Csizmadia Lajos : Foltok

– Nézd, nyuszi!

– Igen, ott a répája, s?t, egy egész kiskert.

– Hááát, éhezni nem fog.

Nevettek. Felh?játék, így hívták ketten, egymás közt. A hátsó udvarban, a kis dombon feküdtek délutánonként, ha az id? engedte, fej-fej mellé. Nem mozgott más, csak a szemük és a szájuk, ahogy az eget kémlelték és persze a felh?k. A képzeletük azonban szabadon szárnyalt, egyik „képr?l” a másikra. Olykor egymásnak vetett háttal a földön futó árnyékokat nézték a kerítésen túl, ahogy utolérték a gyorsan robogó autókat. Igazi fogócska, ipiapacs volt és nagyszer? látvány. Könnyük is kicsordult, ha egy Trabant meglógott a felh?k el?l. Akkor még voltak könnyeik.

Apja halálának éjszakáján a gyász és a fájdalom hívta el? ezeket szemeikb?l és szívükb?l. Esti játékuk, az „aludni térnek a házak” alatt kínzó élességgel csengett a vonalas telefon. Míg anyja kiment a kisszobából, gyorsan megszámolta az éber házakat, figyelve baloldalon a százszem?t és jobbon a hatfej?t, összesen ötven élénk, fényes tekintet követte ujját. Apró, halk puffanás vonta el az ablakból, édesanyja a sz?nyegpadlón. Kint, az el?szobában földön fekv? teste addigi életük végét jelentette.

Néhány évvel kés?bb már új játékok várták, nappal és éjszaka. A kis családi kasszát ki kellett egészíteni, pótapukák sorával. Volt, ki pár napra, hétre, s néhányan hónapokra töltötték fel. Jó volt számolni, meddig maradnak. Hagytak egyéb nyomot is. Ilyen volt a véraláfutás-gy?jtemény. Igen, az ágy alá rejtett napló ?rizte a körülrajzolt foltokat, egy-egy apa alkoholos mámorában szerzett kincsét, tenyérrel, ököllel vagy övvel. A legnehezebb a háton lév?t volt rögzíteni. Ehhez használta azt az ütött-kopott, foncsoros tükröt, ami a hálószobában az ágy mellett állt. Filctollal húzta körbe, majd a könyvbe.

Az ágy leped?jét is gyakran megvágta, elég sok foltot összeszedve, szürkét, feketét és vöröset.

Anyja könyökhajlatában talált piros szín? nyomok térképszer? pontjait fekete tollal kötögette össze. Ilyen ábrákat látott egy n?i magazinban, valami csillagjegyek voltak születésnapokhoz kötve, legalábbis „Ötvenedik” szerint. Vajon hányadik lehet a sajátja?

Saját kezén és lábfején lev? vörös foltok nagyobbak voltak, fekete szegéllyel. Még Harmincharmadik helyezte el rajta, ég? cigarettával, közben stigmákat emlegetett.

Utolsó emlékkép anyjáról, hogy saját hányadékában fekszik az ágyban, b?rét átszínezik a hullafoltok és merev tekintetével ?t nézi.

Pörögve hulltak alá a kártyák, míg súrlódó hangjuk elveszett a csendben.

– Igen, doktorn?, ez a játék vége.

Lassan állt fel, s fordult az ajtó felé, hátrahagyva a vértócsában mereved? testet.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.04.11. @ 12:15 :: Csizmadia Lajos
Szerző Csizmadia Lajos 2 Írás
Pedagógus vagyok, biológiát és kémiát tanítok agy általános iskolában. Hobbim az írás, olvasás és a filmek.