Mint új bevándorló, a kilencvenes évek elején a kötelező nyelvtanulás után azonnal munkát kerestem. Nem aggódtam a jövőm miatt, hiszen több szakmám is van, felsőfokú végzettségem, majd csak akad valami.
Kezdeti lelkesedésemet hamar lehűtötte egy ismerős magyar család marokkói szomszédja, aki így fogalmazott:
„Izraelben kell tíz százalék szakértelem és kilencven százalék szerencse.”
Tulajdonképpen igaza is volt.
Abban az időben ő jelentette nekem a szerencsét, mert egy nap alatt elhelyezett egy vállalkozónál.
Szerencsém volt, mert két hét múlva a hiányos nyelvtudásommal csoportvezető lettem, az ezzel járó autóval együtt, ami egy ütött-kopott Peugeot tender volt, csörgött, csattogott, de elgurult mindenfelé az országban.
A vállalkozónak volt egy jemeni származású állandó alkalmazottja, Amy, aki nem órabérben dolgozott, hanem, ha volt olyan munka, amit egyedül is lehetett végezni, akkor megállapodott egy fix összegben a vállalkozóval, és megcsinálta.
Egy alkalommal Amy nem vonult be a kötelező éves katonai szolgálatra, a katonai rendőrség ezért letartóztatta, és bezárták néhány napra, amíg kimagyarázza magát.
A vállalkozó kétségbeesetten hívott telefonon, hogy nagy a baj, Amy néhány napig a CAHAL vendégszeretetét élvezi, nekem kell majd menni a csoportommal folytatni Amy munkáját Herzlián.
Megkaptam a címet, és másnap reggel odafurikáztam két emberrel.
Egy mozit újítottak fel és kellett építeni egy tűzlépcsőt horganyzott profilokból és lemezekből.
Úgy kilenc óra tájban — addig a fogunkat piszkáltuk — megjött a beruházó mérnöke, aki szóban akarta elmagyarázni a lépcsőépítés rejtelmeit.
Rögtön mondtam neki, hogy vagy adjon rajzot, vagy adja meg a méreteket, amit akar, a többit majd én tudom.
— Ennyi elég lesz neked?
— Persze, hogy elég!
Megcsóválta a fejét, megadta a méreteket és mondta, hogy déltájban visszajön.
Gyorsan kiszámolgattam a kiszámolandókat — az oszlopok már a helyükön álltak —, és kiosztottam a munkát.
Az egyik emberem a hirtelenében készített skicceim alapján darabolta az anyagot, a másikkal építettük magunk előtt a lépcsőt.
Mire a mérnök megjött délben, a lépcső már készen is volt, persze nem készre hegesztve, de fel lehetett rajta menni.
A mérnök nagyon meg volt elégedve és indulhattunk is haza.
Hetekkel később a vállalkozó megint telefonált, hogy Amynak kell egy fúrógép, és oda kell neki adni az egyik kibucban levő szerszámos-szekrényünk kulcsát.
Amy jött, megitta a szokásos kávét, elszívott néhány cigarettát, körbejárta a lakást, majd megkérdezte:
— Mondd, Efráim, hogyan csináltad meg ott Herzliában azt a lépcsőt, hogy olyan tökéletesen pontosra sikerült?
— Kiszámoltam, Amy.
— Hogyan számoltad ki?
— A Pithagorász képlettel.
— Mi az a pitorász?
Itt már éreztem, hogy baj lesz, de nem adtam fel. Türelmesen magyarázni kezdtem:
— Ha akarsz csinálni egy kerítést, ami derékszögű és nincs derékszöged, akkor mit csinálsz?
— Ó, az egyszerű! Mérek három métert az egyik oldalra, négy métert a másik oldalra és az átló az öt méter. Ez pontos derékszög.
— Nagyon jó, Amy. De miért?
— Mindenki így csinálja!
— Nem azért, Amy. Háromszor három, az kilenc, négyszer négy, az tizenhat, a kettő összege huszonöt. És ennek a huszonötnek a gyöke pontosan öt. Ugyanezen logikával ki lehet számolni minden derékszögű háromszög két ismert oldalából a harmadik oldal hosszát.
Amy rendelt még egy kávét a nejemtől és cigarettafüstbe burkolózva gondolkodni kezdett. Időnként az ablakhoz ment, kinézett az izraeli alkonyatra, mintha a piruló égtől várna választ, a lelkében tomboló kétségekre.
Egy idő után felvidult az arca, láttam, hogy megvilágosodott, sikerült megértetnem vele Pithagorászt.
De nem.
Elémállt, és mosolyogva, kissé kioktató hangon mondta:
— Tévedtél, Efraim. Ez a pitorász csak akkor működik, ha a háromszög oldalainak hossza három méter, négy méter és öt méter. Más méretekre ez nem igaz.
— Menj a fenébe, Amy — mondtam idegesen és kitessékeltem a lakásból.
EREDETILEG szerkesztette:Nagyajtai Kovács Zsolt – 2009. november 19., csütörtök, 10:26
Legutóbbi módosítás: 2009.11.19. @ 09:25 :: Efraim Arie Staub