festmény: Ódor Tünde
mottó: „akár a lélek, mi legtágabb képen a formára ruha” Petz György
Hárfa hangja hallik
s vajúdó elme érce
arcra feszülő ráncként
mereng a valóról…
Hiába keresgél
üvegburába zárt
pupilla a tájon…
Csak ember-borjúkat
lel, s elveszett
életeket – sírást…
Amint a felszálló
és leszálló közt
vergődik szótlanul…
A semmibe bámul?
Vagy van még
létező egész,
relatív-realitás?
E bonyolult
emberi számadás,
négykézláb röfögés,
meg belebámulás…
Halott-hízott
borongás néhány
domború lankán.
Talán valóra
válás az árboc
a méretlen vízen,
s tengerfenéken… ?
Ülő csonk-maradvány
a tudatlan öröm?
Ha szép a látnivalód,
mit elméd fordultával
bocsát vízre a múlt,
ha elmék sokasága
nem álmodik hiába
létet, hol vetület
híd a szem,
mért lenne
a fenéken ülő
csonk-moszat
zöldülő foszladék… ?
De a vers csak
most kezdődik:
jelenem?!
Bárhogy lázadsz
kedves bensőm,
magamnak
köszönöm
jöttödet!
Megfognám a tér
szentélyét,
időtlen semmittevőt!
Miért újhodik meg folyton a lélek,
nem zárja körül se tér se idő?!
Csupán diafilmvetítőként ébred,
s elalszik, ha e semmi-be-le-szelídül…
Legutóbbi módosítás: 2010.06.04. @ 07:14 :: Marthi Anna
