Minden vágható. Az időt óramutató darabolja, a napfényt árnyvilággá szabdalják a felhők – vonszolódva kúsznak a horizont felé. Semmi sem állandó. Fényvisszaverődésekben a lét, addig, míg meg nem szakad a harang.
A mamutfenyő csúcsa szakadt rá. Negyven méter magasból is hallottam, ahogy kettétörik a gerince. Hat helyen. Mint puzzle darabok, a köd úgy takarta be őt, előlem gyorsan a látleletet. Húzta magával lefelé a kora téli felhőt, arcba préselt párnát, hogy egyszerre fulladjon halálra torkom borzalmas sikolya.
Egyszerre ütött be a fehér és a fekete. Párát pislogtam, míg abszolúttá feketült agyamban a tűlevélzet. Állandósult talpam alatt a tél, pedig tudhattam volna… A veszteséget mindig hanyagság előzi meg. Bolond, nemtörődöm könnyelműség. Önáltató egoizmus, színvak remény, hogy a nap kisüt még. Végül lemásztam. Vörösre számítottam, de a vér is fekete volt. Csillag alakban fagyott meg a holttest, és mintha körbe rajzolta volna őt az erdő.
Tőlem próbálta védeni. A halálát.
Azóta fázik a kezem.
Gerincében érzi a hideget, ahogy megfogja a kezem. Csigolyái pokolba vezető csigalépcsők, amin talán a rettenet fut végig. De ő a Szépség, én a Szörnyeteg. Nem hisz az örök télben, akkor sem, ha azóta tükrei mögött tart zárva engem a ködvilág.
Többször kellene feljönnöd, lefagy a kezed ott – most lenne bátorságom megszorítani, magamhoz húzni, közel érezni arcbőrét az enyémhez, de talán csak azért érinti jégszoborszívem üvegajtaját, mert tudja, kiért jöttem.
Ő egy lekapcsolt, Occam. Egy órája a patológiáé – bárcsak forró lenne a sóhajom, de ez nem egy hulla, ami előtt állunk kézen fogva. Ezt még mindig csipogtatják Occam gépei. Valahogy mégsem egy lekapcsolt. – Istent játszol?
Minden vágható. Ítélet hasítja érintésünk velejét. Elvakított a metsző létfény. Bolond voltam, vakmerően gerinctelen. A novemberi köd előtt mindig van hatvan perc, amikor hullamerev az ég tengerkék szeme, csak aztán zúzza össze vízióját a tél. Agyszövetestül.
Negyven méter mélyre nyúlok a kezéért:
Egyik kómás sem ér meg annyit, hogy ítélkezzek. És az ápolója fölött. – Occam szeme fenyőzöld, én szürkébe zuhanok. – Bajba kerülsz, ha az osztályos orvos rájön.
A tükör holtterében szenvedtem sérülést. A bőröm ezüstként repedt pókhálófonatban. A tükör bőrszövettel védte magát, én törtem helyette.
Ő megér ennyit, Alex. Mindent megér. – Ő kapja el az én kezem, próbálja melegíteni. – Az apácavirág a kedvence, fokokat nő a hő keddenként. Az a kertnap. Mindig kitavaszodik idebent.
Most már csak én szeretnék kómába esni. Nem akarom, hogy másnak is tavasz legyen. Vacsora helyett virágszedésre hívom. Bolond vezeklés talán, pojácás önmegtagadás.
De ő megér ennyit. Mindent megér.
Az óriás mamutfenyő teteje egyszerűen csak odébbállt. Cserbenhagyva csattant tovább. És a köd, amit az aljnövényzet avarkönnyei elnyeltek a mélyben, tizenkettő szeletre nyírta agyamban a védelem körét. Csillagot őrölt, az én csillagomat. Minden szelvénye időtlen mutatóvá dermedt a színtelen holttérben. Mint tükörtörés pókláb ágazata, hullamerev óramutató, hervadó szövetként hatolt be az elevenbe, s együtt fagyott minden reménnyel, mi találkozásunk első másodpercében halálra ítéltetett röpke életillatra csábított.
A kígyó kettőzött nyelve csak egy szerencsétlen helyzet. Amíg méregfogak mögül sziszeg, álmot láttat, bűnös képzelgésre csábít.
Én boncmester vagyok. Ölnöm kellett volna. Hullává ezt az emberszövetet.
Maradj velem, levágom a hajad – szorított kikeletet ujjaim közé Occam. De dolgoznom kellett. Hatvan másodperc múlva a sebészek kezdenek kaszabolni. És ha így tesznek, hatvan másodpercen belül akarnak gyorsfagyasztott metszetet arról, mennyire a sötétben tapogatózva vagdosnak nyakakban, mellkasokban… Mohón, kígyóként mérgezve halálra az épet, a Szépséget.
