálni, kirakatot nézni…Helyette: esznek…sokszor rosszullétig…
Tunéziát említi els? helyen a tudósítás, de hasonlóan van ez a más országokban nyaraló honfitársainkkal is…
Mondom: a hír szerint!
Szeretném hinni, hogy ez nem igaz általánosságban ránk, magyarokra!
Csak enni-inni utaznánk olyan távoli vidékekre?! Fölfalni a svédasztalok tartalmát az utolsó morzsáig, csak mert benne van az árban?…
Annak mi értelme ?!

Felidézem nyaralásainkat…
Közelebbi vagy messzibb tájakra készül?dve már hónapokkal korábban mindig megtervezi a család a nyaralás programjait.
Anyagi lehet?ségeink függvényében választjuk ki a helyszíneket.
Mérlegelünk, és közösen eldöntjük, mit érdemes felkeresnünk a célállomáson túl is.
Nemcsak a tenger érdekes és az üdül?hely – feltétlen be kell iktatni a környékbeli nevezetességek felkeresését is.
Aludni itthon is lehet!
Ne azért utazzunk külföldre, hogy teleegyük-igyuk magunkat, és aztán hazatérve csak a fogyókúra gondja maradjon – a szép élmények helyett!
Útikönyvek segítségével keressünk föl minél több nevezetességet!
Fényképezzünk, videózzunk, hogy a téli hónapokban majd legyen mit nézegetni, ami kizökkenthet a napfénytelen, depresszióra hajlamosító hétköznapok taposómalmából…De f?ként agyunkba,szívünkbe raktározzuk el, amit látunk!
No és mozogjunk sokat a nyaralás alatt is! Hagyjuk a parkolóban az autót,
sétáljunk le gyalog a tengerpartra, ússzunk sokat,induljunk városnézésre, túrázzunk egyet a hegyekben…Nem fogjuk megbánni!
S persze, kóstoljuk meg a helyi kulináris specialitásokat is egy-egy kiadós túra után! Ízleljük meg az ottani gyümölcsöket, borokat, koktélokat – mindezt mértékkel…
Járjunk nyitott szemmel, figyeljük az adott ország lakóit, nyelvük dallamát, szokásaikat.
Egy-egy apróbb emléktárgy, begy?jtött szép k?, kavics, virágbujtás segít a nyár emlékét meg?rizni…Hát még, ha a helyiek közül barátokra is szert teszünk jó szerencsénk – és nyitott szívünk – segítségével!…
Frissek, fittek leszünk, feltölt?dve új és új benyomásokkal, éltet? energiával!

Szóval: cáfoljunk rá a szégyenteljes hírre, hogy mi, magyarok csak a hasunkkal és a “potyával” tör?dünk…

 

A tenger gyümölcsei… szicíliai utcai árus furgonjában…

 

….és a mindig mosolygó halasfiú… Szicília,Trappeto

 

… lovacska és gazdája örömmel áll meg egy fotó kedvéért… Szicília,Trappeto

…dédelgessük a páratlan hangulatokat, hogy maradjon bel?lük a zord napokon is…
Szicília, Monreale

 

…fény és árnyék játéka…Fikuszliget, Palermo

 

 

…szieszta… 40 fok árnyékban – Palermo

 

:)))) Palermo

  

…van, aki szieszta idején is éberen ?rködik… Palermo

 

(A fotók saját felvételek)

 

11 év ezelőtt 8s Hozzászólások

…Azt hiszem, apám nyugodtabban búcsúzik az élettől néhány palántája mellett, földre bukva, mint csövekkel a karjában-orrában, egy kórházi ágyon…

 

Ma nem főzök ebédet. Így döntöttem.

Férjem csak este ér haza a munkából, ráérek vacsorát készíteni majd frissen.

Nem szeretek egyedül enni, de korgó gyomromat el kell némítanom addig valami felvágottal legalább. Paradicsomot kívánok hozzá, amiből nincs az a mennyiség, amit meg ne tudnék enni…

Vettünk is tegnap két kilónyit a piacon, az ismerős kofa gyönyörű, érett, méretes portékájából. Összefut a nyál a számban.

Kezem mégis a hűtő tetején külön lévő, három szem apró, sápadt-piros paradicsom után nyúl.

Apám csempészte bele a szatyromba az este, búcsúzkodáskor. Mama pörölt is vele: “Nem érett az még, Te…”

Hiába szabadkoztam, hogy nem kérem, hiszen nekik is én hoztam a szép, tűzpiros piaciból… – nem volt apelláta.

Papa az idei első szemeket szakította le nekem saját töveiről…

S most itt vannak a tányéromon…

Beleharapok az egyikbe, szinte roppan a húsa… ízlelgetem… Különös érzés suhan át rajtam, gyerekkori emlékek tolulnak föl… Zsíroskenyér illata, s rögtön hozzá a kedvenc könyvemé, amit evés közben sem tudtam letenni…

Más ez a paradicsom!

A negyven kilométerre lévő szülőváros jótékony, agyagos talaja… vagy az ottani, kevésbé szeles táj klímája teszi?…

Nem tudom…

Apám már egyre kevesebbet bír; csontjai zörögnek, meg-megszédül, néha el is esik, olyankor alig tud feltápászkodni a földről… De a kertet – nehezen cipelt nyolcvanöt évével – naponta végigjárja, tesz-vesz benne.

Hajthatatlan: “Palántázni márpedig muszáj!” Minden, újra megért tavasszal…

Hiába féltem, hogy nem neki való már ez… valami érni fogja …

Most is erre gondolok; szorongás fog el, mint annyiszor…

Elhessegetem a rossz gondolatokat.

Azt hiszem, apám nyugodtabban búcsúzik az élettől néhány palántája mellett, földre bukva, mint csövekkel a karjában-orrában, egy kórházi ágyon…

Megeszem a második, harmadik paradicsomot is…

Egy hét múlva megyek hozzájuk… addig kitart az emlékezés íze…

…s talán a paradicsomok is pirosodhatnak még a kertben…

 

 

(2008 nyara)

 

 

 

11 év ezelőtt 10s Hozzászólások

…Egy kora nyári délután lélekszakadva rohant be a felesége a kertb?l…

 

 

Mancika a kert végében állt. Sudár termetével kit?nt társai közül.

Egy kellemes éghajlatú faluból érkezett ide a nagyvárosba. Viszonylag hamar megszokta az itteni viszonyokat, pedig ezen a vidéken szinte mindig fújt a szél; kevesebbet sütött a nap, mint másutt, és bizony, sokáig kétséges volt, vajon gyökeret tud-e verni a  huzatos, nem éppen mediterrán jelleg? tájon…

Mancika ugyanis facsemete volt.

A férfi – magas, büszke tartású, de szomorú szem? ember – egy októberi napon ásta meg neki a gödröt; gondosan eligazgatta a mélyedésbe tett érett trágyát, miel?tt a kis fát belehelyezte. Óvatosan megitatta, mintha emberrel bánna. Talán még beszélt is hozzá valamit a bajsza alatt.

Azel?tt is állt már itt fa: igénytelen, b?ven term? meggy, de egyik nyáron hirtelen betegség támadta meg, kipusztult. A férfi nem nagyon bánta, s már akkor tudta, hogy csakis kajszit ültethet a helyére. Lekvárnak való, ízes-zamatos, igazi magyaros sárgabarackot!

Összefutott a szájában a nyál, ahogy az emlékezés sorra hívta el? a gyerekkor kedves, soha nem feledhet? falusi ízeit – a nyers gyümölcsét el?ször, aztán a fortyogó lekvárét, amibe titokban annyiszor belekóstolt bef?zés idején…

Harminc évvel ment vissza gondolatban az id?ben.

Tizennégy évesnek látta magát egy pillanatra…

Tisztán érezte a sárgabarack-lekvár csalogató illatát, látta maga el?tt anyja finom kezét, ahogy óvatosan adagolja merít?kanállal a makulátlanul ragyogó üvegekbe az édes csemegét…

Egy másodpercre valószer?tlenül élesen felvillant el?tte a drága arc is, a széles járomcsontú, mosolygós szem? asszonyé, amint a gondosan kisimítgatott celofánra ügyesen rábujtatja a színes gumigy?r?t, aztán szépen felcímkézi az üveg oldalát: “Kajszi,1970.” Gyöngybet?kkel, amilyeneket csak azok tudnak, akik nagyon sokat írtak életükben…

Az asszony tanítón? volt, mindig els?söket bíztak rá. Nemesen nehéz feladat. A falu tisztelte, szerette; több százan vettek részt temetésén, amikor váratlanul – orvosi m?hiba miatt – meghalt. Negyvenkét éves volt…

A férfi újra átélte gondolatban azt a pillanatot, amikor a kollégium igazgatója egy ?szi délutánon hívatta, és szokatlanul gyengéd hangon közölte vele a fölfoghatatlan hírt: anyja halott…

Az elárvult kamasz – még a tizenötöt sem töltötte be – a temetés után sokáig üldögélt udvarukon az öreg diófa alatt, és fájdalomtól meggyötört hangon ezt kérdezte nagyanyjától: “Ugye, Nagymama… másokkal is történt már     i l y e n?!…”

 

A kajszi gyökeret vert; az els? tavaszon már hozott néhány halvány rózsaszín? virágot, aztán – a mostoha klíma dacára – a következ? években term?re fordult!

A férfi a kertben járva meg-megsimogatta az egyre er?söd? törzset; közben önkéntelenül is mindig anyja jutott eszébe: felh?tlen nevetése, miközben mohón beleharap a sokadik érett barackba… kedvenc gyümölcsébe…

Egy kora nyári délután lélekszakadva rohant be a felesége a kertb?l: “Édesem!… Mancikán rengeteg barack van!…”

A n? – maga sem tudta, milyen titkos er? lökte nyelvére a szavakat – ezennel nevet adott a szívósan kapaszkodó fának… Az anyósa nevét, akit csak családi legendákból ismert; akinek a falu által adományozott díszsírhelyét gyakran látogatta párjával, és akinek az emlékével csendben próbálta felvenni a versenyt fiatalasszony kora óta…

Az els? szem érett barackot elfelezték. Lassan ízlelgették. Nem szóltak, nem hiányoztak a szavak.

Három évtizedes boldog házasságukat Mancika vigyázta.

 

 

 

 

 

 

 

Szalai Kincses Ibolya Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.