Gyermekkor
Alig múltam huszonegy hónapos, mozgékony, egészséges baba voltam. Az első születésnapomra kapott, szép fehér vaságyban, melynek oldalán leereszthető, világoskék, csomózott háló őrzött a leeséstől — békésen aludtam.
Egy szokásosan fárasztó napot követő éjszakán anyu arra riadt fel, hogy kísérteties hangot hall erősödni a páros ágy másik feléről.
„…susogj, susogj csak…” vált érthetővé pár szó, de az ismerős dallam fuldokló zokogásba fordult.
Rémülten rázta meg a férje vállát, hogy a nyilvánvalóan rossz álomból felébressze.
A spaletta résén beszűrődő fénynél azt látta, hogy apu arca fénylik a könnyektől, karjait összefonva ringató mozdulatokkal szinte vergődik. Aztán ahogy felriadt, rámeredt, majd kiugrott az ágyból, és a kiságyamhoz szaladt.
Pillanatokig figyelte a nyugodt légzésemet, majd lábait vonszolva ment vissza a dupla ágyhoz.
— Valami rosszat álmodtál ugye?
Végtelennek tűnő idő után, unszolásra, vontatottan tudott csak megszólalni:
— I-igen. A babakocsiban tologattam és lehajoltam, hogy magamhoz emeljem… Mire felegyenesedtem, Cucika egy szál rózsává változott a karomban. Énekeltem neki, és a rózsa közben szemlátomást elhervadt! Hiába ringattam, hiába dúdoltam! Olyan valóságos volt…
— Nyugodj meg — mondta kissé hideglelősen az anyám —, ez csak egy álom! Mert nagyon féltjük.
Pár hét múlva apu a borbélyüzletben kuncsaftot várva — a kevés falusi előfizetők egyikeként — olvasta az akkori napilapot. („Friss Újság” volt talán.)
A szobában betegen feküdtem, mert magostól ettem meg — óvatlan pár perc alatt — a csokorba kötött korai cseresznyét, amit a piacon valamelyik néni gyanútlan szeretettel a kezecskémbe nyomott, megsimogatva a göndörfürtös fejemet:
”Uan angyalossan tuggya má mondanyi a nevit”. (Így beszéltek mifelénk: olyan aranyosan tudja már mondani a nevét — volt a jelentése).
Mire az okos unokára büszke Mama bevásárolt, Cucika már az összekötött, zöld szárakat nyújtotta felé azzal, hogy:
— Ez máj nem jó — a szép, piros bogyókat persze egészben lenyelte.
De ugyanazon a napon egy kötelező, valamilyen farba adott oltásra is vitt anyu, a többi anyukához hasonlóan a jóismerős orvosunkhoz, aki nagypapa kártyapartnere volt az olvasókörben (ahova illett eljárnia annak, aki adott valamit is magára). Apu karján előtte este megfordultam ott én is pár percre.
— Aki olyan nagylány, hogy teaestre jár, annak ez a kis szúrás meg se kottyanhat! — nevetett rám bátorítóan a doktor bácsi, míg a jobb oldalamba nyomta a sokszor használatos injekciós tűt, aztán megkocogtatta a fogaimat.
Az estére belázasodott gyerek nem is keltett különösebb ijedelmet, hisz erre lehetett számítani a doktor bácsi szerint is. Hanem, amikor a láz makacsabbnak mutatta magát a szokottnál, akkor már kezdték komolyra venni a dolgot.
Ekkor vallotta be megszeppenve Jenőfi Mama, hogy mi történt a piacon. Amikor aztán előbújtak — a bilikébe kopogva — a fránya magocskák, mindenki fellélegzett.
— Ettől volt hát olyan nagy beteg! — bólogattak naivan, azonnali javulásra számítva.
Igen ám, de a láz nemhogy lement volna, inkább úgy felszökött, hogy majd’ szétrobbant a hőmérő mindenki rémületére, beleértve az orvost is, aki mindent megpróbált, amit tudott — mindhiába. Megkísérelte megnyugtatni a szüleimet, de hogyan sikerült volna az, amikor nyilvánvalóan ő maga is kétségbe volt már esve. Hiszen teljesen erőtlenül hevertem az ágyacskámban, mint egy rongybaba. Persze, azért reménykedve várták a gyógyulásomat több mint egy hétig.
— A kitartó, magas láztól ilyen gyenge — magyarázta az orvos.
Ekkor talált apu az újságban a tudósításra, miszerint a Balaton környékén új, fertőző gyermekbénulás—járvány ütötte fel a fejét.
A köpenyt se vetette le, újsággal a kezében szaladt át, a pár háznyira lévő orvosi rezidenciára Dr. Sommer Gyulához.
— Ezek ugyanazok a tünetek! — állapították meg közösen és együtt rohantak hozzám. Doktor bácsi végighúzta egy gombostű fejét a talpamon, mire a kezemmel húztam el a tehetetlen lábamat:
— Ne vakacojjál, doktoj báci! — szóltam rá méltatlankodva.
— Igen. Lebénult, de érzékeny. Mikor tud a kislánnyal Pestre utazni? — kérdezte.
— Ha kell, az első vonattal!
— Csomagoljanak, én meg megyek a postára telefonálni és intézkedni.
Nemsokára egy orvos és egy kórház címével jött vissza. Leült mégegyszer az ágyam szélére, megsimogatott és szokása szerint — amit nagyon nem szerettem — megcsippentve az államat összekocogtatta a fogacskáimat.
— No, nagylány, el kell indulnod…
Szorongó szüleimnek szavak nélkül is az a baljós álom járt a fejükben.
˜˜
Először az Orvostudományi Egyetem Klinikájára kerültem, Dr. Adorján István közbenjárásával.
Apu sokszor idézte fel azt a rettenetet, amit ott átéltünk: Nyakába kulcsolt karjaimat szinte le kellett tépnie az ápolónőnek, hogy átvegyen és elvigyen tőle. Aztán fülét és szívét tépő, távolodó sikoltozásom kísérte a villamoson, vonaton, de még otthon is sokáig, álmaiban is.
Az én gyermekbénulásom úgy tört ránk, hogy az addig ismeretlen fogalom volt a köztudatban. Minden családtagomnak összes baját még tovább súlyosbító, örök gondja lett és némileg meghatározója is egész további életünknek. Családom története miattam vált a másokétól még nehezebbé, mássá.
A sikertelen kórházi kezelés után szakadatlan küzdelem következett a létezésemért, amiben részt vettek sokan, akik a családhoz tartozónak vallották magukat sőt, a jóbarátok is, akik egész életünkben jelen voltak és vannak.
Fizikai állapotom javításától az iskoláim elvégzéséig mindent a szüleim kitartó és szerető gondoskodásának köszönhetek. Ők soha nem csüggedtek, soha nem zúgolódtak, és ami a fő: mindig teljes emberként neveltek, miközben hősiesen megküzdöttek minden kis javulásomért.
Elmosódó emlékeimben fel-felmerül egy képsor: virágzó kertben ülök egy sírnál, mellettem anyu és apácák, akik közül az idősebbiknek szigorú arccal felém nyújtott kezét nem voltam hajlandó megcsókolni, mivel anyu Főtisztelendő Anyámnak szólította őt, és megláttam, hogy kezet is csókolt neki, pedig én úgy tudtam, hogy a nagymama testvéreivel fogunk találkozni. A másik megsimogatta a dacos arcomat és szelíden kért, hogy mondjak el egy imát, mert aki itt pihen, közben fog járni az Égben az én gyógyulásomért. Én összeszorított szájjal leszegtem a fejem, többé semmire sem tudtak rávenni.
Akkor a székesfehérvári kolostor kertjében, Kaszap István sírjához zarándokoltak el velem az apáca nénikéim, mindhiába.
Bármit tanácsoltak gyógyfüves gőzöléstől masszírozásig, anyu azt is kipróbálta. Kisebb kazalnak mondható halmokban álltak a „javasasszonyokkal” begyűjtött illatozó füvek, amiket forrázott vagy főzött rendületlenül. Az eredménytelenség sem vette kedvüket. Makacsul hittek abban, hogy ez nem lehet végleges állapot, ezen javítani biztosan lehet, próbálkozni pedig kötelező.
Nekem mindent úgy kellett megoldanom, ahogy képes voltam rá, de sem nem erőltettek, sem nem kímélgettek. Úgy nőttem fel, mint a többi gyerek, csak nekem minden kicsit nehezebben ment. Korán megtanultam, hogy ezt természetesnek, de legalábbis rám jellemző tulajdonságnak éljem meg, és nem betegségnek.
Főleg: nem tragédiának!
Az orvosok nem sokat tudtak tenni. Lábaimat nem igazán használtam, izmaim zsugorodni kezdtek. Következtek az utazások apuval, a rettegett klinikai ambulanciára, ahol kifeszítve nyújtották, gipszbe kényszerítették a lábaimat, ami sajnos gyakran megismételt kínzás volt. Az izomtónusnak megfelelően egyenetlenül is fejlődtek aztán azok a lábacskák.
Járógépet kaptam, amiben folyton estem-keltem, a gép el-eltörött. Mire kijavítva visszaküldték, kinőttem belőle, feltörte a lábamat, oldalamat. Akkor kocsiban tologattak, de vittek mindenhova.
Ozora nem nagy község. A legvirágzóbb időkben volt csak körülbelül négy-ötezer lakosa, és a dunántúli dombok lábánál bújik meg, egy gyönyörű katlanban, a Sió partján. Minden lakója ismert engem és olyannak fogadott el, amilyen voltam, sőt, szerettek is.
Egyszerűen és normális emberként kezeltek, tisztelettel figyelték családom küzdelmeit. Óvodába nem jártam, de anyu elvitt néha, hogy gyerekek között lehessek. Hamar szereztem barátokat, szívesen jöttek hozzám játszani.
Az udvarunkat akkoriban sokszor töltötte be gyerekzsivaj, csak unokatestvéreimből élt hat akkor velünk egy faluban.
Türelmesen, ügyesen tudtam kivágni az akkor divatos „öltöztető babát”.
Egy kartonlap közepén állt a baba, körben pedig mindenféle ruhadarabjai. Ezeket a hajtogatható fülecskékkel kellett kivágni, mert csak azokkal lehetett „felöltöztetni” a lap felső sarkába írt névvel is ellátott hölgyet. Amikor felfedezték kis barátnőim, hogy az én babám ruháiról nem hiányoznak a fülecskék, nagyon csodálkoztak:
— Ezt hogyan csináltad? Anyukád vágta ki?
— Dehogy. Én, egyedül! — húztam ki magam.
— Kivágod az enyémet is? Nekem az akasztó mindig leszakad.
Büszkén és boldogan vállaltam az első „munkát” és sorban hozták a kislányok a többit.
1943-ban testvérem született. Az életem egyik ajándéka, az Öcsi.
˜˜
Egy napon híre jött a fiatal ortopéd tanársegédnek, hogy ő meglepő, új megoldásokkal operál a régi, nagytekintélyű professzorokkal ellentétben. Kezdő volt, de ez a betegség is részben ismeretlen. Egyéni, merész ín-, izomátültetésekkel remek eredményeket ért el.
Véletlen (véletlen?), hogy anyu Hőgyészen élő nővérének az ismerősei közt is akadt egy kislány, aki szintén megbénult és azt, a reménytelennek kimondott „esetet” ez az orvos kezelésbe vette, megoperálta és nagyon sokat javított a járásán.
Ahogy erről a rokonaim értesültek rögtön akcióba léptek. Felvették a kapcsolatot a kis sorstárs édesanyjával és beindult a mentőakció, félretéve a háborús és akkori nyomorúságaink gondjait.
Az orvos fogadott minket, megvizsgált, sőt el is vállalta a gyógyításom megkísérlését. Nem ígért csodát, de hogy járni fogok, azt igen.
— Bottal vagy botokkal, de járógép nélkül, ezt biztosan állíthatom. Amire képes vagyok — mondta —, azt megteszem.
Ekkor 1946-ot írtunk. Az ország is romokban állt, a családok többsége szintúgy. Alig indult be a forgalom, még sokszor huzatos, üvegtelen ablakú vonaton, de engem cipelt már az apám, hol a legkisebb öccse: Laci bácsi, hol a sógora: Domokos bácsi, legidősebb húga férjének segítségével.
Dr. Peer Gyulának hívták a tanársegédet, a Mexikói úti „Nyomorék Gyermekek Országos Otthona” nevet viselő kórház (azelőtt Verebélyi Klinika) ortopéd sebészetén dolgozott.
Két éven keresztül nem került le rólam a gipsz. Folyamatosan, „zsinórban” végezte lábaimon a fantasztikus műtéteket, aktív izmokat ültetett át, kötött össze gyengével, rögzített bokaizületet, platinával szegecselt csípőt. Varratszedések után azonnal kiadott a kórház. A nagy gipszeimmel otthon vártam a következő műtétre, ami a gipszlevétel után szinte rögtön következett. Legfeljebb egy — már igencsak áhított — fürdetés jöhetett szóba, két operáció közé iktatva. És amikor a tervezett, utolsó beavatkozáson is túl voltunk, Gyuszi bácsi így engedett haza:
— A többi már rajtad múlik, kislány.
Úgy látszik, fiatal életem lépcsőfokain — ha szeretettel is, de — doktorok irányítgattak.
Szüleim is, én is mindenben követtük orvosunk utasításait. Keményen megdolgoztunk az eredményért, ő is, mi is. Én úgy néztem fel rá, mint a megváltómra. Ami köztünk kialakult, az nem egyszerűen orvos-beteg kapcsolat, annál sokkal közelebbi lett. Ez a teljes bizalom kellett is az együttműködéshez. Tudta rólam, hogy az altatástól, a bódító éterszagtól hisztisen rettegek, de a műtéteket elfogadom, mert megbízom benne. Megtette, hogy reggel elsőnek sorolt be a még friss illatú műtőbe. Persze, az előző napi éter iszonyú, átható szagát nem lehetett teljesen kiszellőztetni.
Minden kis Heine-Medin-es betegét gyermekeként kezelte. Amikor a nagyvizit jött, minden szem felcsillant az ő megjelenésére. Még egy csacska, de énekelhető versikét is fabrikáltunk, valami ismert dallamra:
„Mexikói Gyermek Kórház körül kavicsos.
Benne sétál Peer doktor úr, jaj de aranyos.
———————————————————(a közbeeső két sor már nem jut eszembe)
Fáj a, fáj a, fáj a szívem, érte meghalok.”
Mint minden orvos, ő is tudott erről és nem hiszem, hogy hatástalan lett volna rá!
Nehéz, pénztelen és nélkülöző idők voltak azok, de vidéken mégis könnyebben lehetett élelemhez jutni. A városiak szinte éheztek. Az én Gyuszi bácsim is. No persze, mi se álltunk túl jól, de a cél szent volt a szüleim előtt és vidéken könnyebben tudtak élelmet beszerezni. Mentek is sorban a csomagok, liszttel, babbal, zsírral, sonkával: Dr. Peer Gyulának. Soha nem kérte, de hálásan köszönte, mert a főváros nélkülözött.
Azt mondta, körülbelül tizenhat éves koromban eltávolíthatja a csípőmbe épített fémeket, aztán kell még néhány korrekciós műtét, táncolni aztán sem fogok, de járni szebben, ezt megígéri.
Amikor az utolsó gipsz lekerült rólam, apu egy hosszú, dupla korlátot ácsolt az udvar védett oldalán, hogy ott gyakoroljam a járást. Ha nem látott senki, én próbáltam kívül kerülni a két farúd közül. És sikerült a nem minden célzás nélkül odakészített bottal is, először a korlát külső felén, de aztán azt elhagyva, mindkét kezemben bottal tovább is lépegetni…
Ahogy távolodtam a stabil kapaszkodótól — így visszatekintve — ahhoz, hogy merjek lépni, olyan hatalmas önuralomra volt szükségem, ami egy tizenegy éves gyermektől hihetetlen teljesítmény. Mintha bennem egy vadidegen zsarnok uralkodott volna… Talán a hegymászók éreznek hasonlót, minden lépést előre számítottam ki, és amikor megtettem, jó érzéssel nyugtáztam.
„Na, ez megvolt… mégegyet… mégegyet…”
Jó ideig nem árultam el senkinek, hogy mit merészeltem. — Majd, ha megfelelőnek ítélem a teljesítményt. — Hanem amikor anyu átszaladt a szemben lakó nagynénémhez és senki nem volt a láthatáron, megismételtem a kétbotos kalandot. Már nem volt ismeretlen a lépés, egyensúlyozás. Egyre messzebb kerültem a korláttól, az udvartól és átnéztem az utca túloldalára.
„Nincs is az annyira messze, mint ahogy innét látszik — győzködtem magamat. — Csak lassan, odafigyelve, türelmesen… egy… kettő… három… négy… harminc… harmincegy… Átértem. Még a ház felé kissé lejtős kishídon kell átmennem a járdára… és a kapuba érek…”
Ekkor rohantak ki az unokatestvéreim, mind a hatan. Marikát, a legidősebbet kergették, mert megint valami rosszat követett el. Megtorpanva csodálkoztak rám. Aztán ujjongani kezdtek:
— Jéé, te hogy kerülsz ide?? Aranka néni, tessék jönni hamar, hamar! — kiabáltak, ki tisztán, ki selypítve.
Az üldözött elfutott mellettem, mintha ott se lennék és egy leheletnyit hozzámért.
Az utolsó erőmnél voltam már és az árok hídján úgy estem össze az érintéstől, mint a rosszul felrakott játékkocka-vár.
A nyuszifüles Öcsivel és három unokatestvéremmel
Ölben vittek haza, hánytam, belázasodtam, álmomban felsírtam, és két hétig nem voltam hajlandó kiszállni a kiságyamból. Aztán kértem, hogy vigyenek a korláthoz. Elölről kezdtem mindent.
Eredménye lett! Megtanultam járni! Soha többé nem viseltem járógépet. Két bottal, magam mentem mindenhová, csak a táskámat nem tudtam vinni. Így anyu is „járt az iskolába” engem kísérgetve, rendületlenül.
Valami azonban belém rögzült örökre. Ha talpon vagyok — mozgásban —, a felém váratlanul közelítő bármi megjelenésétől, vagy a stabilnak hitt támasz — amiben kapaszkodom — megmozdulásától, megdermedek, leblokkolok, görcsbe rándulok — a mai napig.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Adminguru
