Pápay Aranka : Összefércelt sorsok – 3.

Nyomtatás

Iskola és történelem

Az általános iskolával szerencsésnek mondhattam magam.

Mivel mindenki ismert, úgy kerültem az osztálytársaim közé, hogy senki nem csodálkozott rám. Amikor pedig nem mehettem, mert eltörtem, vagy kinőttem a járógépemet, netán gipszben voltam, akkor sem kaptam a hiányzásért büntetést, hanem segítettek a tanítók, unokatestvéreim valamelyikével elküldték a „leckét”, és együtt tanultunk. A szüleim fáradhatatlanul cipeltek minden nap, mindenhová, akár ölben is, vagy az úgynevezett gyermek-sportkocsimban. Mindig volt kicsit idősebb barátnőm is, aki szívesen „kocsikáztatott”. 

A műtétek azonban visszalöktek, többszörös évvesztes lettem. Három osztályt is évfolyamtársaimnak mondhattam. Pedig — az akkori időkben korszakalkotó újításként (pláne falun!) — a tanítók összedugták a fejüket és kitaláltak egy „ugrató”-nak elnevezett osztályt, amibe összegyűjtöttek tíz túlkoros tanulót, egy tanév alatt elvégeztették velünk a hetediket és nyolcadikat. Többségünk a jobb tanulók közé tartozott, elbírtunk a dupla tananyaggal. 

Színjelessel végeztem — még egy „éltanuló” érmet, oklevelet is kaptam. A többiek is kimagaslóan jó eredménnyel mehettek „felsőbb iskolába”. Az akkori divat szerint „tanulópárban” csináltuk a leckét, mi rendhagyóan hárman: Attila unokatestvérem, aki a reál, és az egyik tanítónk lánya, Pintér Klára, aki a humán tárgyakból volt első, és én. Ő nagyon jó barátnőm lett, egészen korai tragikus haláláig.

Jó osztályzatainkat nem kegyelemből kaptuk, hanem rendesen, becsülettel megdolgoztunk értük. Csak két fiú morzsolódott le ebből az osztályból. Ők nem bírták a feszített iramot. 

Otthon mindig azt hallottam:

— Neked tovább kell tanulnod, hogy megalapozd a jövődet!

Az a jövő azonban igencsak váratott magára, mert a megalapozás nem ment könnyen. Egyedül nem tudtam közlekedni, gimnázium is csak sok kilométerre volt tőlünk, épek kollégiumáról pedig az én esetemben szó nem lehetett. Itt elakadtunk, nem látszott tovább út: Bármit is akartam tanulni, el kellett volna járnom a faluból, még akkor is, ha az órás nagypapánál inaskodom, mert ő csak gyakorlatra oktathatott volna. Ez lett aztán a legemlékezetesebb „gubanc”. 

Nagypapa öregnek és korszerűtlennek érezte magát ahhoz, hogy nála inas lehessek. Pedig igenis elismerten remek órás volt, de ott állt felette Mama, a második feleség, nagypapa uralkodó, felségterületét óvó irányítója, egyben kerékkötője. Szerinte jobb lesz, ha a gyerek valahol, egy elit iskolában tanulja meg ezt a bonyolult szakmát. Jobb, ha máshol derül ki, hogy alkalmatlan, azt ne a nagyapja legyen kénytelen kimondani.

Juliska nagymamám még anyu menyasszony korában meghalt. Egy kivételesen jóságos teremtés volt, ezt állította mindenki, aki ismerte őt. Ő soha nem tette volna ezt a gyerekeivel.

Akár a mesékből lépett volna ki a Mama, mostoha furcsaságaival addig is sokszor ütközött a család, de elnézték hibái nagy részét nagypapára való tekintettel. Az én eltávolításommal azonban túlcsordult a pohár. Kifogása rafináltan elegánsnak látszott, de nem a segíteni akarásról szólt.

Én régen megbocsátottam neki, de az apám előtt Mama többé nem számított a családunk tagjának. Ezután ha valahol összetalálkoztak, közeléből ő — kurta köszönés után — rövidesen távozott. Ha finoman is, de kerülte, mint egy nemkívánatos ismerőst, akivel neki semmi dolga. Aki engem bántani merészelt, ő (túlzott?) ellenszenvvel utasította el. Nagypapa pedig olyan jó volt és úgy ragaszkodott a nyugalomhoz, hogy nem akart semmiről tudni. Szerinte mindenkinek igaza volt, de ezt ő úgysem tehetné rendbe!

Közben nem látszott remény, hogy tovább tanulhassak. Bújtam a könyveket, megtaláltam honnét kaphatok kölcsön olvasnivalót, a falusi könyvtárból vegyeset, Pintér tanító bácsi könyvtárából a nagy klasszikusokat, egy idős szomszéd bácsitól ponyvaregényeket és még az egyik káplántól is, aki a nővérétől örökölt romantikus lányregényeket. A tisztelendő úr a lelkemre kötötte, hogy senkinek egy szót se, mert ezek az írók — mint például Kosáryné Réz Lola — indexen vannak.

Egy könyvnapon sátrakban árulták a könyveket, apu sietett, hogy vehessen nekünk ajándékot. Egyetlen magyar írótól, Nagy Lajostól találta Kiskunhalom c művét, azt megvette nekem, de Öcsinek már csak a Timúr és csapata jutott.

Ezek már a nehéz ötvenes évek! Nagyon összehúzott nadrágszíjjal éltünk, anyu elvállalta a borbélyruhák (kis- és nagykendők, hajvágó köpenyek) mosását, karbantartását, mind a négy borbély részére, heti rendszerességgel, és ezzel a hetipiac költségét maga kereste meg. 

Egyetlen váltás fehérneműnk folyton ott száradt a kötélen — szerényen a sok idegen, de habfehér holmi mellett —, a mosóteknő pedig állandó bútorként „költözött be” a konyhánkba.

Apu, aki egyébként is rendes tagja volt a sportkörnek, a sportszertár felügyeletét — ami annak precíz rendben tartásával, a „szerelések” kiadásával és tisztításával járt — úgy vállalta el, hogy abba Öcsinek is be kellett segítenie.

A szegénységet mi gyerekek a saját bőrünkön tapasztaltuk. Én is tisztítottam a stoplis futballcipőket, csak szörnyű büdösnek találtam „titulálni” őket. Mire apu nagyon egyszerűen megjegyezte, hogy az ezért kapott pénznek nem lesz majd semmi szaga.

A nálam hat évvel fiatalabb öcsém pedig „ügyeletes szertáros” lett, néha kicsit duzzogva az edzős napokon, mert olyankor ő nem rúghatta a bőrt addig, míg apu az üzletből haza nem ért.

A focisták minden meccsen élesre vasalt, hófehér kisnadrágban vonulhattak pályára. Akkor még nem volt mosógépünk, csak a nagyteknő és a súrolókefe, Hypo és vízhordás, -forralás. A hajnali, gőzös konyha emléke bennem máig a példaadás-szimbóluma az otthon melegének a biztosítására, de a fennmaradásért folytatott, megfeszített küzdelemé is. 

Ma már tudom, emberpróbáló idők voltak azok. Miközben nem beszéltek a „helyzetről”, a levegőben rezgett a rendszer keltette félelem, és ezt vettük, mint a radar, a kényes témák közt lavíroztunk, mint a denevér. Az is nyílt titok volt, hogy aput „kulákbarátnak” nyilvánították, és eléggé idegesítően megfigyelték az üzletét, mivel a régi olvasóköri, legényegyleti barátait soha nem tagadta meg.

Ha összejöttek, bizony nagy beszélgetések kerekedtek. Köztük az okos, jó gazdák hangadók voltak, így veszélyes embereknek számítottak az új rendben.

Családunkban „népellenes elemek”; volt csendőrök és apácák is előfordultak. Sőt! Apu egyik nagybátyjának nevét akkor már nem volt szabad soha hangosan kimondani. Pápay nagymama legidősebb testvére néptanítóból újságíró, majd országgyűlési képviselő lett. Egyenesen felfelé ívelő pálya az övé, ami előbb kultuszminiszterré, aztán miniszterelnökké emelte. 

Hogy ez a feladat a „nehéz időkben”, milyen ólomsúllyal nehezedett a vállára, csak ő tudná elmesélni. Hogy meggyőződése és a követelmények hogyan fértek össze, arra talán a korai elmúlása magyarázat lehet. Mélyen vallásos katolikus szellemben nőtt fel, és élt. Akkoriban annyit tudtam, amennyit Nagymama áhítattal mesélt, hogy az 1938-ban Magyarországon megrendezett eukarisztikus kongresszus egyik szervezője is ő volt, súlyos betegségben halt meg, az ágyútalpon, nemzeti zászlóval borított koporsójánál díszőrség tagjai álltak sorfalat. Gyerekeiről már semmit nem mesélt…    

 (Apám szerint Károly bácsi erősen klerikális beállítottságú volt. Sok év múlva kutattam, találtam életéből apró, de lényeges mozzanatokat: Személyesen kereste fel a s’ Hertogenbosch-i szervezetet, hogy rábeszélje, hozzon létre egy magyar albizottságot is, ami a Magyar-Holland Katolikus Gyermeksegélyző Bizottság néven létre is jött.

Így érkezhetett meg tehát 1920. május 27-én (más források szerint 26-án), az Országos Gyermekvédő Liga negyedik transzportjaként, az első katolikus gyermekvonat Hollandiába a magyar háborús árvákkal és nélkülöző gyerekekkel.)

Egy napon apu az üzletből hazarohanva a könyvespolcról a legféltettebb kötetét levette, elkezdte a lapjait tépkedni és egyenesen a konyhai tűzhelybe dobálni. Rémülten tiltakoztam, mert kicsi koromban olyan kosztümös képeket szoktam nézegetni abban, ami szebb világot tárt elém, mint a mesekönyveim. A kötet címe: A mi királyi családunk — Írta: Huszár Károly.

Amikor nem figyelt rám, „megmentettem” magamnak egy képet, ami egy — általam elképzelt fürtös angyalkákhoz hasonló — kisfiút ábrázolt, a neve Ottó főherceg. Nem tudtam felmérni, mekkora bajt okozhattam volna, ha megtalálják nálunk ezt a „bűnjelet”, a mindig fenyegető, lehetséges házkutatás alkalmával.

A naiv suttogók egyik legnagyobb vétke és a rendszer rettegett félelme akkor, a nép reménykedése, Ottó trónörökös jövetelében volt. Hazaárulásnak számított őt csak emlegetni is, internálás járt volna érte. Jött a titokzatos, éjszaka megjelenő fekete autó… akit az elvitt, az soha többé nem, vagy csak kivételes esetben tért vissza, akkor is testben, lélekben megnyomorítva.

A forradalom idején meglepő izgatottságot láttam apun és kis félelmet anyun, de reményt is, ami hamar véget ért. Az okozott újabb feszültséget, hogy apu — éppen úgy, mint amikor tűz ütött ki a faluban — az elsők közt futott segíteni, hogy a rendszer bukását ünneplő népet valami őrültségtől megóvhassák. Egy este az iskola új igazgatója, A. Laci bácsi (aki a kántor családba házasodott be, így a famíliánk tagja lett) azzal kopogtatott be, hogy polgárőrséget állítanak fel, és abban apunak is részt kell vennie.

— A Községháznál már gyülekezik a tömeg, időben elejét kell venni az elszabaduló indulatoknak, fosztogatásnak, jönnöd kell, nem vagyunk elegen.

Azonnal indultak. Anyu azzal engedte el őket, hogy fegyverről szó se eshet. Mire a piactérre értek, már égett a máglya, amit a mértéktelen beszolgáltatások miatt csaknem éhezők az adófőkönyvekből raktak. Ennél több nem is történt. A magtárak feltöréséről már sikeresen le tudta beszélni a népet egy-két lelkes szónok, az ígérkező, amúgy is bekövetkező jobb világról beszélve. 

A KTSz nyomorgatott tagjainak első dolga a lehetséges „visszarendezés” volt. A későbbi hatalmas „disszidálási” hullám két unokatestvéremet messzire sodorta magával. Attila nővére után Ausztriába szökött, ahonnét pár hét múlva Kanadába vitte egy katonai repülőgép.

Mindezt 1957-ben kihallgatások után apám újabb és állandó megfigyelése követte, de a rendfenntartás segítésén kívül mást nem tudtak ellene felhozni és bizonyítani. 

A kor furcsa találmányaként gebines lett az apám, önálló alkalmazottja a KTSz-nek. Lényeg az, hogy ha csak egy árnyalatnyit is és nem is azonnal, de mégis legalább enyhült az anyagi nyomorúságunk. Messze nem a jólét kopogtatott be, csak jóval később kezdtünk „merni”, óvatosan tervezni, előre tekinteni, élni!

A család belső életében is annyi minden történt, hosszú lenne felsorolni. (Az is egy másik történet.)

Ami engem megérintett, az a Pápay nagyszüleim elvesztése. Előbb nagypapa, majd hat évvel később nagymama költözött át a másik dimenzióba. Első közvetlen találkozásom a halállal az élet törvényszerűségeire nyitotta a szemem. De ekkor örököltem meg az önálló szobát, ami valamikor apu három húgának, később pedig a nagyszüleimnek kis birodalma volt. A közben átmeneti, zsúfolt időszakokat is megért lakrészt én kellő áhítattal vettem birtokomba, boldogan rendezgettem, csinosítottam a kedvem szerint. Ott olyan nyugodt-békésen olvashattam, tanulhattam, álmodozhattam, ahogy többé, a mostani életemig nem. 

Az általános iskola elvégzése után azonnal jött az, a bizonyos korrekciós, új műtétsorozat! Előtte küldött erősítő terápiára Peer doktor, a budai Török u. 12-be, a gyönyörű neobarokk villában berendezett Heine-Medin utókezelőbe, melyet Kormos Ilona színművésznőtől koboztak el.

Először Vöröskeresztes Hadikórház lett a bombázások sérültjeinek, majd az 1945 augusztusában kitört gyermekbénulás járvány idején az ORFI kapta meg, bénult gyermekeket gyógyítottak itt Szívós Anna főorvosnő vezetésével.

Ott kezelt engem a gyógytornászok nagyasszonya, Dr. Gáthné, a szigorú, drága Bea néni. Tőle megtanulhattam, hogy érdemes kitartóan edzeni a renyhülésre hajlamos izmokat.

Ott találkoztam egy nagyon erős egyéniségű lánnyal, akinek a céltudatossága nagy hatással volt rám. Tizenhat évesen bénult meg, de magánúton tanulhatott, egyetemet végzett, később magántanár és nyomdai korrektor lehetett. Őt szerencsés kivételnek tekintettem a Heine-Medin-esek világában, mert jobb körülményei sorának, és az ő határtalan magabiztosságának a szerencsés találkozása kellett ehhez az eredményhez. Csibi okos volt, művelt és uralkodó egyéniség.    

Húsz éven keresztül volt a barátnőm, a vele folytatott levelezés sokat jelentett nekem, felért egy iskolával. Felnyitotta a szememet, hogy céljainkért bátrabban kell akarni, de arra is őt figyelve döbbentem rá, hogyan szabad és hogyan mégsem. A példája később tanított csak meg eldönteni, mennyire lehetünk célratörők önzés nélkül, amikor már tudtam, hogy nem mindent várhatunk el, van, amit ki kell érdemelni, főleg nem követelhetünk semmit magunknak, másokra gázolva.

Közben és utána nekem szinte szórakozás volt és maradt a szép kézimunkák készítése. Nagyanyáimtól tanultam elfogadhatóan horgolni, anyutól hímezni, és megszállottan fejlesztettem magam. Ennek híre ment, megrendeléseket kaptam, elláttak munkával. Bizony, dupla ágytakarót, asztalterítőket, kis és nagyfüggönyöket is vállaltam horgolni, a rengeteg apró kis csipke mellett.

Szinte filléreket kaptam érte, de az is számított. Az első „keresetemből” (az apró ajándékokat nem is számolva) egy szép, rég áhított brokátpaplant vett nekem anyukám. Hű, milyen büszkén és boldogan hozta haza! Hozzá, „tükrös” fehérhímzéses huzatot készíttettünk egy fehénemű-hímző ismerőssel.

Aztán tovább lépve igazi, tájjellegű népi motívumokkal — amit a Pincehelyen élő rokonoktól tanultam — főleg díszpárnákat, az akkor még divatos „asztalfutókat”, egyebeket varrtam ki.

Amíg létezett a KTSz, a főkönyvelő időnkint munkákkal bízott meg. A mérlegkészítésbe, a leltár másolásába tudtam besegíteni, ünnepek előtt pedig a dekorációs betűket rajzoltam és vágtam ki sablonnal, amik felkerültek a korra oly jellemző propaganda transzparenseire, faliújságokra.

Később a boltok leltározásához írnoknak ajánlottak. Ehhez fűződik az első megalázó élményem. Este közölték, hogy az Áruház leltározása másnap reggel kezdődik, egy idegen ellenőrt várnak, aki majd diktálja nekem a tételeket. Kicsit izgultam, még nem dolgoztam így! Amikor a kezemben megremegett a ceruza, a kiküldött „elvtárs” felfigyelt. Első kérdése:

— Mióta csinálja a leltárírást?

— Most először — vallottam őszintén.

— Ki mondta magának, hogy erre alkalmas? — A bolti dolgozók meglepetten lestek.

— A KTSz-nek szoktam dogozni.

— Ne mondja! Na, írja le ide a számokat 1-től 10-ig! — Az eladók aggódva ingatták fejüket az elvtárs háta mögött. Én megszeppenve írtam az ijedten dülöngélő számokat, de amire a 9, 10-höz értem, már a dactól remegett a kezem.

— Ajaj. Na, majd meglátjuk. Ma még úgysem tudnak maga helyett mást keríteni.

Breitestein úr, a boltvezető — akit a falu egyszerűen Brejti-nek nevezett — ehhez hozzáfűzött valami megjegyzést, nem is tudom már mit, de nekem jól esett.

Egy óra múlva csettintett hátam mögött az elvtárs.

— Tud maga írni! — (Ez a dicsérete alázott meg igazán!) 

Aztán, az egy hétnél tovább tartó leltár folyamán úgy meghajtott, hogy begyulladt a csuklóm, alig bírtam a botot kézbe venni esténként. Pár nap után már barátkozni kezdett volna, szinte tolakodóan, én ezt undorítónak találtam és mereven a munkára koncentráltam. Mélyen gázolt bele az önérzetembe, és az nem könnyen felejthető!

Pár évig mégis minden leltár az én írásommal „örökítődött” meg az Áruházban és a Vas—Edény boltban. 

Az öcsém is maga kereste meg első öltönyének az árát, figuráns -nak szerződött a földmérők mellé a nyári szünidőben. Ő állítgatta a mérőlécet a műszer előtt.

Valahogy senki sem akart belőle is fodrászt faragni, de szombatonként, amikor a legtöbb kuncsaft jött össze, bizony beállt a borbélyszék mellé szappanozni, hogy jobban haladjon apu. Ezt később is megtette, amikor már Pesten tanult, dolgozott. Hétvégeken egyenesen az üzletbe ment a buszról leszállva és zárás után jött csak haza, apánkkal együtt.

Miért nem lett ő is fodrász? Vagy órás?! Ez is egy — külön történet lehetne.