A szemek (2)

(2)

Ádám kitakarította a műtermet. Összeszedte a beszáradt festékeket, és felmosta a padlót. Nem szerette, ha minden a helyén van, de tudta, mit, hol keressen. A kívülálló rendetlenséget látott, ő pedig a káoszt, amelynek megvan a maga rendje. Éva nem írta meg, melyik vonattal jön. Azóta, hogy elváltak egymástól, kétszer is beszéltek telefonon. Legutóbb tegnap, amikor a lány az érkezését jelezte. Ádám majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta Éva hangját.
– Haló, Ádám, te vagy az? Ne haragudj, rosszul hallak, megállok valahol az út mentén.
Pár perc elteltével újra hívta a fiút. A háttérzaj megszűnt, és a lány hangja is tisztábban hallatszott.
– Jó, hogy hallom a hangod – mondta Ádám. – Istenem, ennyi idő után, újra itthon.
– Még nem tudom. A vonat holnap hajnalban indul. Ha felére Párizsba, hívlak újra. Nem lesz neked korán, hajnalban?
– Nem, dehogy, várom a hívást. Már nem bírok magammal. Ahogy megkaptam a leveledet, azonnal intézkedtem. Bevásároltam, kitakarítottam a műtermet.
– Dolgoztál valamit, legalább?
– Nem. Nem tudtam ecsetet venni a kezembe, amióta elmentél. Képtelen vagyok festeni.
– Miből élsz? Vannak eladásaid?
– Nem adtam el képet. Az örökségem nagy része még megvan. Ebből megélünk egy darabig.
– Ne rohanjunk annyira előre, Ádám. Mindent, szépen, sorjában. Megbeszélünk.
– Igen, persze. De itt fogsz lakni nálam?
– Egyelőre úgy néz ki. És megköszönöm, ha befogadsz.
– Tréfálsz velem? Ez volt minden vágyam.
– Hagyjuk most az érzelmeket, jó? Hajnalban hívlak. Nagyjából, holnap éjfél körül megy be a vonat a Nyugatiba. Ki tudsz jönni elém?
– Igen, természetesen. Ott leszek, várni foglak.
– Nincs sok csomagom. De ha lehet, hívjál taxit!
– Úgy lesz minden, ahogy akarod, kedvesem. Szeretlek.
– Én is szeretlek – mondta Éva, és Ádám úgy érezte, a lány meghatódott.

Egész éjjel Évára gondolt. Gyerekük lesz. Ezt a műtermet eladják, és lesz annyi pénzük, hogy vegyenek egy házat, valahol Budán, de vidékre is lemenne Évával. Azt nem is mondta a lánynak, hogy miután elment, több ajánlattal is megkeresték. Amikor az egyik galéria tulajdonosának megmutatta a szemeket, azonnal izgalomba jött.
– Elvisszük aukcióra – lelkesedett a galéria tulajdonos. – Te, Ádám! Ez szenzációs! Milliókat is megérhet.
– Ne álmodozz barátom! Nem ér az még tízezret sem. De különben sem adnám oda, semmi pénzért. Tudod, kinek a szemeit rajzoltam meg?
– Tudom, te gazember – nevetett Nagy úr, Ádám régi cimborája. Együtt végeztek a Képzőművészeti Főiskolán. Kálmán először becsüs lett, ebben látta az üzletet. Aztán a tőzsdén kisebb vagyont szerzett, és alapított egy galériát. Rendszeresen vásárolt Ádámtól, de az utóbbi hónapokban nem kapott semmit tőle. Úgy látszott, a fiúnak szerelmi bánata van, és ez egyáltalán nem inspirálta alkotásra.
– Nem tehetek róla, de nem megy a munka.
– Nincs semmi baj. Éva megjön, és te ismét a régi leszel – mondta Kálmán, és megveregette Ádám vállát.
– Van itthon valami italod? – kérdezte, mintha nem is lenne fontos.
– Megnézem a hűtőt. Mostanában nem ittam, tudod. Amióta Éva írt, hogy gyerekünk lesz, naphosszat csak ülök, é bámulok magam elé. Olyan hihetetlen. Fel kell készülnöm a változásokra.
Ádám kiment, hogy hozzon valami italt Kálmánnak. A jó magyar barackpálinkát szerette a férfi, egyáltalán nem volt sznob. A whiskyt is megitta, de nem rajongott érte, mint ahogy más italokért sem igazán. Észrevette a mappát Ádám asztalán. Egy papírlap sarka kilógott belőle. Óvatosan kihúzta a lapot, és előtűnt Ádám nagy műve, a szemek. Gyors mozdulattal feltekerte a képet, és a zsebébe tette.
– Hagyjad, nem fontos. Majd otthon iszom valamit – mondta Ádámnak. – Ne keresd. Holnap találkozunk. Délelőtt. Tudom, éjszaka kimész a pályaudvarra Éva elé. Na, minden jót – szólt megemelve a hangját, és kiment a műteremből.
– Nincs barack, de ezt találtam – mondta Kálmánnak, amikor visszajött a konyhából. A férfi már nem volt a műteremben. Hallotta, hogy motyog valamit, de nem volt fontos. Évára gondolt. Leült egy székre, kezében a fellelt Calvadossal.

Az egész napot várakozásban töltötte. Érezte, ahogy átjárja a boldogság minden porcikáját. Tízkor hívta Kálmán, hogy találkozzanak a Gongban. Megisznak egy kávét, és megtervezik a következő lépést.
– Tudod jól, hogy a szemek nem eladó. Ez az egyetlen képem, ami megmaradt a rombolásom után.
– Ez nem igaz. Két csendéletedet is el tudtam adni. Az a pár százezer csak a kezdet. Ezzel a rajzoddal milliókat kereshetnél.
– Tudom, hogy értesz hozzá, de akkor sem hiszem, hogy az a rajz ennyit érne.
– Nem kell hinned nekem. De ha rám bízod, kitűnő indulás lesz a gyereknek is. Az anyagi biztonság fontos.
– Nézd, én még azt sem tudom, Éva mit akar?
– Nem is beszéltetek róla?
– Említettem neki, de azt mondta, hogy mindent megbeszélünk. Egyelőre nálam fog lakni. Az anyjának nem is merte elmondani, hogy otthagyta Gábort.
– Megszökött tőle?
– Dehogy. Megbeszélték, hogy nem illenek össze, tévedés volt. Van ilyen, nem?
– Kérdezhetek valamit, Ádám?
– Persze.
– Miért vagy biztos benne, hogy tiéd a gyerek?
Ádámot váratlanul érte a kérdés. Nem is nagyon kapott levegőt, nem jött ki hang a torkán. Csak néhány perc múlva szólalt meg.
– Nem vagyok benne biztos, de hinni akarom, hogy Éva tudja, és ő engem nem csapna be soha.
– Amikor elment, akkor sem számítottál rá, hogy Gáborral fog lelépni, nem?
– De igen, de az más volt.
– Miben más? Összeveszett vele, és átgondolta dolgot. Rájött, hogy nincs veszve semmi, te tárt karokkal várod.
– Lehet. Ez is egy lehetséges változat. De az is, hogy tőlem vár gyereket, és viszonylag hamar megértette, mi vár rá Gábor mellett. Én hiszek neki. Tudod, hogy szeretem.
– Igen, tudom. Ne haragudj, nem akartalak megbántani. De a barátom vagy, és gondoltam helyesen teszem, ha elmondom neked, milyen, más lehetőségek is vannak.
– Nem haragszom, miért is haragudnék –mondta Ádám, de azért nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Kálmánnak igaza is lehet.

Budapest, 2019. augusztus

Szerző Horváth János 161 írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.

6 Komment

    • Az első rész korábban került feltöltésre. Kérésre írtam a folytatást, de sajnos, háromfelé kellett tördelnem a karakterszám korlátozása miatt. Próbálkoztam a kisregénnyel, de az sem vette be a 11 ezer karaktert. Szerintem, a novella műfajnak nincsenek hossz korlátai, de nyilván, nem haladja meg egy kisregény méreteit. Itt a tömörség, a mondandó kibontása a lényegre törés a fontos, viszonylag rövid keretek közé szorítva. Ez a műfaj nehézsége is, mert szinte mindre ki kell terjednie, ami egy regénynek is sajátja, de sokkal tömörebb formában, ami sokszor nagyon nehéz feladat, de ez a műfaj szépsége is.
      Tisztelettel,
      Janó

      • Kedves Janó! Igazad lehet. Ez a három rész 16000 karakter feletti(az 2500 szónál több, egy regény 8000 szótól kezdődik), az első részét még nem találtam meg. Az írók könyve szerint kicsit ellentmondásos:
        “A novella:
        A novella általában nem hosszabb tizenötezer szónál, a legtöbb ennél jóval rövidebb.
        A novella gyakran egyetlen eseményre vagy a főszereplő életének egyetlen mozzanatára összpontosít.
        A rövid történet azonban szigorú forma. Egy regény esetében még megbocsátunk egy kis kappanhájat, a novellát viszont szigorú diétára kell fogni. Minden szó számít.”

        Egyébként jobb, ha várják a következő részt, mint ha a hossza miatt nem kezdenek bele, mert épp annyi idejük nincsen rá(mobilon még többnek látszik). Azért megbeszéljük, hogy legyen-e 10000 karakternél nagyobb korlátozás. Technikailag nincsen akadálya…
        Viszont tisztelettel: Gyuri

        • Kedves Gyuri!

          Köszönöm válaszodat. Ha egy novella, a „definíció” szerint 15 000 szónál általában rövidebb, akkor akár 100 ezer karakter is lehet. Informatikus lévén, magam is tudom, hogy sokszor kényszerül az ember kompromisszumot kötni. De technikai korlát nem befolyásolhatja a műfaji kereteket. Egy pályázatra be kellett adnom három novellát, de ezek mindegyike az 5000 karakteres méret felett volt (8-10 ezer karakter). Kénytelen voltam arra bravúrra, hogy kihúzzam nagyjából a felét az írásoknak, és hozzáírjak, hogy az egység fennmaradjon. Meglepetésemre a művek mindegyike ütősebb lett, és nem tartalmazott a végén felesleges mondatokat.

          Igazad van abban, hogy így olvashatóbb, mint a hosszú írások, ezt az írást talán, nem zavarta meg a szétbontás, de vannak olyan novellák, amelyek ugyan hosszabbak, de egy egységet képeznek, ritmusuk van a gondolatoknak, és zavaró lenne megtörni a folyamatot. Lehet, hogy ez a határ, 10 ezer karakter körül van. Fontoljátok meg a bővítést, már ez okból is.
          Köszönöm, hogy az első rész is beszerkesztetted! 🙂

          Köszönettel, és tisztelettel,
          Janó

Hagyj üzenetet