Petz György : Az ecetfa illata – 5.

ââ?¬â?? életkivonat ââ?¬â??
(pulvis ââ?¬â?? cinis ââ?¬â?? nihil ââ?¬â?? et…)

XII. Záró-toborzó míting

 

Egyetlen célja, föliratkozni a tréningre. Foszlányok, hangzavar, néha, mintegy varázsütésre kitisztuló szöveg:

„– A tréning az élet így m?ködik élményr?l szól… te éled az életedet „tudatosan”, mindenr?l csak véleményed van, felzabálnak a véleményeid… megosztok egy ilyen dolgot… hogy megéld: meg tudod csinálni… nézd meg a Gellérthegyr?l a Dunát, amikor az id? ködös. Nincs ott? Amikor a szél elfújja a ködöt, akkor nem a szél tette oda a túlpartot… Nem fogalomszinten csinálsz, hanem megélsz, felismered magadban azt a lehet?séget…” – elnyújtott, modoros beszéd. Piros nyakkend?, sötét zakó, nadrág, smink.

„– Rajtad múlik. A mai este funkciója, hogy egy olyan élményt alakítson ki, hogy feliratkozz a tréningre.”

A meghívások lelkesedési fokát már régebben gyakoroltuk, milyen is az ellentmondást nem t?r?, abszolút lelkes invitáció, amib?l nem lehet kiszedni semmit, csak valami borzongatóan jó titkot. Megváltozhatsz! Aki ezzel kokettál, annak ezt a csíráját kell meger?síteni. Gondolatfoszlányok.

„– Budapestr?l Gy?rbe mész. Nyugaton vagy? Csak nyugatabbra. Gy?rb?l Bécsbe. Nyugaton vagy? Csak nyugatabbra. Mi volt eddig az élet? Hullámvasút. Mi lesz a tréning után? Hullámvasút. Csak gyönyörködsz a kilátásban. A lent után jön a fent. Élvezed mindkett?t. Élményszinten éld meg. Nem beszélni, nem olvasni róla, az csak az agyadé. Ha éhes vagy, akkor talán az étlapot eszed? Ha szomjas, akkor az itallapot kortyolod? Az neked elég, mert fogalomszinten elégülsz ki?!

Zuhansz lefelé a repül?b?l, az erny?d nem nyílik. A hülye üvöltözik. Én élvezem a kilátást, ha már zuhanok, és gyönyörködöm az egyszeri élményben.

Te viszont, mintha úgy akarnál ejt?erny?zni, hogy el?bb nyitod ki az erny?t, miel?tt ugranál.

Mi lesz a sírodon? Az, hogy te szép voltál, csak nem kezdesz bele ilyenekkel?! Te okos voltál, mert neked mindenr?l, már el?re is véleményed volt, te gyáva voltál, mindenkinek meg akartál felelni, rettegtél a jöv?t?l, így még múltad sem maradt. Mi lesz a sírodon? Az, hogy el se kezdted! És mit gondolsz, nekem mit írnak oda? Nekem azt, hogy ennyi volt, mindent megélt, semmi nem maradt benne.

Ugorj! Trambulinon állsz. Úgyis beleugrasz. Most félsz, hogy jaj, ilyen, meg olyan a víz. Nos, én ugrottam, tanúsíthatom, a víz kellemes. Miért totojáztok?”

 

A záráson behódoló nyilatkozatok hangzanak el, számos korábbi ellenálló részér?l a nagy felismerés, Pál-fordulás, valóságos szerelmi vallomások. Talán itt, ekkor sikerül nekik az áttörés. (Ekkor még nem tudtam, te mit fogsz majd mondani.) A mester hátrasimítja haját, nyakkend?t igazít, szerénykedik:

„– Nagyon szeretlek bennetek, bízom bennetek.”

Itt, akár valami politikai guru körül, valósággal pedáloznak a rajongók. (Akad – n?, a változás korában –, aki rövidesen fölrúgja egész eddigi életét, üdvözült mosollyal és elszánással, egy kisb?rönddel jelenik meg a mester ajtajában: – Itt vagyok, a tied vagyok!)

 

A tombolás kifáradását követ?en a tréner és segít?inek összejövetele, buli a Halászbástyán. Ekkor már álarc és jelmez nélkül jön el? primitívségük; a sok felszabadult, belülr?l jöv?en lelkesed? – akár a bábok, lényegében arctalanok. A f? helyettes a trénerhez hasonlóan új nevet választott, nincs egy saját gesztusa, mindenben f?nöke mimikáját, idegenes hanghordozását követi. Már akkor sem önmaga, ha lazít. Különös társaság, ha náluk bármilyen eszközzel is, de valaki eléri azt, hogy ?k belülr?l-jöv?ként élik meg szabadságukat – az számukra a legf?bb jó. Ã??k egy lélektani kábítószerért jöttek ide, és legyezgeti hiúságukat, hogy beleavatkozhatnak másokba, s mindezt az emberbarátság hangzatos érveire hivatkozva. Szerintem holnap egy másik f?nököt keresnek. Doktrinerek. Vakhitek áldozatai, akik életveszélyesek. Bármire felhasználhatóak. Már maguk is azt hiszik, beavatkozhatnak az embergépbe, kitanulták ennek lényegét.

Nem bírok magammal, újra beszélek:

„– Én semmit nem kaptam a tréningt?l, azt köszönöm. Err?l több órán át beszéltem egy barátomnak, aki ezek után kijelentette, nem hagyhatja ki. Akár kamaszkorom extatikus lelki id?szaka, amit húsz éve élek. Itt kétszer két nap alatt élte meg ezt sok lelki analfabéta eufórikus lelkesültség? szinten. Nekem langyos volt a tréning id?szaka. Rossz hatékonyságú. Nálam elosztva húsz évre. Megélve. Folyamatában. Nem egyszeri megváltásra kihegyezve. Az én öreg barátném nem viszi le az ember lelkiségét a mélybe, hogy onnét kissé fölengedje, fölépítse, hanem a legrosszabban is meglátja akár a jó legkisebb csíráját, azt veszi ki, föl, ahhoz emeli az egész személyiséget.”

Sokan megköszönték nekem beszél?s, ellenállós részvétemet a tréningen, a paradoxonokat, a humort és öniróniát, amellyel ?ket fejeztem ki. Szeretnek, elismernek, élek bennük.

 

Hosszas beszélgetés egy író-dramaturggal, aki hideg megfigyel?nek jött. Az emberi játszmákat jött kibicelni, csalt, lesett, próbált kívül maradni. (Külön partinak tartott engem. Szurkolt, szimpatizált, küzdelmemben rám tett, mintegy ?t képviseltem. Talán azért is, mert a seggfejes helyi terminológia szerint, a puha és a kemény szar felosztásban az utóbbihoz tartoztam.)

Adtak egy relaxációs gyakorlatból kinöv?, fájdalmas-elképzel?s feladatot. Egy el nem intézett, vagy a legnagyobb görcsöt okozó, elvesztéssel, halállal járó kapcsolatot idéztünk fel, amikor ki is kellett beszélni csukott szemmel a megidézettnek azt, amit visszafogtunk.

„– Ekkor – mondta a kibic – arra lettem figyelmes, hogy éktelen sírás kezd?dött. Úgy éreztem azonban, nem rosszul lett valaki, és kifelé menet sír, hanem mellettem, a sorok között jön és megy és b?g, sír valaki, mint a siratóasszonyok. A teremben egyre er?teljesebbé vált a fert?zés, a zokogás, sírás.”

„– Ne fogj vissza!… Tudjuk, takony van az orrodban!”

„– Ekkor megláttam, én a kibic: katalizátorként az asszisztensek el?b?gtek, s közben, aki föltartotta a kezét, annak siet?s, begyakorlott mozdulattal papírzsebkend?t adtak, hadd sírjon.”

 

Csak kisszer?nek nem lenni. Ha beledöglik valamibe az ember, legalább a nagyszer?ség egyszeri élményével. Most jó lennék el?b?g?nek. A program pedig lefut, íme az egyéniség: az anyagcsere egyik fajtája kiválóan m?ködik. Telít?dsz, ürítesz. Automata.

 

 

XIII. Találsz egy kulcsot

 

Semmi értéke. Talán, ha nyersanyagként felhasználhatod egy másik, kisebb elkészítéséhez. Talán.

Találsz egy kulcsot, ami valakié. Valaki, aki tudja, hova segít a belépéshez; ismeri a házat, szobát, szekrényt, ládikát.

Kövesd azt, akié a kulcs. Csak a számára érték.

Ha vele mész, meglesed, hol a lakása az elvesztett kulcs tulajdonosának, bejuthatsz titkos helyére. A kulcsnak hirtelen hatalmas értéke lesz.

Bent vagy. Tiéd lehet mindaz, ami az övé volt. De soha nem láthatod ugyanannak, ugyanazon értéknek.

A kulcs értékét csupán tulajdonosa mérheti fel igazán. Még ha el is veszíti.

 

Micsoda magány, / amikor valaki / nem szeret. //Micsoda hatalom, / amikor valaki / szeret. // Az el?l nem lehet / el- vagy kibújni; / az olyan, / akár a természet ereje, / mint a gravitáció.

Én akár a boldogtalanságom árán is boldog akarok lenni!

Ha megtagadsz, se bírsz / rajtam er?t venni. / Ha azt hiszed, kibújsz, / belül akkor kerülsz. / Ha én szeretlek, nincs / hely, hova menekülj. / A szeretet úgyabbul van, / mint a világ dolgai.

Kapcsolatunkban már kezdek ott tartani, hogy csak te zavarsz.

 

November 25. Keresd vissza álmodat, a jeleneteket, melyekb?l csak egy keserédes érzet maradt; de pillanatról-pillanatra fölszívódik, miként hajszálerecskében a nedvesség, vagy inkább a pára, ha kisüt a nap – kitisztul.

Az ember annyival több, mint kilóra lemért csontos húsa, hogy az ember jelkép.

Emlékeztet magunkra. Hibáival, fogatlan szájával, elhízott vagy ráncosra aszalódott testével.

?is csecsem?ként kezdte, aki el?tt kinyílt a világ hatalmas, színes legyez?je, azután hirtelen összecsukódott.

Köt?dünk hozzá, hiszen útja lényegileg a miénk. Ha egy kuka mell?l húzzák is el?, ha a szónoki pulpituson lett is rosszul, és a luxuskórházi boncolás után találkozunk is vele.

Jelkép és teljesség. Aki magában hordta a jutalmazások kétféle helyét. Mennyet és poklot; mivel itt, a Földön élt, amit kétfel?l rág az ajándék.

A lélek jutalomjátéka minden corpus. Sorsot akar el?hívni a közös folyadékból: az embert.

A lélek halhatatlanságáról. Kb. egy hete beszélgettem egy barátommal; kibogarásztuk a mindenkiben létez? halhatatlan bels? gyermeket, a normális, örökifjú lelket, aki ítélkezik külseje fölött; aki becsapná hordozóját, mert örökélet?nek és változatlan korúnak érezteti magát. Ez a barátom már nem él, pedig lehettem volna orvosa, megment?je, de akkor nem testvéri, inkább más szint?, férfi–n?i viszonyba kellett volna öltözködnünk. Ezt a barátomat is levetted a lábáról, ideges, élet helyett olvasó, kissé gyanakvó személyiségét meghódítottad, amikor átölelted, „– Bújjál ide, pici!” – mondtad neki. Neki, aki még a lányait sem tudta ölelget?sen kényeztetni, aki létében élt meg egyfajta üldözöttséget, akinek titkos szeret?je lehetett csak, aki id?s, szuperintelligens zsidó és legalábbis neurotikus, és barlangjából kirobbanthatatlan medve. Mindenkinek egyetlen orvosa lehetséges, és a feladata, hogy megtalálja azt. Ezt egyesek párkapcsolatnak nevezik, mások szimbiózisnak, én együtt alkotásnak és egymás tiszteletének. Akkor nincs esélye a bajnak.

 

Nem tudom, ekkor kaptam-e t?led a levélkét, rendezetlen írásképed alapján egy évvel is régebbi lehet:

A legdrágábbnak, nagyon várom majd egészségesen, pirospozsgásan és élményekre kihegyezett fülekkel.

Vigyázz Magadra és gy?jts sok bet?t, írni és mesélni valókat. Jöv?re együtt barangolunk majd! Ugye?

2-án látlak újra, de addig is Veled leszek. (Remélem.)

Millió csók: A.I.

Azért tettem ide, mert összekeveredtem a külfölddel egy id?re. Mexikóból jöttek hozzám kinti barátaim számomra ismeretlen rokonai, akik észrevettek minden eddigi általam éltet. A zavaró, sz?kös környezetet; és érdekl?dtek, miért látnak az utcán annyi degenerált gyermeket. Erre még föl se figyeltem. Angolul beszéltél velük, de neked már-már a spanyol is ment. A gesztusok nyelvén már tökéletesebben fejezed ki magad, mint én. „A menyasszonyom” – így értik vendégeim.

Kés?bb én utazom, nagybátyám ünnepelné a feleségét. Húsz évet Párizsban élt, tízet Utéval Münchenben élt, most vinné régebbi városába.

Én már a Budapest–Bécs úton iszonyú nyomást érzek. Ócska autópálya, harmadrangú, akár köldökzsinórunk, amellyel Európához köt?dünk.

Egykor, messze – micsoda teljesítmény lehetett Augsburgba lovagolni, s megszervezni az ellátást, megfelel? információkra szert tenni útközben. Lehel – München egyik városnegyede. Augsburgban lakótelep, a Fuggerek letétei miatt ma is csak 1 DM-et fizetnek a lakói.

München kedves, kedélyes világ, sehol egy náci, pedig micsoda megel?legzett ellenszenvvel jöttem. „Bajor Monaco” Monaco di Baviere. Számos város nevében a szerzetes szó: Münster, Monaco, München – mintha a fél középkor elvonulásból, meditálásból és Istennek tetsz? munkából állt volna! Pedig én tudom, az igazán fontos, naponta minket érint? dolgokat föl sem jegyezzük. Legjobb barátom telefonszámát hiába is kutatnák századok múltán a régészek, azt én belül tudom, velem hal. Kedvenc cip?met sem találnák, mert azt ronggyá járom, legfeljebb a hordhatatlan gálacip?b?l következtethetnének viseletemre. A megnevezések hazudnak, talán, ha féligazságot vagy propagandaanyagot közölnek.

Átszáguldás Párizsba, Közép-Európa nagy mitizált városába. A Faubourg St. Martinen bemegyek a St. Denis-templomba. A szent nyaka felett csak az aurája, feje a kezében. Bizonyára látta a Rue St. Denis utcahosszú bordélyát és peep shaw-it. Elvesztette.

Avarban gázolsz, / s észre sem veszed, / rajtad is tapod valami.

A St. Elisabeth-templomban belekeveredek valami agapéba. Keksz, tea. Spanyol–francia keveréknyelven beszélgetünk Kubáról és a legmélyebb filozófiáról, hiszen bányászokat megszégyenít? er?feszítéssel, valóságos ?sszavakat fejtünk ki a kultúra tárházából, hatalmas jelentés-holdudvarral.

Mániám folytatódik. A Jeruzsálem Lovagjai Templomban 2-3 fehérkapucinus térden, ill. fekve a földön. Leny?göz?. Én, aki tízévesen kijelentettem, senki el?tt meg nem alázkodom, vajon ki el?tt tenném ezt?

Párizs Wermacht-parancsnokát kitüntették a franciák megbecsülésükkel. Ugyanis lekapcsolta az SS-t, miel?tt az szétrobbantotta volna az aláaknázott várost, a városparancsnok imádott Párizsát. Ez nem Budapest története. Budapestet másként szokták szeretni.

Némi latens eufória után inkább szomorúság. Nem (csak) azért, mert er?sek a határok: a bens?mben van valami áthághatatlan. Mindenre ott a kérdés: és miért vagyok e nyelvb?l, e könnyedségb?l kizárva; miért, hogy a körülmények n?nek örökké f? feladatommá. Miért nem lehetek céllal és szabadon él?, aki itt igazán el tudja engedni magát. Mérhetetlen a görcs. Kirekesztve a nyelvb?l, a gondolatokból, a táncból, ennivalókból, múzeumokból, potenciális javakból – és ez folyamatosan jelzi nekem az otthoni kiszorulásomat is. Mert odahaza is külföldi vagyok. A szegényebb, keleti fajtából, akit az is mar, ha nem ugrándozik a filléres üzletek lehet?ségét?l. Ráadásul régóta tudja, a szegénység egy sivár világmetafora, ábrázolni is irtózatosan sz?kös.

Amig átéled, te is szegény vagy, / ha meg már nem, / akkor minek vagy.

A szeretetnélküliség tesz szegénnyé, / és csillapíthatatlan szomjúvá, / mert azt se tudja, mi kell neki, / megmarad a konkrétumnál.

Igenis, minden utazás megrázkódtatás, legalábbis az én számomra. Dec. 2. reggele Münchenben. Lehámlott minden kultúrérték rólam, s a vegetatív szintet sem tudom közölni. Végigálmodtam múltamat, kapcsolataimat, n?imet, és semmi pozitívat nem bírtam érezni. Csupán szerencsétlenné tettem néhány embert, akár egy lelki kamikáze.

Nem bírok fölkelni, elkapott latens nihilizmusom. A.I. képe is csak messzi, ha van egyáltalán. Nem szabad lefoglalnom. Érdekesen rendez?dik át az öcsémr?l alkotott kép is. Eddig lusta, here satöbbi, most pedig kiderült, ? a családapa, komoly ember satöbbi, amíg én a lélekkísérletezés luxusát szenvedem.

Van egy örök bels? szegénységforrásom, amely fel-feltör. Drága öreg barátném azt mondaná: valami moll-hangzás van a beszédemben.

A szegények attól szegények, hogy szegények. A gazdagok attól szegények, hogy gazdagok.

Variációkat írok, leveleket Neked, mivel Te is elvégezted a tréninget.

 

 

XIV. A vetélkedésr?l

 

1990. dec. 16. Az emberek között, akik úgy vélik, szeretik egymást, akaratlanul, szinte mindig érzelmi vagy értelmi vetélkedés van. Abban pedig örökösen ott a gy?ztes és az alulmaradó; ugyanakkor sohasem lehet tudni, hogy a gy?zelem nem id?szakos-e, és nem válik éppen az el?ny a következ? futamban hátránnyá.

Nem lehet valódi kapcsolat, ami csupán erre korlátozódik, a „ki kit gy?z le” bármilyen rafinált, de hibás felosztására, hiába adja a kapcsolatnak esetenkénti hisztérikus túlhajtását, két „imádat” öldökl? csatáját. Ezekben az esetekben önös játszmákról van szó, bármennyire tiltakozna is az érintett. Az én önszerelmének felfokozásáról, ezen képesség öngerjeszt? csodálatáról. Magánügy.

Az igazi kapcsolatnak kell, hogy legyen egy e fölötti szintje, amely talán a megbecsülés, a tisztelet, a szuverenitás elismerése, a „te is én vagyok” megélése.

Ha valakinek társa van, mindene van, ha nincsen, semmije sincs.

Ha egy folytonos közelítés létezik, ha amelyben a másik „stratégiailag” benne van, akkor lehetnek jobb vagy rosszabb napok; de alapvet?en rossz nem lehet.

Régen azt mondta Neked: könnyebbé tetted a lélegzésemet. Te erre azt mondtad, ez szörny? nehéz, nagy felel?sség.

Színjátékhoz vén vagyok, élethez fiatal. Vigyázz velem, elhittem: társak vagyunk. Ha ez túl nagy nehézség, hamar szólj, s könny? lesz, kibírhatatlan’ könny?.

Tudd meg, jobban izgultam, mialatt Te végezted ezt az átokverte és mégis oly fontos, s?t, nagyszer? tréninget, mint amikor én csináltam – sajnos Nélküled. Velem akkor nem merted, pedig egy közös áldozás lett volna, összeforrasztó, egymást er?sít?. Most magad er?södsz. Most irigyellek, és szeretnék a helyemben lenni, amikor végre Veled leszek…

Gyere haza, „nem vagy más világ”!

 

Akár meg is ismételhetném a dátumot, hiszen ekkor már minden napnak külön jelent?sége támadt. El?tte versek sokasága, gondosan bejelölt hajnali id?pontokkal, tele kétellyel, elvesztéssel: „Mi sem maradt a harmadik szemedb?l, ha volt egyáltalán”.

Ne azért szeress, mert én szeretlek!

Ne azért, mert irigylem leend? gyermekedet – mondtam.

Ne azért, mert hiteles és bens?séges vagy – mondtam.

Ne azért, mert áljátékaidhoz, ön-kibújásaidhoz jó segít?társ vagyok, nem-létezésedhez fedezék.

Te is tudod már, így nem kellesz, mert így magadnak sem kellesz, és végre ett?l megundorodtál.

Tudom, ett?l voltál Te beteg, már olyan régen. Ett?l lett ún. nemi életünk olyan lapos, amit Te, „ értem” tettél, s benne én elvénültem.

Nem lehet mindent mosollyal kivédeni. Mert Te „kedves” vagy. Mindenkivel. Mindenki szeret.

Hát, velem nem voltál se kedves, se szellemes, se fantázia-megindító, se befogadó. A hazugság, végs? soron, mégsem lehet kreatív. A párkapcsolat pedig folyamatos hozzáadást igényel, különben kiszáradó növény.

Patyomkin-falvad nem akarok lenni. Ha mindenki szeret, mert Te olyan „édi” vagy, én oda különben sem kellek.

Hiteltelen és küls?séges dolgokat – tehát ami nem ember(i), le kell vetni. Hogy bele ne fulladjál.

Minden hibádat tudom. Te voltál valóban minden eddigi „n?m” legrosszabbika, de nem a bajai, melegség(látszatú) hidegsége miatt; de mert hazudtál; s ami bajos, nem elég, hogy nekem – ezt ki tudom kerülni, az egész fels? X-ezres „belvár” társasággal együtt –, de magadnak úgysem hazudhatsz. Hiába takargatnod bármit is. Valójában a semmit szokták elfedni, képzeljenek a fed? alá akármit. „Nincs személyiségem” ez az image-os effekt volt.

Jó, hogy akarsz lenni. Ha ehhez támogatásra van szükséged, és éppen t?lem, legyen.

Átmentem, nem könnyen, azokon a dolgokon, amikkel most Te gyötr?dsz. Nem úszhatod meg. Kihagytad az emberré válásodból azt a szakaszt, – a „tök édi” otthoni körülmények és „jókislányságod” miatt, amit (végs? soron örülök, hogy nem kés?n) huszonhárom évesen végre meg kell tenned.

A sok süket tréner-dumából egy ugyanis tényleg igaz. Az ember nagyszer?, csak nehezen jön rá, és evvel tönkre tehet másokat, azok viszont megérdemlik, mert statiszták akarnak lenni.

Legyél f?szerepl? saját játszmádban. Nincs viszont semmiféle érzelmi (stb.) súgólyuk.

Tisztelettel a formálódónak.

A.I.!

Nehogy bármi probléma legyen, akad amúgy is: engem nem csaptál be soha azzal, hogy szeretsz, meg hogy a tréningen ugyanezt mondtad mosolyogva a trénernek. Honnan a francból is tudhattad volna, hogy mi a szeretet, ha máshoz voltál szoktatva (önmagadhoz soha).

Szép vagy smink nélkül – ez különös öltözet.

Mindent csak használtál –

köszönöm, hogy ennél többre becsülsz.

 

A fentiekhez sok-sok magyarázat tartozik. Mert vannak a faktumok, némák és valósak, aztán vannak a magyarázatok, amikor valami híját érezzük a megvalósulásnak. Az öregkor azért fecseg?s, mert tele magyarázatokkal. Az írók életük helyett is magyarázatokból élnek. A magyarázat az élet elleni b?ntény. B?nöz?kkel vagyok körülvéve. Legalább nem érzem magam egyedül.

 

Az el?zmények.

Mindig az el?zmények, mint vulkánnál a mormogás, hamues?, aztán már kés?. És építkeznek a csúcs alá is, oly termékeny, kialudt már régen.

Összefutottam közös barátn?nkkel, akivel közlöm, jobban izgulok miattad, mint magam miatt.

– Izgulhatsz is! – mosolyogva mondja, de ? folyvást titokzatos, akár II. Ramszesz.

Telefon újabb közös baráthoz. Ez férfi, így hasonló tartalmú szövegét kiegészíti azzal, hogy a n?kben a köt?dés tendenciája az er?sebb.

Felidézlek. A kórházban, közös gyerekünk elvétele után, oldódó félálomban már tökéletes vagy és hazudsz, vagy ami rosszabb, esetleg komolyan beszélsz (– Csak nem vagytok olyan hülyék, hát mire?! – szólt anyád); anyáddal ott vagyok az ágyadnál, azután ? kiment, végre egyedül hagyott minket. Csillogsz, vigasztalsz:

– A kisgyerek itt volt, mondta, hogy ? fog jönni, csak még nem most.

A háttérben fölt?nik a takarító néni:

– Jaj, de édes, olyan, mint Kalán néni a rajzfilmb?l!

Tele vagy élménnyel, – Jobban szeretlek, mint el?tte! – veted oda nekem. Én mindent elhinnék, de azért kimondtam, ne vetesd el a gyerekünket, mert akkor engem is meggy?lölsz. – Imádlak – mondod. Nem értem a legegyszer?bb szavakat. Kórházban vagy, semmi bajod, de beteg vagy, én vagyok, akinek baja van, téged már megszabadítottak a betegségedt?l, már semmi közöd hozzám. Te vigasztalsz. B?gnék. Eltávolítottak bel?led. Anyád segített.

 

A tréningr?l nem akartál beszélni velem keddt?l hét végéig.

– Megvan a három kommunikálásod? Én nem vagyok benne?

– Nem akarlak megbántani, veled majd a tréning után beszélgetnék.

Feladataid között a felidézésr?l tudok: láttad gyermekként pótapádat, aki mosolygott, de nem vett fel; a valódit, aki fölvett, de nem mosolygott. A tréning zárásának délutánján, többször hiába vettem fel a telefonkagylót, mintha félbeszakadt volna a vonal. Anyámmal mégiscsak beszéltél, megtudtad, megyek.

Engem ott egy idegen várt a te alakodban, aki szigorú elkötelezettséget vállalt. Mi iránt is? Hogy a tréningen szerzett kapcsolatokat ápolja, vagy valami efféle állatság.

Tudom, nincs helyem benne.

És gy?lölöm az egész b?vészinasos lélekkereskedést.

– Szerdán beszéljünk. Olyan sokat kell végiggondolnom. Eddig annyi mindent használtam csak.

 

F?tt a fejem. Minden elejtett szavadnak mögöttes értelmet tulajdonítottam, és még a legagyafúrtabb is csupán gyenge megközelítésének t?nt az ismeretlennek. Félek, minden kapcsolat ott kezd?dik, ahol mi magunk is ismeretlenként mutatkozunk. Bármi történhet veled, bármi lehet velem. Ugrás van, ismeretlen van, mi leszünk vagy sem.

Volt id?, amikor azt hittem: a legnagyobb engedményt tettem. Pedig féltem t?led, emlékszem: nagy darab, sz?rös, szemüveges – bár gondolhatok akármi lebeszél?t, a bens? mondat örökösen egy de-vel, egy azonban-nal végz?dik. Képtelenné váltam lezárni bens? mondataimat, ittléteddel, illetve ittléted hiányával szétfeszíted azokat, mintegy engem falazol be; saját ?rültségem rácsai köröttem feszülnek. Bármilyen vagy, mégis, azért is, id?sebb vagy, mint névleges korod; s fiatal is, akinek az én koromhoz ill? vágyai vannak. Társ. Nem viharos szerelem, hiszen amit annak tartanak, az mind egy tévképzet felfokozott ?rülete csupán, egy aberráció felfokozása, amelynek f?szerepl?je ugyanaz, mint akib?l fakad, így megmarad az illet? önmagában, örök csillapíthatatlan szomjában, végs? soron nárcizmusában – nem, ez több, mert másabb annál, ebben te és én vagyunk, ez szeretet.

Ez zakatolt bennem, ugyanakkor az is, hogy sosem szabad kapcsolatot kompromisszummal kezdeni, mert rövidesen t?rdöféssé lesz, hátadba kapod.

December 20. Vége belül is. Egy n?i kannal és lányával beszélgettem, talán csak azért dobáltam nekik a szavakat, hogy kárt ne tehessenek bennem, kell?képpen hülyének tartsanak, hogy két ilyen jó n?t észre nem veszek, pedig igazán extravagáns külön-külön is mindegyik, hát még együtt! Elemezgettek nekem valami férficombot, egy színészét, de úgy, akár egy erotikus szakácskönyv, amelynek olvasásakor az embernek csordul, amije van. Próbáltam lelket mutatni, védekezésképp, és megdöbbentem, milyen kevéske szó- és képkincsem akadt A.I.-ra; azért kevés, mert kevés volt benne! Kapcsolatunkat feltupíroztam, és az ürességével le is fojtott – amit közben éreztem is. Most nem lesz hiúságból „jaj, de fáj, mennyire éreztem, milyen veszteség” típusú hozzáállás. Papundeklipalota volt, emberben.

„– Nem volt ez miközénk való!” – er?sítette egymást a két n?, ezzel a maguk érzékeny, m?vészi kvalitásait tolták elém. Eljöttem, de nincs hová hazamenni.

 

Milyen poén, kész a regény! Öcsém szerint A.I. az els? n?, akit szakításnál jobban fog sajnálni, mint engem. Talán még egy kicsit tetszett is neki, bizonyára ezért utálta úgy a felesége.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Petz György
Szerző Petz György 1167 Írás
Sose feledd a gyermeket, aki voltál; benne a kulcsa annak, aki ma vagy. Középiskola: biológia-kémia tagozat; novellaírás, versek; kézilabda. Egyetem: 1974-1979 Szeged, magyar-történelem-Latin-Amerika speciális képzés; összehasonlító világirodalom szakkör, versek; kézilabda. Lakás: Békásmegyeren. Családi állapot : nős; három fiú, egy lány (38, 26, 19, 16). Tanítás: szakmunkásképzőtől az egyetemig hét éven keresztül Szegeden, Budapesten; tolmácskodás. Tíz évig szerkesztés, irodalmi vezetés könyvkiadóknál (Gondolat, Babits, Göncöl), majd újra tanítás a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, majd a Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban; valamint szerkesztés, könyvírás. Bolha a világ ura (gyerekkönyv), Te is Az vagy (versek), Maga a tettes (krimiparódia és rádiójáték), Murphy-kötetek, Szerelmem, Mexikó (regény), Az ecetfa illata (regény; a Konkrét könyvek pályázatán NKM-különdíjas ), Kérdések és válaszok a görög mitológiából; Kérdések és válaszok a Bibliából újszövetség (ismeretterjesztő könyvek), Irodalom feladatgyűjtemény és Tanári segédkönyv (CD) Madocsai László gimnáziumi tankönyveihez. Üzenet társainak - az Alföld Kulturális Egyesület novellapályázatán II. díj 2006-ban. ****************** 1955-2020 Petz György elhunyt 2020 augusztusban! Részvétünk a családnak.