Idén sem jelent meg Edgar Allen Poe legtitokzatosabb rajongója, aki évtizedeken át minden évben ajándékot vitt az amerikai író sírjára.
1949 óta dokumentálták a rózsák és a konyak felbukkanását Poe nyughelyénél.
Edgar Allan Poe (Boston, (Massachusetts állam), 1809. január 19. – Baltimore, (Maryland állam), 1849. október 7.) amerikai író, költő, novellista és kritikus volt, az amerikai romantika egyik legnagyobb alakja. Művei a detektívregény, a krimi és a sci-fi előfutárai Amerikában.
Edgar Allan Poe Bostonban, Massachusettsben skót-ír családba született. Édesanyja, Elizabeth Arnold Hopkins Poe, és édesapja, David Poe, vándorszínészek voltak.
Egy miniatűr portré hátlapjára, mely az édesanyját ábrázolja, Elizabeth ezt írja: „Kicsi fiamnak, Edgarnak – érje őt annyi szeretet Bostonban, amennyi az édesanyját érte itt, ahol a legjobb és legkedvesebb barátokra lelt.” A portrén látható Elizabeth-et a műtörténet, mint „éteri szépséget” írja le.
Édesapja 1810-ben elhagyta a családot. Édesanyja 1811-ben tuberkulózisban meghalt, majd John Allan – egy gazdag richmond-i dohánytermesztő – fogadta örökbe.
Az Allan-család Angliába költözött, így Poe ott járt iskolába. Hazatérve Virginiába költöztek, majd Poe egy richmondi középiskolába került. A középiskola elvégzése után egy évig a charlottesville-i University of Virginia-ra járt, amelyet játékszenvedélye miatt kellett abbahagynia. Képtelenül sokat tanult, szenvedélyesen olvasott, később sokan elámultak, hogy a felettébb rendetlen, akár züllöttnek is mondható élet folyamán hogyan gyűjthette össze gazdag és sokoldalú műveltségét.
Ezután 1827-ben Edgar A. Perry néven bevonult a U.S. Army-ba, majd még ebben az évben kiadta első kötetét Tamerlane és más versek – Tamerlane and Other Poems címmel. Két év szolgálat és a törzsőrmesteri rang elérése után kivált a hadseregből.
Tamerlane and Other Poems
1829-ben adta ki második kötetét Al Araaf címmel. Poe lelkes a kritikák többsége miatt, s egy akadémiai csoporttársának, akivel egyébként élete végéig barátságban maradt; John Neal-nek így ír:
„ Fiatal vagyok, még csak húsz esztendős, s máris költő – amennyiben a szépség imádata költővé teheti az embert; s ilyen is kívánok maradni. Az egész világot adnám cserébe, ha csupán a felét kifejezhetném azoknak a gondolatoknak, amelyek képzeletemben lebegnek…. Hatalmas figyelemmel szemlélem kortársaim, költőtársaim igyekezetét arra vonatkozólag, hogy megfeleljenek a maguk elé állított hármas követelménynek; azaz megtalálni a mondanivalót, megtalálni a formát, és megtalálni a tónust – mindezt én szánalmas vergődésnek látom, az amerikai irodalom kisebbrendűségének kényszerképzetével való bajlódásnak. Szerintem nem három megoldandó probléma van itt, hanem csak egy: a költészeté. Nézetem szerint a költőként történő fellépés – többnyire nem egyéb egyfajta szerepjátéknál; s sok esetben ennek a szerepnek az „átélt alakítása” fontosabb a „játszónak”, mint a mővek maguk, melyeket létrehoz. Ha az ember valóban költő, ha eléggé költő, a mondanivaló magától rátalál. A mondanivaló talál magának adekvát formát, s ez rátalál saját tónusára, amelyben a legjobban érzi magát. Elismerem, hogy ehhez a csoda varázslata szükségeltetik, ám valahol el kell dőlnie, hogy ki a legény a gáton – a költemény kényszeredettség nélkül kell legyen egyszerre eredeti és amerikai, valamint egyetemes és világirodalmi. Ami magamat illeti, elismerem, hogy a tizenhét-tizennyolc éves koromban írt Tamerlán című hosszú poémám nem mentes még Shelley pátoszától, s a „byroni póztól”, ám gondolom, hogy mára már sikerült levetkeznem az idegen allűröket…”
1829. februárjában halt meg mostohaanyja, akinek utolsó kívánságát próbálta teljesíteni és beíratkozott a west point-i katonai akadémiára, de többszöri kihágások miatt innen is kicsapták. Ezután nevelőapjával nem találkozott. Az akadémia elhagyása után megözvegyült nagynénjéhez és unokatestvéréhez, Virginia Eliza Clemm-hez költözött Baltimore-ba. 1836. május 16-án feleségül vette Virginiát, aki ekkor mindössze 13 éves volt. (Ez a házasság számos komoly kérdést fölvet. Többen, akiknek megadatott, hogy találkozhattak Virginiával, egyetértően úgy fogalmaznak, hogy bár a házasságkötéskor 13 éves volt, valójában alig nézett ki 9-10 évesnél többnek. Kis növésű, sápadt, áttetsző arcbőrű, törékeny, madárcsontú teremtésnek írják le őt, aki „gyönyörűséges arcával fordult a világ felé, és sötét szemét, szépséges pillantását sosem vette le férjéről”. Poe is lángolóan szerelmes feleségébe, ám a kutatók egyet értenek abban, hogy ennél több sohasem történt közöttük, vagyis hogy házaséletet kizárólag az érzelmek szintjén éltek, azaz, hogy ez a házasság úgynevezett „szűz-, vagy testvér-házasság” kellett legyen.)
Virginia Clemm Poe
(The American Museum of PHOTOGRAPHY)
1835 decemberétől 1837 januárjáig a richmondi Southern Literary Messenger szerkesztője volt. Ez alatt az alig több mint egy év alatt nyolcvanhárom recenziót közölt a lapban. Főleg az ún. „tomahawk” módszerű kritikái tették népszerűvé a magazint; állandó háborúskodásban állt különféle szerzőkkel. Ez a „gyakorlati kritika” megfelelt Poe analitikus hajlamainak.
Poe 1838-ban kiadta az Arthur Gordon Pym, a tengerész c. regényét, amellyel kritikai sikereket ért el, majd a következő év nyarán a Burton’s Gentleman’s Magazine segédszerkesztője lett. Ezévben adta ki 2 kötetben Groteszk és arabeszk című novellagyűjteményét, amely – habár nem volt pénzügyileg sikeres – mégis az amerikai irodalom mérföldköve lett, olyan klasszikus történetekkel, mint az Usher-ház vége, A palackba zárt kézirat, Berenice, Ligeia és a William Wilson. Otthagyta korábbi állását és még ugyanabban az évben a Graham’s Magazine segédszerkesztője lett.
Az újságok kitűnő munkatársat fedeztek fel a nagy fantáziájú elbeszélőben. Egyaránt jó volt riporternek, kritikusnak, a szenzációk közlőjének. Néha egészen képtelen tudósításokat adott. Például őrrepülésről tudósított. A marsbeli és holdbeli emberek otthonosan járkáltak álriportjaiban. Majd jöttek a bűnesetek. A manapság „krimi”-nek nevezett bűnügyi, illetve nyomozó regényt ő találta fel a „Morgue utcai gyilkosság” című hosszú elbeszélésével. A detektívregény innét indul. Bűnökről azelőtt is írtak már a görögök óta, de a krimi lényege, a logikával győzedelmeskedő detektív itt kezdődik.
1842-ben Poe az alkohol rabja lett, mivel kiderült Virginiáról, hogy TBC-ben szenved. Otthagyta a Graham’s-t és visszatért New York-ba, majd az Evening Mirror-nál, később pedig a Broadway Journal-nál c. lapoknál dolgozott. Ekkor találkozott és kötött örök barátságot Henry Wadsworth Longfellow-val. 1845, Január 29-én jelent meg „A holló” (The Raven) című verse az Evening Mirror-ban, melyért 10 dollárt és világhírét kapta.
A Broadway Journal csődbe ment 1846-ban és Poe Bronx-ba költözött, ahol rendszeresen beszélgetett a Fordham University jezsuita tanáraival és diákjaival egyaránt. Az egyetem harangtornya ihlette A harangok – The Bells c. mő megírására. Akkori lakhelye ma emlékhelyként funkcionál. Virginia 1847-ben bekövetkezett halála után Sarah Helen Whitman-nek kezdett el udvarolni. Eljegyzésük felbontásáért Poe alkoholizmusa, féltékeny természete és Sarah anyjának mesterkedése volt a felelős. Ezután visszatért Richmond-ba és udvarolni kezdett gyermekkori szerelmének, Sarah Elmira Royster-nek, aki ekkor már özvegy volt.
Sarah Helen Whitman
A festő szignója: „Arnold/1869”
.
Ha Poe soha nem írt volna verseket, akkor is emlékezetes alak volna az irodalomtörténetben. Ámde mindaz, amit bűnügyben, fantasztikumban, riportokban és álriportokban, éles eszű kritikákban – tehát prózai műveiben – írt, együtt is elhanyagolható semmiség költészete mellett.
Esztétikai elveit novellisztikájában és költészetében is következetesen alkalmazta. Elbeszélései nagy részében a borzalom, a lelki abnormitás, a téboly, a mindenféle gyötrelem dominál. Poe azonban túllép a kor divatos, főleg német inspirációjú romantizmusán: a modern világban magára maradó ember őrületbe vivő rettegése rajzolódik ki bennük, mintegy előre vetítve a pszichopatologikusra irányuló későbbi irodalmi és lélektani érdeklődést. E törekvése félelmetes logikával és objektivitással párosul, ami csak fokozza művei újszerűségét. Poe tekinthető az ún. detektívnovellák, bűnügyi és kincskereső kalandtörténetek megteremtőjének is: egy-egy rejtélyes, lélektanilag nem motivált, abszurd esemény titkát következetes logikával deríti fel, felhasználva merész intuícióját, a bizarra és fantasztikusra különösen hajló alkotó fantáziáját. Poe novellaművészetének borzalmakra kihegyezett, groteszk-fantasztikus oldalát a Groteszk és arabeszk, 1840 címő kötetének olyan elbeszélései illusztrálják, mint A Kút és az Inga, az Egy hordó Amontillado, Az áruló szív, valamint az Arthur Gordon Pym, a tengerész, 1838, és A Maelstrőm örvényében, 1841. Detektív- és kalandtörténetei közül kiemelkedik a Marie Roget rejtélye, 1842, A Morgue utcai kettős gyilkosság, 1841 és Az aranybogár, 1843. Lírai novelláinak mesterdarabjai A vörös halál álarca,1845; Az Usher-ház vége, 1839; az Árny, 1835; és a Ligeia, 1838.
Poe három csoportra osztotta novelláit: a groteszk töltete az akasztófahumor vagy a finom irónia; az arabeszknek a rettenet vagy más érzelem által keltett feszültség ad energiát; a raciocinatusznál a hatást az váltja ki, hogy a szereplők asszociációikat az értelem rendszeres próbájának vetik alá, s az események láncolatát lépésről lépésre rakják össze. Poe – bár egyik történettípusnak sem feltalálója – elméleti szintű vizsgálatukkal is tökélyre fejlesztette a novellavariációkat. A detektívirodalomra elsősorban a raciocinatusz hatott, s Poe megteremti a mesterdetektív – Sherlock Holmesban és követőiben, Brown atyában, Hercule Poirot-ban, Miss Marple-ben továbbélő – őstípusát. A nagy hírő család elszegényedett sarja, Monsieur C. Auguste Dupin a világtól elvonulva Párizsban él. Rendkívül olvasott, fantáziája kimeríthetetlen. Legfőbb tulajdonsága kivételes analitikai tehetsége. A világ, a jelenségek megismerésének és megértésének módszerét A Morgue utcai kettős gyilkosság című novellában a következőkben foglalja össze:
„Az igazság nincs mindig a kút fenekén. Sőt, ami a fontos dolgokat illeti, én azt vallom, hogy mindig a felszínen lebegnek. A mélység ugyan lent van a völgyben, de a hegycsúcsról pillanthatjuk meg… Egybevágó események – gyakran ez a nagy szikla állja el azoknak a gondolkodóknak tiszta látását, akik nem nevelkednek a valószínűség számítás elméletén, azon az elméleten, amelynek az emberi kutatás legdicsőbb eredményeit és ezek legdicsőbb magyarázatait köszönhetjük.”
Prózájának szubjektíve és esztétikailag legvonzóbb aspektusa azokban a prózai költeményekben mutatkozik meg, amelyek egy-egy hangulat mesteri érzékeltetései, s ezzel már mintegy átmenetet képeznek verseihez: a cselekmény teljesen alá van rendelve az érzelmeknek.
A legmagasabb fokú művészi tudatosság jellemző költészetére is. Verselméleti írásaiban – A költészet elve, 1850; A verselés elvei, 1843 – a parnasse, a l’art pour l’art és a szimbolizmus tételeihez áll közel: a „szépséget” fölébe emeli minden konkrét igénynek és meghatározottságnak, a költészet funkcióját „a szépség ritmikus megalkotásában” látja, következésképpen a végsőkig kicsiszolt formát tekinti eszményének.
Félreismerhetetlenül egyéni lírája szűk határok közt mozog; visszatérő témája a halál, a szeretett nő elvesztése, a baljós hangulatok felidézése. Mindezeket a tiszta emóciókat a zenei hatás eszközeivel jeleníti meg.
Első verseskötete a már említett 1827-ben megjelent Tamerlane és más költemények. Későbbi versei közül legjelentősebbek a test és lélek közti párbeszéd középkori műfaját modern változatban felújító Ulalume; a hangutánzás technikai virtuozitásának páratlan remeke, A harangok, és a szavak és rímek zenéjével és ritmikusságával szinte már hipnotikus hangulatot teremtő A holló; mely a konkrét látványt a fájdalmas és soha el nem múló emlékezet jelképévé emeli. A költemény jól példázza Poe érdeklődését a nyelv iránt. A címben szereplő madárnév betűi majdnem teljesen megegyeznek a refrén egyetlen szavával: az angolban a raven a holló, és a never a soha már megfelelője. Poe versben és prózában egyaránt szívesen folyamodott ehhez a szerkesztőelvhez: egyazon hangcsoport különböző társításaiból hozta létre a szöveg alapszavait. A hollót legjobb költőink és műfordítóink – köztük Babits Mihály, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső – eddig tizenhárom alkalommal ültették át magyarra.
Poe lírájának visszatérő témája a halott szerelmes, aki mindig jelen van az életben maradottak körül, és misztikus édességű egybeforrásukban nem is tudjuk már, a halott él-e, vagy az élő halt-e meg (Lee Annácska, Anni).
Edgar Allan Poe érzékeny, modern költői alkata, esztétikája és életműve, többek közt Baudelaire-re és Mallarméra gyakorolt hatása révén is, világirodalmi jelentőségővé vált. A magyar irodalomban Arany János A lejtőn, 1857 című költeményének felütésében idézi Poe híres költeményét (Száll az este. Hollószárnya / Megrezzenti ablakom), mint ahogy a kompozíció elsődlegességét valló esztétikai felfogása is rokon az amerikai költőével. Babits Mihály nem csupán Poe verseinek és novelláinak avatott fordítója volt, hanem tárgyiasító lírai törekvéseiben is követte őt.
Sarah Elmira Royster
Edgar Allan Poe:
Lee Annabella
(Annabel Lee)
Jó rég történt, sok-sok hosszú éve már
Csuda tenger üde partján,
Hogy élt egy lányka – tán névről ismert:
Az én kis Lee Annabellám;
Hogy szeressen, s szeressem – ennek élt csak,
Nem vesződött másnak gondján.
Gyerek voltam, s ő is gyermek
Ama tenger csuda partján,
De egymást több, mint szerelemmel szerettük –
Én és Lee Annabellám.
És angyalok irigyelték meg szerelmünk,
Tőlünk elkívánván.
Ez volt oka, hogy akkor régen
Honunkat a tenger partján
Rossz szél érte, s meglehelte
Gyönyörű Lee Annabellám.
Jött is úri pereputtya
S vitték, tőlem elszakítván,
Kriptájába zárták menten
E honban, a tenger partján.
Néhány kevéssé boldog Menny-lakó, rossz
Angyal, ránk irígy, sóvár
Igen! Ezért fútta (ez köztudott
E honban, a tenger partján)
Éji felleg-mély szelét, melyben
Hűlt és halt szép Lee Annabellám.
Csakhogy szilárdabb volt szerelmünk,
Mint másoké, s habár talán
Nem éltes-bölcsebb amazokénál;
Mégis: se Mennybolt angyalai, sem
Tengermély összes démona, lám
Lelkedtől lelkem el nem tépheti
Ó, gyönyörű Lee Annabellám.
Hold már többé nem vetit mást mint álom képeit
Rólad, szép Lee Annabellám.
S nem mások a csillagok; szemeid, a csillogók
Gyönyörű Lee Annabellám.
Így hát minden éj évadja ott talál meg reárogyva
– Drágaságom, jegyesem, életem, szerelmesem –
Kriptádra, mit gyászol hullám;
Sírodra a tenger partján.
Rossner Roberto fordítása
1849. október 3-án eszméletét vesztve találták meg Baltimore egyik utcáján, majd a Washington College Hospital-ba vitték, ahol október 7-én hajnalban halt meg. Poe sosem tudta elmondani hogyan került olyan siralmas állapotba és miért volt rajta más ruhája. Többek szerint a Reynolds nevet emlegette kórházi napjai alatt, egyik tanítványa viszont Poe bácsikája nevét vélte hallani. Egyes források megemlítik, hogy utolsó szavai „Istenem mentsd meg szegény lelkem” voltak.
Halálának oka vitatott, de egyik orvosa szerint az alkoholizmus következménye volt, habár ugyanez a doktor volt az alkohol ellen és írt könyvet Poe példájával, ezért későbbi kutatók megcáfolták ezt az álláspontot. Dr. John Moran – aki Poe pszichológusa volt[1] – kijelentette, hogy „Poe testében nem találták alkohol nyomát és likőr szaga sem volt”.
Számos más teória is elterjedt az idők során, például ritka agybetegség, magas vérnyomás, hormonzavar, szifilisz, drog, választási csalás miatti gyilkosság (másnap szavazás volt), és gyakrabban veszettség. A veszettség a leginkább elképzelhető, mivel akkoriban sok veszett háziállat volt.
Poe a Westminster Apátság temetőjébe lett eltemetve, de 1875-ben egyetemi hallgatók által indított gyűjtés során újratemették közelebb a bejárati kapuhoz.
Halála után 1949-től minden évben Poe születésnapján hajnalban óriási tömegek kíváncsiak az ún. „Poe-tószt”-jelenségre. Ez abból áll, hogy egy feketébe öltözött ember egy üveg Martel Cognac-kal mond köszöntőt, de otthagyja a félig üres üveget és három szál rózsát. A rózsák Poe-t, nevelőanyját és Virginiát jelképezik.
Művei:
Versei
Álom (A Dream, 1827)
Álom az álomban (A Dream Within a Dream, 1827)
Álmok (Dreams, 1827)
Tamerlán (Tamerlane, 1827)
Al Aaraaf (1829)
Egyedül (Alone, 1830)
Helennek (To Helen, 1831)
Izrafél (Israfel, 1831)
Város a tengerben (The City in the Sea) (1831)
Valakinek a Paradicsomban (To One in Paradise) (1834)
A győztes féreg (The Conqueror Worm, 1837)
Csend (Silence, 1840)
Lenóra (Lenore, 1843)
Álomország (Dream-Land, 1844)
A holló (The Raven, 1845)
Ulalume (1847)
Eureka (1848) prózai költemény.
Lee Annácska (Annabelle Lee, 1849)
A harangok (The Bells) (1849)
Eldorádó (Eldorado) (1849)
Novellái:
Palackban talált kézirat (MS. Found in a Bottle, 1833)
Berenice (1835)
Ligeia (1838)
Az Usher-ház vége
William Wilson (1839)
A vörös halál álarca (The Masque of the Red Death, 1842)
Eleonora (Eleonora, 1842)
A kút és az inga (The Pit and the Pendulum, 1842)
A világítótorony (The Lighthouse, befejezetlen mő, a költő halála után, 1909-ben és 1942-ben publikálták)
Az aranybogár (The Gold Bug, 1843)
Az áruló szív (The Tell-Tale Heart, 1843)
A fekete macska (The Black Cat, 1843)
Az elsietett temetés (The Premature Burial, 1844)
The Balloon-Hoax (1844)
Monsieur Valdemar kóresete tényszerő megvilágításban (The Facts in the Case of M. Valdemar, 1845)
Pár szó egy múmiával (Some Words with a Mummy, 1845)
A perverzió démona (The Imp of the Perverse, 1845)
Egy hordó amontillado (The Cask of Amontillado, 1846)
A bemutatók (The Spectacles, 1850)
Morella (1835)
Seherezádé ezerkettedik éjszakája (The Thousand-And-Second Tale of Scheherazade, 1850)
Jeruzsálemi mese (A Tale of Jerusalem, 1850)
A hosszúkás láda (The Oblong Box, 1850)
A Maelström poklában (A Descent into the Maelström, 1850)
Bice-Béka (Hop-Frog or The Eight Chained Ourang-Outangs, 1850)
Dr. Kátrány és Toll professzor módszere (The System of Doctor Tarr and Professor Fether, 1845)
Az Auguste Dupin történetek:
A Morgue utcai kettős gyilkosság (The Murders in the Rue Morgue, 1841)
Marie Roget titokzatos eltőnése (The Mystery of Marie Roget, 1843)
Az ellopott levél (The Purloined Letter, 1844)
Hosszabb munkái:
The Unparalleled Adventures of One Hans Pfall (1835)
Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélése (The Narrative of Arthur Gordon Pym of Nantucket, 1838, regény)
Esszéi:
Maelzel sakkjátékosa (Maelzel’s Chess-Player, 1836)
A műalkotás filozófiája (The Philosophy of Composition, 1846)
The Rationale of Verse
A költőiségről (The Poetic Principle, posztumusz kiadás, 1850)
Eureka: An Essay on the Material and Spiritual Universe (1848) (úgy is ismert, mint Eureka: A Prose Poem)
Színjáték:
Politian (töredék, 1835)
Jegyzet
[1] Számos magyar nyelvű kiadvány, illetve interneten hozzáférhető háttéranyag említi John J. Morant, mint Poe pszichológusát. Ez nyilvánvalóan tévedés. Természetesen súlyos anakronizmus, kortévesztés lenne az 1840-es években bárki pszichológusáról beszélni. Az angol nyelvő anyagokban, a Poe kórházba szállításakor, az ott szolgálatot teljesítő Morant „attendant physicist”-ként (ügyeletes belgyógyász orvos) emlegetik, illetve egyszerűen „physicist”-ként (belgyógyász, esetleg kezelőorvos). Megállapítható, hogy egyszerű félrefordításról van tehát szó.
Edgar Allan Poe:
BICE-BÉKA
Nem ismertem soha a tréfára oly hirtelenül fogékony embert, mint a király volt. Úgy tűnt, hogy csak a bolondozásnak él. Elmeséltél neki egy jobbfajta, vaskos adomát, s ha igazán jól mesélted, már kegyeibe is fogadott. Így esett, hogy nagy mókázó hírében állt mind a hét minisztere. Nemcsak mint megtermett, vastag, zsíros férfiak hasonlítottak a királyhoz, hanem mint páratlan tréfacsinálók is. Sohasem tudtam igazán eldönteni, vajon az ember kövéredik-e a tréfálkozástól, vagy a hájasodás fejleszti ki a mókázó hajlamot; de tény, hogy a keszeg viccelődő rara avis in terris.
Az élcek finomságaiért, vagy mint mondogatta, a „szellemesség szelleméért” nem nagyon törte magát a király. Főképpen a tréfa vaskosságát bámulta, és megbocsátotta érte hosszadalmasságát. A finom részletek untatták. Rabelais Gargantuá-ját jobban élvezte volna, mint Voltaire Zadig-ját; s egy otromba csíny jobban mulattatta, mint megannyi szójáték.
Történetem idején még élt a hivatásos, udvari tréfacsinálók divatja. A nagy, kontinentális „hatalmak” közül még többen tartottak tarka ruhás, sipkás, csörgős „bolondokat”, s elvárták tőlük, hogy a királyi asztalról lepottyanó morzsákat lesve egy pillanat alatt odacsípjenek szellemes ötleteikkel.
A mi királyunk, ez aztán természetes, tartott „bolond”-ot. Valóban rászorult valami bolondságra, hiszen ellensúlyoznia kellett minisztereinek, a hét lángeszű férfiúnak mély bölcsességét – a magáét nem is említve.
Ámde az ő bolondja, vagy hivatásos tréfacsinálója, nem egyszerűen csak bolond volt. Értéke megháromszorozódott a király szemében, mivel törpe is volt és nyomorék is. A törpék akkoriban éppoly mindennaposak voltak az udvarnál, mint a bolondok, s bizony számos uralkodó törhette volna fejét, hogy töltse napjait (az udvarnál kissé hosszabbak a napok, mint másutt) bohóc nélkül, akivel és törpe nélkül, akin nevethet. De, ahogy már említettem, a bohócok száz esetből kilencvenkilencben elhízottak, gömbölyűek és lomhák – úgyhogy a mi királyunk bőkezűen kívánhatott magának szerencsét, mert ura volt Bice-Békának (így hívták a bolondot), háromszoros kincsnek egy személyben.
Azt hiszem, a Bice-Béka nevet nem a keresztségben, keresztszüleitől kapta a törpe, hanem közös megegyezéssel a hét miniszter adományozta neki, mert képtelen volt úgy járni, mint mások. Valóban, Bice-Béka csak valamilyen átmeneti járással – a bicegés és a tekergőzés között – tudott haladni, s ez határtalanul szórakoztatta és vigasztalta is urát, mert (bár a hasa hatalmasan domborodott, és feje alkotmányosan felfuvalkodott), egész udvara nagyszerű alaknak tartotta a királyt.
Igaz, hogy Bice-Béka kifacsarodott lábával padlón vagy úton csak nagyon kínlódva és nehézkesen mozgott, de igaz az is, hogy úgy látszik, alsó végtagjainak satnyaságáért a természet karjának iszonyatos izomerejével kárpótolta, és így, ha fáról, kötélről vagy más megmásznivalóról volt szó, csodálatosan ügyes mutatványokra volt képes. Ilyen gyakorlatokban inkább mókushoz vagy fürge majmocskához hasonlított és nem békához.
Nem tudnám megmondani pontosan, hol is volt eredetileg Bice-Béka hazája. Valamilyen barbár vidék lehetett, nem hallott róla soha senki, iszonyú távolságban királyunk udvarától. Bice-Békát és egy nála kicsit enyhébben törpeszerű fiatal leányt (különben tökéletesen arányos volt, és bámulatosan táncolt), mindegyiküket a maga otthonából, erőszakkal hurcoltatta el és küldte ajándékba a királynak valamelyik örök diadalmú hadvezér.
Nem csoda, hogy ily körülmények között a két kis fogoly bensőséges bizalommal közeledett egymáshoz. Valóban, nemsokára testi-lelki jó barátok lettek. Bice-Békának, aki folyvást bolondozott, és mégsem kedvelték túlságosan, nem állt hatalmában segíteni Trippettán, ám a lánynak, akit kecsességéért és tökéletes szépségéért törpe létére is általánosan csodáltak és becéztek, nagy befolyása volt, és fel is használta, ha csak tehette, Bice-Béka érdekében.
Egyik nagy jelentőségő állami alkalommal – hogy mi volt, már elfelejtettem – a király a maszkabál mellett döntött, s ha maszkabált vagy más effélét rendeztek az udvarnál, biztos volt, hogy Bice-Béka és Trippetta tehetségét igénybe vették a játéknál. Bice-Béka különösen találékony volt a parádék rendezésében, újabb és újabb szerepeket ajánlott, jelmezeket gondolt ki az álarcos ünnepélyekre, s úgy látszott, hogy közreműködése nélkül semmire sem mennek.
Az ünnepség éjszakája megérkezett. Trippetta irányításával pazar termet szereltek fel mindenféle ravaszsággal, ami csak egy álarcosbál fényét növelheti. Az egész udvar a várakozás lázában égett. Feltehető volt, hogy már mindenki eldöntötte, milyen jelmezt és szerepet választ. Sokan egy héttel vagy már egy hónappal előbb döntöttek, hogy milyen szerepet játsszanak; s valóban, egy parányit sem volt határozatlan senki, kivéve a királyt és hét miniszterét. Mért haboztak, nem tudnám megmondani, lehet, hogy tréfából. Valószínűbb, hogy mert kövérek voltak, és így nehezebben tudtak határozni. Mindenesetre elröpült az idő, és utolsó megoldásként Trippettáért és Bice-Békáért küldtek.
Amikor a két kis barát engedelmeskedett a királyi parancsnak, az uralkodót minisztertanácsának hét tagjával bor mellett találták, s mégis erősen kedvetlennek látszott. Tudta, hogy Bice-Béka nem szereti a bort, mert szegény nyomorékot az őrületig felizgatta, és az őrület kellemetlen érzés. A király azonban szerette a vaskos csínyeket, és felvidította, ha Bice-Békát ivásra kényszerítette s (mint a király állította) arra, hogy „boldog legyen”.
– Gyere ide, Bice-Béka – mondta, mikor a bolond és a lány a szobába lépett -, ürítsd ezt a serleget távol levő barátaid (Bice-Béka ekkor sóhajtott) egészségére, aztán lássuk áldásos ötleteidet. Szerepeket akarunk – szerepeket, te fickó – valami újat, szokatlant. Kifáradtunk ettől az örökös egyformaságtól. Fogd, igyál, hadd szikrázzék elméd a bortól!
Bice-Béka megkísérelte, mint ilyenkor általában, hogy a király figyelmességét mókával üsse el, de nem volt hozzá elég ereje. Véletlenül éppen születésnapja volt szegény törpének, és a parancs, hogy „távol levő barátaira” igyék, könnyeket csalt a szemébe. Sok nehéz és keserű csepp hullott a serlegbe, ahogy alázatosan elvette a zsarnok kezéből.
– Hahaha! – röhögött a király, mikor a törpe vonakodva kiürítette a serleget. – Lám csak, mit tud egy pohár jó bor! Hé, hiszen már csillog a szemed!
Szegény jámbor! Nagy szeme inkább fényesedett, mint csillogott: ingerlékeny agyára a bor nemcsak nagy erővel, de azonnal hatott. Idegesen az asztalra tette a serleget, és eszelős, merev pillantással nézett körül a társaságon. Látszott, hogy remekül mulatnak a király sikeres „tréfáján”.
– No lássunk hozzá – mondta a csupa háj miniszterelnök.
– Igen – mondta a király -, gyerünk, Bice-Béka, segíts. Szerepeket, kiskomám; szerepelni akarunk, mindnyájan, hahaha! – és mert ezt csakugyan tréfának szánta, kórusban nevetett a hét is.
Bice-Béka gyöngén és üresen kongó hangon szintén nevetett.
– Gyerünk, gyerünk – mondta türelmetlenül a király -, hát nincs ötleted?
– Megkísérlek valami újat kigondolni – válaszolta szórakozottan a törpe, mert egészen megzavarodott a bortól.
– Megkísérledő – kiáltotta dühödten a zsarnok. – Mit jelent ez? Ahá, értem! Dacoskodsz, mert bort akarsz? Itt van, igyál! – azzal teletöltött egy serleget, és odanyújtotta a nyomoréknak, aki rámeredt, és levegőért kapkodott.
– Igyál, ha mondom! – ordított a szörnyeteg -, mert a pokolba…
A törpe tétovázott. A király elvörösödött a dühtől. Az udvaroncok vigyorogtak. Trippetta halálsápadtan az uralkodó székéhez lépett, térdre borult, úgy esedezett előtte, hogy kímélje barátját.
A zsarnok nézte néhány pillanatig, elbámulva a vakmerőségen. Látszott, hogy tétovázik, mit tegyen, mit mondjon – hogyan fejezze ki méltóképpen felháborodását. Aztán egy árva hangot sem ejtve, dühösen ellökte magától a lányt, és a teli serleg tartalmát az arcába zúdította.
A szegény lány valahogy összeszedte magát, aztán mukkanni sem merve, visszakuporodott az asztal lábához.
Fél percre olyan halotti csend támadt, hogy egy levél vagy pihe hullását is hallani lehetett volna. Halk, de érdes és elnyújtottan csikorgó hang törte meg a csendet, mintha a szoba minden sarkából jönne.
– Mért… mért… mért csinálod ezt a zajt? – kérdezte a király, és dühösen a törpéhez fordult.
Úgy látszott, hogy a törpe magához tért kábaságából, és erősen, de nyugodtan a zsarnok arcába pillantva, csak ennyit bökött ki: – Én, én? Hogy lettem volna én?
– Kívülről jött a hang – jegyezte meg az egyik udvaronc. – Úgy hiszem, a papagáj volt, ott az ablaknál, a csőrét köszörülte a kalitka drótján.
– Igaz lehet – mondta az uralkodó, s mintha örömmel vette volna a segítséget -, de lovagi becsületemre, esküdni mertem volna, hogy ez a csavargó csikorgatja a fogát.
A törpe nevetett erre (a király igazi tréfamester volt, s a nevetést sosem kifogásolta), és kimutatta nagy, erős és igazán visszataszító fogsorát. Azonkívül hajlandó volt önként annyi bort meginni, amennyit csak kívánnak. Az uralkodó megbékült; Bice-Béka felhajtott még egy kupa bort, rossz hatását sem nagyon lehetett látni rajta, és azonnal, nagy lelkesedéssel belemélyedt a maszkabál tervezgetésébe.
– Nem tudom, mitől pattant ki az eszme – mondta olyan nyugodtan, mintha soha életében nem ivott volna bort -, de éppen miután felséged megütötte a lányt, és arcába öntötte a bort, éppen miután felséged ezt megtette, és míg a papagáj azt a fura zajt csapta az ablak előtt, eszembe jutott egy óriási beugratás – egy hazámbeli csintalanság -, a mi maszkabáljainkon játsszák, de itt ismeretlen. Sajnos, nyolctagú társaság kellene hozzá, és…
– Itt vagyunk mi! – bömbölte a király örömében, hogy ily remekül felfedezte az összefüggést -, éppen nyolcan, én meg a hét miniszter! Halljuk, mi az a beugratás?
– Nálunk, odahaza – válaszolta a nyomorék – a Nyolc Megláncolt Orangutánnak hívjuk, és ha jól játsszák, igazán nagyszerű tréfa.
– Mi akarjuk játszani! – mondotta a király, felemelkedett helyéről, és szemét lassan behunyta.
– A játékban – folytatta Bice-Béka – az a szép, hogy megrémíti az asszonyokat.
– Óriási! – üvöltötte kórusban az uralkodó és minisztériuma.
– Én akarom az orangutánokat felöltöztetni – folytatta a törpe -, bízzák rám az egészet. A hasonlóság megtévesztő kell legyen, az álarcos társaságnak azt kell hinnie, hogy igazi állatok, és persze fő a megdöbbenés és ijedelem.
– Ez aztán kitűnő! – kiáltotta a király. – Bice-Béka, embert csinálok belőled!
– A lánc arra jó, hogy csörgésével a zűrzavart növelje. Azt fogják gondolni, hogy egy tömegben elszabadultak őreiktől. Elképzelheti felséged, milyen hatásos, ha egy maszkabálba, az elegánsan és pompásan öltözött urak és hölgyek közé, vadul üvöltözve beront nyolc megláncolt orangután, és a társaság legnagyobb része azt gondolja, hogy igaziak. Az ellentét utolérhetetlen.
– Legyen – szólt a király, és a tanács gyorsan szedelőzködött (későre járt már), hogy megvalósítsák Bice-Béka tervét.
Öltöztetési módszere, mellyel a csoportot orangutánná változtatta, nagyon egyszerű, de szándékának eléggé megfelelő volt. Ezeket az állatokat történetem idejében csak nagyon ritkán látták a civilizált világban, és mert a törpe teremtményei eléggé vadállatiak és az elégnél is ocsmányabbak voltak, úgy gondolták, hogy a természeti hőséget sikerült biztosítani.
A királyra és minisztereire először szűk trikóinget és alsónadrágot húztak. Ezt átitatták kátránnyal. Az előkészületnek ennél az állomásánál a társaságból valaki tollat javasolt, de a törpe elvetette az ötletet, és hamarosan a maguk szemével győződhettek meg róla, mind a nyolcan, hogy egy olyan vadnak a szőrét, mint az orangután, sokkal hatásosabban helyettesíti a len. Vastag réteget tapasztottak tehát az utóbbiból a kátrányos felületre. Ezután hosszú láncot kerítettek. Először a király derekára tekerték, és megcsomózták, aztán a csoport következő tagjára, és ott is megcsomózták, és így jártak el sorra mindegyikkel. Mikor a láncot ily módon tökéletesen elrendezték, és a társaság tagjai kör alakban olyan távol álltak egymástól, amennyire csak tudtak; hogy a dolog minél természetesebb legyen, Bice-Béka fogta a maradék láncot, és két derékszögű átmérőben áthúzta a körön, mint ahogy manapság a csimpánzok vagy más nagymajmok vadászai Borneóban teszik.
A maszkabál színhelyéül szolgáló nagy szalon kör alakú, igen magas terem volt, és nappal csak a tető egyetlen ablakán át kapott világosságot. Esténként (a helyiséget főleg ebben az időben használták) elsősorban a tetőablak közepéből lecsüngő nagy csillárral világítottak, amelyet, mint szokás, ellensúly segítségével eresztettek, vagy húztak le és föl, de (ama célból, hogy ne legyen idétlen) ez utóbbi a kupolán kívül, a tetőn mozgott.
A terem elrendezését Trippetta legfőbb védnöksége alá helyezték, aki néhány részletben, úgy látszik, engedte, hogy barátjának, a törpének megfontoltabb ítélete irányítsa. ő tanácsolta, hogy erre az alkalomra távolítsák el a csillárt. A viasz csepegése (ezt ilyen meleg időben lehetetlen volt megakadályozni) alaposan tönkretette volna a vendégek pompás ruháit, hiszen a szalon zsúfoltsága miatt nem kívánhatták meg mindenkitől, hogy kikerülje a terem közepét, vagyis a csillár alját. Pótlásul fali gyertyatartókat helyeztek el mindenütt a csarnokban; és a fal mellett álló kariatidák mindegyikének (ötven vagy hatvan lehetett összesen) jobb kezébe édes illatú fáklyát nyomtak.
A nyolc orangután, Bice-Béka tanácsára, éjfélig (ekkorra a termet zsúfolásig megtöltötték az álarcosok) türelmesen várt a fellépéssel. De alighogy elhalt az óraütés, berohantak, vagy – mert a láncoktól akadályozva a társaság nagy része felbukott és botladozott – inkább együttesen begurultak a terembe.
Az álarcosok izgalma leírhatatlan volt, és ez gyönyörűséggel töltötte el a király szívét. Mint előre látták, számos vendég azt képzelte a nyolc riasztó külsejű teremtményről, hogy ha nem is orangután, de biztosan valamilyen vadállat. Néhány asszony elájult rémületében, és ha királyi óvintézkedés nem tiltott volna ki minden fegyvert a szalonból, a társaság vérével fizethetett volna a komédiáért. Így azonban mindenki rohant az ajtók felé; ámde a király megparancsolta, hogy belépésük után rögtön zárják be valamennyit, és a kulcsokat, mint ahogy maga javasolta, a törpe tette el.
Míg a zűrzavar tetőfokára hágott, és minden álarcos csak önmaga biztonságára figyelt (mert az izgatott tömeg nyomása valóban igazi veszedelmet jelentett), láthatták volna, hogy a lánc, melyet magasba húztak, amikor a csillárt eltávolították róla, lassan-lassan alászáll, míg kampós vége meg nem állapodik a padlótól háromlábnyi magasban.
Rá rövid időre, miután fel-alá rohangásztak, és a lánc természetesen összekapcsolta őket, a király és hét barátja a csarnok közepén találta magát. Ebben a helyzetben a törpe, aki eddig nesztelenül járt a nyomukban, és buzdította őket az izgalom fokozására, megragadta láncaikat ott, ahol a kört átmérőként, derékszögben keresztezve, metszették egymást. A gondolatnál is gyorsabban beakasztotta ide a csillár kampóját, és egy pillanat alatt, valami láthatatlan tevékenységtől, a csillár lánca annyira felhúzódott, hogy a kampót nem lehetett elérni, és ennek elkerülhetetlen következményeként az orangutánok, egymással szemben, egyre jobban összeszorultak.
Az álarcosok ekkorra bizonyos fokig leküzdötték ijedtségüket, lassan észrevették, hogy jól kieszelt tréfáról van szó, és hangosan kacagtak a majmok kínos helyzetén.
– Bízzátok csak rám őket – rikoltotta most Bice-Béka, és metsző hangja túlharsogott minden zajt. – Bízzátok őket énrám. Azt hiszem, én sejtem, kik ezek. Ha jól megnézhetem őket, hamar megmondom, mifélék.
Most, tülekedve a tömegben, a falhoz mesterkedte magát, megragadta az egyik kariatida fáklyáját, visszatért a terem közepére, és fürgén, akár egy majom, a király fejére ugrott, majd onnan néhány láb magasra felkúszott a láncon, a fáklyát lefelé tartva vizsgálgatta az orangutánok csoportját, és egyre csak rikácsolt: – Mindjárt megmondom én, hogy kik ezek!
És most, amikor az egész vendégsereg (maguk a majmok is) rázkódott a kacagástól, a bolond hirtelen éleset füttyentett, mire a lánc felszaladt vagy harminclábnyira, magával rántotta a kétségbeesetten kapálódzó orangutánokat, és azok ott lógtak a levegőben, a padló és a tetőablak között. Bice-Béka az emelkedő láncba csimpaszkodott a nyolc maskara fölött, és tovább döfködött feléjük – mintha mi sem történt volna – a fáklyával, mintha ki akarná deríteni, hogy kik is azok.
A felemelkedésen annyira megrökönyödött az egész társaság, hogy egy pillanatra halálos csend támadt. Halk, érdes, csikorgó hang törte meg a némaságot, ugyanaz, amelyre a király és tanácsosai fölfigyeltek, amikor a király Trippetta arcába loccsantotta a bort. De ez alkalommal nem volt vitás, hogy honnan ered a hang. A törpe agyaraitól származott, ahogy összeszorította és csikorgatta, közben a szája habzott, és arcán őrjöngő dühvel, mereven nézte a királynak és hét társának fölfelé fordított arcát.
– Ahá! – mondta végül a felbőszült tréfacsináló. – Aha! Most már látom, kik ezek! – Ekkor mintha közelebbről akarná szemügyre venni, hozzáértette fáklyáját a királyt borító lenbundához, mire ennek felülete azonnal eleven lángba borult. Nem telt fél percbe, és mind a nyolc orangután lánggal lobogott, közben alattuk sikoltozott a tömeg; borzalomtól lenyűgözve bámészkodtak, de a legcsekélyebb segítséghez sem volt erejük.
Az egyre pusztítóbb erejű lángok gyorsan elharapózva, végül arra kényszerítették a bolondot, hogy feljebb kússzon a láncon, ahol el nem érhetik; míg mozgását figyelve a tömeg egy rövid pillanatra megint elcsendesült. A törpe élt az alkalommal, és még egyszer megszólalt:
– Most már tisztán látom, miféle csürhe ezek az álarcosok. Íme, egy nagy király és hét titkos tanácsosa – király, aki nem szégyell megütni egy védtelen lányt, és hét tanácsosa, akik a gazságra bujtogatták. Én magam, én csak Bice-Béka vagyok, a tréfacsináló és – íme, az utolsó tréfám!
Alig fejezte be rövid szónoklatát a törpe, az összetapadt len és kátrány gyors gyúlékonysága következtében a bosszú mőve beteljesedett. A nyolc test bűzös, feketedő, förtelmes, felismerhetetlen tömegként himbálózott a láncokon. A nyomorék közibük vágta fáklyáját, kényelmesen felmászott a mennyezetig, és eltőnt a tetőablakon át.
Feltételezik, hogy Trippetta a szalon tetején tartózkodott, és bűntársa volt barátjának a lángoló bosszúban, és hogy haza is együtt szökhettek; mert többé nem látta őket senki.
Kuczka Péter fordítása
Forrás:
wikipedia.org
enciklopedia.fazekas.hu
literatura.hu
Rossner Roberto: Folyékony hold (Függelék)
168ora.hu
mek.oszk.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:38 :: H.Pulai Éva
