Kavyamitra Maróti György : Pygmalión 2.

Nyomtatás

És múlott a szép nyár, és már hullott a lomb, és haragos, sárgászöld színre váltott a Brenta smaragdvíze, és hajnalonként ködbe burkolózott a sz?l?domb; és közben bontakozott már Apollón szép teste és arca, és lelke lett Apollón szobrának, lelke született.

És olykor már ?szi es?k hulltak alá; Giovanni Pygmalión munkásokat hívatott és fészert építtetett Apollón köré. Most ebben a fészerben folytatta a munkát.

És eljöttek a téli hidegek, de Gianni csak fogta a vés?t és a kalapácsot, és mit sem tör?dött elgémbered? kezével, napra-nap egyre szebbé, egyre él?bbé formálta Apollónját.

És Apollón élni kezdett: balja vállból vízszintesen el?renyúlva feszítette az íjat, jobbja derekához húzva ajzotta a húrt, és résre zárt szemmel figyelt a távolba, ahol tán Aphrodíté állt vagy holmi vad. Legszebb a finoman megszobort kontraposzto lett. Deréktól kissé elfordította fels?testét a lábak síkjától Gianni, de fejét visszahelyezte a f?vonalba, profilba.  A csíp? és a vállak síkja enyhe szöget zárt be, alig észrevehet?t, de mégis mozgásélményt kelt?t.
Élt, élt, élt Apollón.

És ezt nem csak a szobrász, nem csak ? látta.
Mások is így látták.

Cavaliere de Angelis most már naponta járt ki a Brenta-menti villába; olykor kérdezett valamit, de inkább csak magába mélyedve nézte a szület? m?vet.

Giovanni kilenc cicájából az a három, mely m?vészi érzékkel leginkább megáldott volt, immár álló nap jottányit sem mozdult a készül? szobor el?l, noha s?r?n tüsszögtek, amint beszívták a mindenhol szállongó finom márványport; de csak nem mozdultak. Ültek szép sorban, farkukat kecsesen testükhöz görbítve, mint távoli szoborrokonaik a messzi Egyiptomban, és nézték a csodát, az alakuló m?vet.

És Silvestra is egyre többször jött ki a házból, hogy gyönyörködjék kedvese alkotásában. És olyannyira nem fukarkodott dicséretekben, melyek nem is mindig a szobornak szóltak, hanem Apollón testének, arcvonásainak, termetének, hogy Giannit már-már féltékenység fogta el. Ám aztán kissé ingerülten fölnevetett, legyintett vés?t tartó kezével, és elszégyellte magát.

És egy hajnalon elkészült Gianni. Sem elvenni, sem hozzátenni nem lehetett már Apollónhoz; isten lett, istenné vált, készen állt.

Pygmalión csak most nézte meg jobban, és valami különöset érzett.

Mert olyan volt ennek a márványszobornak az arca, olyanok voltak duzzadó izmai, mint egy igazi görög ifjú arcvonásai, izmai; mintha csak éltek volna, s mintha már mozdulni is akarna. Csodálkozva nézte Giovanni Pygmalión, és többször megtapogatta kezével, hogy eleven test-e vagy élettelen k?darab csupán?

Bort töltött magának a szobrász, és csöndmagányban ünnepelt.

Az aranytest? Aphrodité maga is jelen volt ezen az ünnepen; megértette, hogy mi lenne Gianni rejtett kívánsága; tudta, hogy mire gondol.

És a képzeletbeli áldozati t?z háromszor lobbant fel, és a lobogó láng fölemelkedett hegyével, föl, föl a magasba : ez volt a jele annak, hogy az istenn? meghallgatta a hangtalan imádságot.

A szobor úgy állt ott, mintha élne; olyannyira él?nek t?nt, hogy maestro Pygmalión nem bírta tovább: kalapácsával rásújtott Apollón térdére, és fölkiáltott:

„Miért nem beszélsz?”

Azon nyomban rásikoltott egy hang: „Jaj, ne üss már!”

Gianni riadtan nézett körül, honnan jöhet e hang, de ketten voltak a fészerben csupán: ? és a szobor.

Kísérletképpen fogta megint a kalapácsot, és istenesen rácsapott Apollón térdére.

 „Hujujuj! Hát ez bizony fájt!” – jajdult föl az el?bbi hang.

Nem lehetett többé kétsége: az a hang csak a szobortól származhatott. Gianni most közelebb lépett, és kezével végigsimogatta a márványt, és hát, amint megérintette, érezte, hogy lágyul a márvány merevsége, felenged, akár a viasz, ha a nap éri, és ami a legjobban bizonyította, hogy a szobor megelevenedett: ereiben vér lüktetett. Meleg, zubogó vér. Kinyitotta szemét, el?ször pillantotta meg a Világot, és alkotóját, akinek odaadása ?t életre keltette.

És Apollón megmozdult, leszállt talapzatáról.

Ne, kedves jó olvasóm, ne lökj félre, ne taszítsd korai sírba tényírásomat! Én még mindig az igazat írom, a színtiszta igazat, Isten engem úgy segéljen!

Néhány percnyi csönd szakadt a kis fészerre, aztán Giovanni hebegve rákezdte:

„Élsz? És…és hogyan? Hisz a szobor…”

Mert hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, legkülönösebb csoda az volt a csodában, hogy miközben a megelevened? Apollón kibontakozott a szoborból, azért a szobor is csak maradt a talapzaton, úgyhogy most két Apollón töltötte be a kicsiny helyiséget, szakasztott egyformák, csak az egyik él?, eleven, hús-vér Apollón volt, elevenebb, mint a mitológiában, mert ott mégis csak legenda maradt.

És ebben a pillanatban nyílt a fészerajtó, besurrant a három jó ízlés? cica, és mögöttük Silvestra. A cicák azonnal menekül?re fogták, amint megpillantották az él? istent; Silvestra maradt, csupán mandulaszeme kerekedett el.

„Él! Igen, megelevenedett.” – mondta Giovanni, és azt képzelte, remek magyarázatot adott.

Silvestra, mintegy álomban, közelebb lépett Apollónhoz, kinyújtotta kezét, és óvatosan beletúrt a szoborember hajába. Aztán karját, izmait tapogatta meg, hogy meggy?z?djék arról, amir?l meggy?zhetetlen volt.

Ez a nagy tapogatózás nem igen tetszett Pygmaliónnak, különösen, hogy az isten szemérmetlenül mezítelen volt. Csak ne tapogasson Silvestra egy vadidegen, meztelen férfit!

Ingerülten rászólt a lányra:

„Vedd csak el a kezed onnan!”
Aztán Apollónhoz fordult, és odadobott neki egy drapériát, mely ott hevert a szobrászállványon.

„Te meg terítsd magadra ezt! Te….te isten…” – ezúttal elég gúnyosan hangzott a szó.

Silvestra csak nézte, nézte a gyönyör? férfitestet, aztán tekintete lejjebb siklott, és ott, az isten ágyékánál meg is állt. A lány fölsóhajtott:

„Te…Teee…isten!” – suttogta, s ez bizony korántsem volt gúnyos, inkább elragadtatott.

Eltelt két nap.
Cavaliere de Angelis többször is üzent, készen van-e a szobor, lehet-e szállítani? Gianni mindahányszor azt üzente vissza, hogy még várjon egy-két napot, az utolsó simításokat végzi. Azért tette, mert a kitavaszodott, langymelegben a kertben meztelenül sétálgató isten egyre jobban ingerelte. Apollónnak esze ágában sem volt ruhát ölteni, így szokta meg isten- és szoborkorában.Szívesen visszazavarta volna már a szoborba, csak mert Silvestra oly leplezetlenül méregette, hogy a szobrász úgy látta:eddigi boldog kapcsolatuk a lánnyal lassan füstbe-ködbe zavarodik.

A megelevenedést követ? harmadik este történt.

Holdfényes, kabócazenés, illatterhes est szállt a kertre: Pygmalión szokott helyére, a lugasban álló k?pad felé indult, ám onnan gyanús hangokat hallott legnagyobb megdöbbenésére. Az isten csábító szavai keveredtek Silvestra kedves kuncogásával; enyelgés szaga terjengett a leveg?ben.

Giovanninak elborult az agya: rárontott a párocskára, Silvestrát durván a szobájába parancsolta, aztán ráüvöltött Apollónra:

„Takarodj a fészerbe, holnap leszámolok veled! Kicsi ez a világ kett?nknek, kicsi!” –
A szívében két napja növekv? harag most egyszerre buggyant el? száján. – „A hajnali nap els? sugaránál légy a Brenta partján, ott, ahol a f?zfa hajlik a vízre! Megvívunk egymással, pisztollyal, miként úriemberekhez illik! Most pedig t?nj el!”

Apollón elkullogott megszégyenülten, és közben azt dünnyögte: „Els? sugaránál, els? sugaránál… Mintha nem én hoznám föl a napot az égre…” – avval elt?nt a fészerben.

Giovanni Pygmalión Cipro egy szemhunyást nem aludt azon az éjjelen. Föl és alá járkált az udvar széltében hosszában, hol azt gondolta, hogy helyesen cselekedett, hol elrontott életét gyászolta: szörnyen hiányzott Silvestrája, de bocsánatot nem talált b?nére.

Avval az ? teremtette, nem is létez? férfivel sz?rni össze a levet? Mert szebb a teste, mint az övé? De hisz azt a testet ? alkotta, s ha akarja, néhány kalapácsütéssel rokkanttá, csúffá tehetné… Ó, milyen csúffá!

Amikor a hajnali Vénusz följött az égre, belopózott szobájába a két pisztolyért: Silvestra édesdeden aludt, láthatóan nem álmodott rosszat. Miért, miért nem, ez az édes alvás még tovább fokozta Giovanni dühét.

Kiment újra a kertbe, durván rádörömbölt Apollónra, és szó nélkül, anélkül, hogy bevárta volna, indult a Brenta partjára.

Apollón persze soha nem látott még pisztolyt, hol is láthatott volna? Giovanni tessék-lássék elmagyarázta, mit kell tennie, aztán kimérte a húsz lépést, megcélozta az Istent és azonnal l?tt: gondolkodás nélkül l?tte agyon teremtményét.

A holttest lassan elt?nt a felkel? Nap fényében, föloldódott, elszívódott, mint a harmat szokta: Giovanni a kocsmába tántorgott, mintha máris részeg lenne, ivott, ivott mígnem elérkezettnek látta az id?t, hogy hazamenjen.

El?ször a fészerbe ment.
Most maga vált szoborrá, k?szoborrá a fészer ajtajában.

Apollón szobra szétroncsolva, összetörve feküdt a földön, helyrehozhatatlanul, mint amit szétl?ttek, szétromboltak.

A villa felé támolygott, de a villa üres volt, kedvese sehol. Egy levél volt csak az ágyán, melyben a lány kurtán, röviden elbúcsúzott t?le: azt írta, hogy nem tud tovább vele élni.

Gianni kitántorgott a kertbe, lezuhant a k?padra, és próbálta számba venni, hogy mi maradt még az ? életében.

Semmi.
A semmi: az ült mellette a k?padon.

És ekkor fordult be a kertkapun a meger?sített szekér, mögötte de Angelis úr csézája érkezett.

Jött Apollón szobráért, amiért oly nagy el?leget adott, és hozta nyilván a maradékot, a teljes összeget…

Így történt, és Padovában, a Scrovegni-kápolna el?tt, a mai napig sincs semmiféle szobor.