Paczolai főezredes nem volt nagyon hibbant, soha egy rossz szava sem volt senkihez, egyszerűen csak bele volt gabalyodva a katonai dolgokba. Gyűjtötte a kincstári holmit, és állítólag otthon ólomkatonákkal játszott csatákat, a piros katonák a sparhelt felől támadtak a kékekre, a nagy öldöklések végeztével aztán mindig a Paczolai győzött.
Volt már vagy ötven éves, nem dolgozott, le volt százalékolva elme alapon. Amióta ismertem mindig ilyen volt, tisztelgett a katonáknak, sokszor megkísérelt besorolni a gyakorlatozásra vonulók menetoszlopába, és amíg el nem küldték igyekezett együtt verni velük a lépést. És persze énekelt is ahogy illik, a hangja kis híján elnyomta a határőr srácok énekét, kisváros visszhangzott Paczolai harsány menetdalától: „Diák kislány, napkelet hajnalán, a hárs alatt vártam rád oly sokat. Ott voltunk booooldogok…”
Magához illő szereppel igazán csak egyszer találkozott, amikor a Szelmei határőr századossal együtt irányították a forgalmat.
A Szelmei százados kinevezésekor történt, végre őrnaggyá avanzsált, remegő kézzel varrta fel a vállapot, és este istenesen berúgott a Kaszinóban. Sok-sok pezsgő és záróra után, éjjel fél tizenkettőkor alig tudta kitenni a pincérek egyesült hada. Hál’ Istennek a szolgálati fegyvere nem volt nála, így megúszták élve, az újsütetű őrnagy pedig jókora kacskaringókkal elbotorkált a főtérre. Illetve botorkáltak, mert a Paczolai addig a téren bóbiskolt egy padon, de a kurjongatásra felébredt, és azonnal lelkesen csatlakozott az őrnagyhoz. Mivel nem volt teljesen képzett katonai dolgokban, így hogy ne vétsen a feltételezett regula ellen, mindenben pontosan utánozta. Nem kis energiát és összpontosítást bevetve ugyanúgy dülöngélt, potyogott, mint a becsiccsentett hadfi, a pincérek gurultak a röhögéstől.
Ezután következett az akció szakmai része. Szelmei levette a derékszíját, és a tér közepére kiállva, elkezdte irányítani a forgalmat. Nem sok jármű járt akkor arra, de akit rossz sorsa arra terelt, az biztosan nem tévedt el, mert az őrnagy derékszíjjal terelgette a helyes irányba. Az egyik kezével meg a nadrágját fogta. Egy darabig. Mert egy vajúdásra igyekvő mentős nem volt hajlandó letérni az útjáról Szelmei kedvéért, ezért neki már két kézzel suhogtatta a derékszíjat. Ennek hatására a nadrágja lecsúszott, és látni engedte az őrnagy pálmafás-majmos alsónadrágját, ami stílusában bizony picit eltért a fantáziátlan kincstári alsóneműktől.
Akkor már a vircsaftra gyülekező emberek két alsógatyában is gyönyörködhettek, mert a Paczolai főezredes természetesen ezt is utánozta. Na nem sokáig, mert hamarosan érkeztek a rendőrök, majd a Határőrség ügyeletese is, Szelmeit őrnagyot és Paczolai főezredest elvezették. Szelmei másnap már újra százados volt, Paczolait viszont nem lehetett lefokozni, sőt rögvest jelentkezett a Határőrség létszámába mint frissen kiképzett, de nem nyert felvételt.
Így továbbra is nap mint nap kint csavargott a városban, szorosan markolva puskáját, ami nem volt.
Bevonulásom után az eltávozásokon párszor találkoztam vele. Mindig keményen kilépett, előre szalutált, visszatisztelegtem – fakalap.
Aztán egyszer nagynak találta valamelyik elöljáró a hajamat. – Micsoda piszkos zenészkülső ez? Tiszta Elveszpriszli – kiabálta, és kizavart a laktanyából. Egy órát adott, hogy két centisre vágassam valamelyik fodrásszal, aztán jelentkezzek műbírálatra.
Dühösen igyekeztem a fodrász felé a „Majomsziget” parkon át, fiúk, lányok üldögéltek a napsütésben a padokon nyugisan, majd megpukkadtam mérgemben. És akkor az egyik padról felállt a Paczolai, előre lépett pár keményet, és mereven szalutált. Akkor pont nem voltam vevő a dologra, mérgesen megemeltem előtte a tányérsapkát, és kicsit meghajoltam.
Teljesen megkövült, tisztelgésre emelt kézzel, sírós hangon, felháborodva kezdte sorolni, hogyan is kell tisztelegni egy valamire való katonának.
Többen látták a mókát, azok nagyokat röhögtek, és ettől egész jó kedvem kerekedett. Aztán a fodrász előrevett, hajamat levágták két centisre, még egy fagylaltot is el tudtam nyalni az egy óra alatt.
Pár nap múlva már bántam az egészet. Szegény pasas sose bántott, kár volt.
Leszereléskor a tányérsapkát elkértem, hogy nekiadjam, de a Főezredes pár hónappal előtte már végleg leszerelt. Végül is félrészegen a Mikszáth szobor fejére helyeztem, és hazamentem első civil éjszakámra.
Mostanában időnként eszembe jut szegény Paczolai. Talán odafent teljes főezredesi díszben vár rám, és megérkezésem után irtózatos módon fenékbe fog rúgni.
Legutóbbi módosítás: 2010.05.12. @ 11:25 :: Torjay Attila