Szalai Kincses Ibolya Szerző
Vezetéknév
Szalai
Keresztnév
Kincses Ibolya
Tegez?djünk?! – avagy elt?nik-e a magázódás nyelvünkb?l?
10 év Nincs Komment

…Laci bá’ azért id?nként megkísérli a lehetetlent……………
  (rajz: net)

A benzinkútnál kígyózik a sor. Férfiak, n?k, középkorúak, id?sebbek várakoznak változó türelemmel.

A kasszában ötvenes férfi áll, mindenkihez van egy-egy szellemes-kedves szava; néha csipkel?dik, de azt is humorral f?szerezi. Olyankor a mogorvábbak is el-elnevetik magukat. Ide többnyire törzsközönség jár, többen nevükön szólítják egymást. Az öregnek is kijár a “Jó estét, Laci bá’!”… vagy egy formális “Mi újság?”… – többre nincs is id?, mindenki rohan…

Fiatal pár érkezik, els?nek a férfi lép be az ajtón, mögötte az asszonyka, gömbölyöd? hassal. A feltételezhet? apa hanyagul veti oda a benzinkutasnak: “Hali!”.

Aztán egy harmincas n? siet be, járt már itt, hatévesforma fiacskáját biztatja: “Köszönj szépen…” A gyerek fölnéz – kiválasztott csipszét a pultra teszi -, és ártatlan cérnahangján megszólal: “Szia!” Kifelé udvariasan megismétli.

Közben tizenévesek csapata viharzik be, rágót vesznek, rögtön ki is bontják; kér?dz? szájmozgásuk valami “Heló”-forma köszönést imitál, így, rövid ellel… “Heló…”- feleli Laci bá’, már kevésbé feszélyezetten, mint egy-két évvel ezel?tt…Nehezen viseli a tegez?dést boldog-boldogtalannal, de muszáj hozzászoknia, ha nem akarja elmarni a kuncsaftokat…meg aztán borravaló sem lenne, ha mindenkit kioktatna… így mondta a f?nöke, amikor idekerült…

De Laci bá’ azért id?nként megkísérli a lehetetlent: – Hölgyeknek “kezitcsókolom” jár! – tanítja a kezd? kollégákat…

 

Els?s tanító néni kíséri ki a gyerekeket tanítás után. Néhány huszonéves szül? lazán odaveti a harmincas évei közepén járó pedagógusnak: “Heló…” Egy negyvenes apuka – kései gyermekét öltöztetve – bátortalanul köszön oda:”Csókolom…”

 

Cip?bolt kirakatát nézegeti egy középkorú n?. Az eladólány – tizennyolc lehet – szívélyesen kiszól az üzletb?l: “Szia, mit szeretnél?”…

 

Folytathatnám a mindennapos példákat…

Tényleg elt?n?ben nyelvünkb?l a magázódás? Teret nyer a “Háj”, a “Csá”, stb.,”lesziázunk” mindenkit – életkortól függetlenül?

Mi lehet az oka? Az angol nyelvi minta? Nem hinném. A televízió Mónika-show-ja, ahol mindenki mindenkit tegez?…

Vajon a nyegle köszönési formák nem vezetnek-e egyre inkább tiszteletlen kommunikációhoz az élet minden területén?…

 

 

 

10 év 7 komment

Hallgatom a tv-híradót, és nem akarok hinni a fülemnek…

 

Tintahal – tésztán…Szicíliai specialitás (Fotó: saját)

Hallgatom a tv-híradót, és nem akarok hinni a fülemnek…
“Betegre eszik magukat a magyar turisták az “all inclusive” nyaralásukon” – mondja a hírolvasó.
Legtöbben ki sem mozdulnak szállodájukból, nem mennek túrázni, sportolni, csónakázni, sétálni, kirakatot nézni…Helyette: esznek…sokszor rosszullétig…
Tunéziát említi els? helyen a tudósítás, de hasonlóan van ez a más országokban nyaraló honfitársainkkal is…
Mondom: a hír szerint!
Szeretném hinni, hogy ez nem igaz általánosságban ránk, magyarokra!
Csak enni-inni utaznánk olyan távoli vidékekre?! Fölfalni a svédasztalok tartalmát az utolsó morzsáig, csak mert benne van az árban?…
Annak mi értelme ?!

Felidézem nyaralásainkat…
Közelebbi vagy messzibb tájakra készül?dve már hónapokkal korábban mindig megtervezi a család a nyaralás programjait.
Anyagi lehet?ségeink függvényében választjuk ki a helyszíneket.
Mérlegelünk, és közösen eldöntjük, mit érdemes felkeresnünk a célállomáson túl is.
Nemcsak a tenger érdekes és az üdül?hely – feltétlen be kell iktatni a környékbeli nevezetességek felkeresését is.
Aludni itthon is lehet!
Ne azért utazzunk külföldre, hogy teleegyük-igyuk magunkat, és aztán hazatérve csak a fogyókúra gondja maradjon – a szép élmények helyett!
Útikönyvek segítségével keressünk föl minél több nevezetességet!
Fényképezzünk, videózzunk, hogy a téli hónapokban majd legyen mit nézegetni, ami kizökkenthet a napfénytelen, depresszióra hajlamosító hétköznapok taposómalmából…De f?ként agyunkba,szívünkbe raktározzuk el, amit látunk!
No és mozogjunk sokat a nyaralás alatt is! Hagyjuk a parkolóban az autót,
sétáljunk le gyalog a tengerpartra, ússzunk sokat,induljunk városnézésre, túrázzunk egyet a hegyekben…Nem fogjuk megbánni!
S persze, kóstoljuk meg a helyi kulináris specialitásokat is egy-egy kiadós túra után! Ízleljük meg az ottani gyümölcsöket, borokat, koktélokat – mindezt mértékkel…
Járjunk nyitott szemmel, figyeljük az adott ország lakóit, nyelvük dallamát, szokásaikat.
Egy-egy apróbb emléktárgy, begy?jtött szép k?, kavics, virágbujtás segít a nyár emlékét meg?rizni…Hát még, ha a helyiek közül barátokra is szert teszünk jó szerencsénk – és nyitott szívünk – segítségével!…
Frissek, fittek leszünk, feltölt?dve új és új benyomásokkal, éltet? energiával!

Szóval: cáfoljunk rá a szégyenteljes hírre, hogy mi, magyarok csak a hasunkkal és a “potyával” tör?dünk…

 

A tenger gyümölcsei… szicíliai utcai árus furgonjában…

 

….és a mindig mosolygó halasfiú… Szicília,Trappeto

 

… lovacska és gazdája örömmel áll meg egy fotó kedvéért… Szicília,Trappeto

…dédelgessük a páratlan hangulatokat, hogy maradjon bel?lük a zord napokon is…
Szicília, Monreale

 

…fény és árnyék játéka…Fikuszliget, Palermo

 

 

…szieszta… 40 fok árnyékban – Palermo

 

:)))) Palermo

  

…van, aki szieszta idején is éberen ?rködik… Palermo

 

(A fotók saját felvételek)

 

10 év 8 komment

…Azt hiszem, apám nyugodtabban búcsúzik az élettől néhány palántája mellett, földre bukva, mint csövekkel a karjában-orrában, egy kórházi ágyon…

 

Ma nem főzök ebédet. Így döntöttem.

Férjem csak este ér haza a munkából, ráérek vacsorát készíteni majd frissen.

Nem szeretek egyedül enni, de korgó gyomromat el kell némítanom addig valami felvágottal legalább. Paradicsomot kívánok hozzá, amiből nincs az a mennyiség, amit meg ne tudnék enni…

Vettünk is tegnap két kilónyit a piacon, az ismerős kofa gyönyörű, érett, méretes portékájából. Összefut a nyál a számban.

Kezem mégis a hűtő tetején külön lévő, három szem apró, sápadt-piros paradicsom után nyúl.

Apám csempészte bele a szatyromba az este, búcsúzkodáskor. Mama pörölt is vele: “Nem érett az még, Te…”

Hiába szabadkoztam, hogy nem kérem, hiszen nekik is én hoztam a szép, tűzpiros piaciból… – nem volt apelláta.

Papa az idei első szemeket szakította le nekem saját töveiről…

S most itt vannak a tányéromon…

Beleharapok az egyikbe, szinte roppan a húsa… ízlelgetem… Különös érzés suhan át rajtam, gyerekkori emlékek tolulnak föl… Zsíroskenyér illata, s rögtön hozzá a kedvenc könyvemé, amit evés közben sem tudtam letenni…

Más ez a paradicsom!

A negyven kilométerre lévő szülőváros jótékony, agyagos talaja… vagy az ottani, kevésbé szeles táj klímája teszi?…

Nem tudom…

Apám már egyre kevesebbet bír; csontjai zörögnek, meg-megszédül, néha el is esik, olyankor alig tud feltápászkodni a földről… De a kertet – nehezen cipelt nyolcvanöt évével – naponta végigjárja, tesz-vesz benne.

Hajthatatlan: “Palántázni márpedig muszáj!” Minden, újra megért tavasszal…

Hiába féltem, hogy nem neki való már ez… valami érni fogja …

Most is erre gondolok; szorongás fog el, mint annyiszor…

Elhessegetem a rossz gondolatokat.

Azt hiszem, apám nyugodtabban búcsúzik az élettől néhány palántája mellett, földre bukva, mint csövekkel a karjában-orrában, egy kórházi ágyon…

Megeszem a második, harmadik paradicsomot is…

Egy hét múlva megyek hozzájuk… addig kitart az emlékezés íze…

…s talán a paradicsomok is pirosodhatnak még a kertben…

 

 

(2008 nyara)

 

 

 

10 év 10 komment

…Egy kora nyári délután lélekszakadva rohant be a felesége a kertb?l…

 

 

Mancika a kert végében állt. Sudár termetével kit?nt társai közül.

Egy kellemes éghajlatú faluból érkezett ide a nagyvárosba. Viszonylag hamar megszokta az itteni viszonyokat, pedig ezen a vidéken szinte mindig fújt a szél; kevesebbet sütött a nap, mint másutt, és bizony, sokáig kétséges volt, vajon gyökeret tud-e verni a  huzatos, nem éppen mediterrán jelleg? tájon…

Mancika ugyanis facsemete volt.

A férfi – magas, büszke tartású, de szomorú szem? ember – egy októberi napon ásta meg neki a gödröt; gondosan eligazgatta a mélyedésbe tett érett trágyát, miel?tt a kis fát belehelyezte. Óvatosan megitatta, mintha emberrel bánna. Talán még beszélt is hozzá valamit a bajsza alatt.

Azel?tt is állt már itt fa: igénytelen, b?ven term? meggy, de egyik nyáron hirtelen betegség támadta meg, kipusztult. A férfi nem nagyon bánta, s már akkor tudta, hogy csakis kajszit ültethet a helyére. Lekvárnak való, ízes-zamatos, igazi magyaros sárgabarackot!

Összefutott a szájában a nyál, ahogy az emlékezés sorra hívta el? a gyerekkor kedves, soha nem feledhet? falusi ízeit – a nyers gyümölcsét el?ször, aztán a fortyogó lekvárét, amibe titokban annyiszor belekóstolt bef?zés idején…

Harminc évvel ment vissza gondolatban az id?ben.

Tizennégy évesnek látta magát egy pillanatra…

Tisztán érezte a sárgabarack-lekvár csalogató illatát, látta maga el?tt anyja finom kezét, ahogy óvatosan adagolja merít?kanállal a makulátlanul ragyogó üvegekbe az édes csemegét…

Egy másodpercre valószer?tlenül élesen felvillant el?tte a drága arc is, a széles járomcsontú, mosolygós szem? asszonyé, amint a gondosan kisimítgatott celofánra ügyesen rábujtatja a színes gumigy?r?t, aztán szépen felcímkézi az üveg oldalát: “Kajszi,1970.” Gyöngybet?kkel, amilyeneket csak azok tudnak, akik nagyon sokat írtak életükben…

Az asszony tanítón? volt, mindig els?söket bíztak rá. Nemesen nehéz feladat. A falu tisztelte, szerette; több százan vettek részt temetésén, amikor váratlanul – orvosi m?hiba miatt – meghalt. Negyvenkét éves volt…

A férfi újra átélte gondolatban azt a pillanatot, amikor a kollégium igazgatója egy ?szi délutánon hívatta, és szokatlanul gyengéd hangon közölte vele a fölfoghatatlan hírt: anyja halott…

Az elárvult kamasz – még a tizenötöt sem töltötte be – a temetés után sokáig üldögélt udvarukon az öreg diófa alatt, és fájdalomtól meggyötört hangon ezt kérdezte nagyanyjától: “Ugye, Nagymama… másokkal is történt már     i l y e n?!…”

 

A kajszi gyökeret vert; az els? tavaszon már hozott néhány halvány rózsaszín? virágot, aztán – a mostoha klíma dacára – a következ? években term?re fordult!

A férfi a kertben járva meg-megsimogatta az egyre er?söd? törzset; közben önkéntelenül is mindig anyja jutott eszébe: felh?tlen nevetése, miközben mohón beleharap a sokadik érett barackba… kedvenc gyümölcsébe…

Egy kora nyári délután lélekszakadva rohant be a felesége a kertb?l: “Édesem!… Mancikán rengeteg barack van!…”

A n? – maga sem tudta, milyen titkos er? lökte nyelvére a szavakat – ezennel nevet adott a szívósan kapaszkodó fának… Az anyósa nevét, akit csak családi legendákból ismert; akinek a falu által adományozott díszsírhelyét gyakran látogatta párjával, és akinek az emlékével csendben próbálta felvenni a versenyt fiatalasszony kora óta…

Az els? szem érett barackot elfelezték. Lassan ízlelgették. Nem szóltak, nem hiányoztak a szavak.

Három évtizedes boldog házasságukat Mancika vigyázta.

 

 

 

 

 

 

 

Szalai Kincses Ibolya Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.