Tavasz volt, amikor egymás mellett álltunk a temetőben. Nem mentünk közel a sírhoz, hogy ne halljuk a rögök koppanását a koporsó fedelén. Felettünk egy kismadár énekelt a faágon, örült a napsütésnek. A temetőkapuban mély lélegzetet vettünk. Mi még élünk… Az akkor volt, mikor még… mellette állhattam. Tudtam, gyógyíthatatlan beteg.
Három éve egy tavaszi napon, virágzó fák közt parkoltam autómmal az iskola előtt. Május volt. A bejárati kapu felett fekete zászló. Kis idő múlva elindultam a szokásos utamra, vidéki iskolába, dolgozni. Még le se töröltem a könnyem, hagytam folyni, végtelen…
Annyit olvasunk, írunk a szeretetről, de míg élünk talán kimutatni is félünk.
Amire gondolok tiszta szeretet, tisztelet egy kolleganő iránt, aki évek óta nincs többé. Amíg élt hallássérülteket tanított, jeltolmács volt. Híd a halló és a sérült hallású, vagy siket emberek között. Egy volt a boldogságkeresők közül…
Sok éve nincs közöttünk, de még ma sem fogadtam el a tényt. Igaz ember volt, tudott örülni a napfénynek, virágnak, madárdalnak. Nélküle, azóta valahol üresek a falak.
Mi, akik élünk igyekszünk sok szépet adni, de néha meg kell állnunk a rohanó világban. Valaki elmegy mellettünk, talán észre sem vesszük. Az élet csak egyszeri ajándék.
Ha őrized az illatot, a porcelánt, a kristályt, alkalomra tartogatod, vársz a boldogságra, hogy majd „akkor” fényesebben ragyog. Ki tudja, megéred-e azt a napot?
Legutóbbi módosítás: 2010.06.06. @ 20:00 :: Sonkoly Éva
