Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy néma szabó. Jánosnak hívták, s a falu szélén lakott egy faházban. Reggelt?l estig dolgozott, de meg is volt mindene, amire egy hozzá hasonló, nem túl nagy igény? embernek szüksége lehetett. Csak éppen a bánat nem akart elpártolni t?le, amiért száját nem hagyhatta el egyetlen szó sem. Pedig be szeretett volna beszélni! Nem mintha olyan sok mondanivalója lett volna, de azért mégiscsak jobban érezte volna magát, ha gyönyörködhetett volna saját hangjában.
Egyszer aztán munka közben, amint gy?sz?jét letette az asztalra, furcsa dolog történt. Az ujj „páncélruhájából” egy kellemes hang szivárgott ki:
– János, ne ijedj meg t?lem! Én vagyok a szavak tündére. Segíteni fogok rajtad, hogy többé ne légy néma. Ismét fogsz tudni beszélni. Csupán egyetlen kikötésem van: ne ejts ki a szádon soha trágár szavakat! Ha nem tartod be ezt, akkor minden kimondott trágár szóért törl?dik szókincsedb?l egy szó, s végül oda kerülsz, ahonnan elindultál.
Nagy volt János öröme, nem is gondolkozott sokat, nyomban ígéretet tett a szavak tündérének. Azzal a gy?sz? elnémult, János pedig nyomban beszélni próbált, s legnagyobb meglepetésére sikerült is neki.
– Köszönöm, jó tündér! – mondta csak úgy saját maga gyönyör?ségére, hiszen a szavak tündére már nem hallhatta szavait. – Soha nem fogok megfeledkezni a feltételedr?l… Tudok beszélni! Istenem, de rég várok erre a pillanatra!… Tudok beszélni!…
Ezzel kirohant a házból, s f?nek-fának elújságolta a nagy hírt, a csodát. Ismer?sei, szomszédai nem hittek a fülüknek. Végül, mikor megbizonyosodtak arról, hogy az egész nem csalás, nem ámítás, együtt örültek Jánossal, aki pár nap alatt annyit beszélt, mint más egész életében. Amikor egyedül volt, akkor is beszélt, csak úgy, önmaga szórakoztatására.
Igen ám, de egy id? után megfeledkezett a szavak tündérének tett ígéretér?l, s bizony el-elsütött egy-egy kacifántosat. Okot káromkodásra pedig mindig termelt az élet. Ha nem az ujját szúrta meg véletlenül a t?vel, akkor egyéb miatt gurult dühbe és káromkodott. Legtöbbször akaratlanul hagyták el száját a cifrábbnál cifrább szavak.
Az elején nem is történt semmi különös, hanem egyszer, mikor elment hozzá a tanító, hogy megérdekl?dje, mikorra lesz kész az új nadrágja, bizony beütött a krahh.
– Holnap jöhet nyugodtan a… után – mondta János, s megdöbbenve vette tudomásul, hogy a „nadrág” szót már nem tudja kimondani.
Miután kikísérte a tanítót, megetette a jószágokat. Ahogy gondolataiba mélyülten elindult befelé, véletlenül rálépett a gereblyére, s annak nyele jól fejbekólintotta.
– Hogy fúrna ki a féreg, te rohadt…!
Észrevette, hogy már a „gereblye” szó is kitörl?dött szókincséb?l. Ett?l még dühösebb lett, s még hevesebb káromkodásba kezdett.
– A hétszentségit ennek a…! Hogy vinné el az ördög ezt a…! Hogy d?lne rá az ég a…! Kirázhatta volna a…! A fene egye meg, már ezt sem tudom kimondani! Jó nagy dudor n?tt a… Jól megütötte ez a… a…! Hogy… a … már… nem tudom… a…
Addig káromkodott, amíg azon vette észre magát, hogy alig maradt néhány szó, amit még ki tud mondani. Aztán már csak káromkodni tudott. Végül pedig még azt sem.
Nem telt el sok id?, és újra néma lett. Ezúttal viszont saját hibájából. Oda jutott, ahonnan elindult…
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:23 :: Tamási Attila
