dr Bige Szabolcs- : Még a határ sem…

 

 

A négy polgárit[1] elvégezve Vera beállt a pult mögé – nagybátyja, Tibor üzletében. A rövidáru részleg lett az övé, s Tibor maradt a méterárunál. Azt nem adta volna át senkinek semmi pénzért sem.

„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő bizalmát” – mondogatta gyakran –, „milliméterre pontosnak kell lenni. Pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája!”

Itt dolgozott több-kevesebb lelkesedéssel Vera, amíg közbe nem jött a mindent megváltoztató szerelem.

Ez pedig a következőképpen esett.

Egyik álmos délután szeleburdi mozdulattal leverte a cérnás dobozt, s a sok spulni szertegurult a padlón. Bosszankodva szedegette össze, s alig figyelt fel arra, hogy valaki a segítségére sietett. Csak amikor visszatette az asztalra a doboz, nézett fel, s szeme belecsodálkozott egy tengermély kék szempárba.

– Köszönöm! – rebegte.

– Nincs mit! – válaszolta a kékszemű, s azzal ki is fordult az üzletből.

Vera napokig a szőke, kék szemű fiúról álmodott, s várta, leste a feltűnését, de nem jelentkezett, s egy idő múlva kihunyt a láng, még mielőtt felloboghatott volna. A megyei székhelyen rendezendő nagyvásárra való készülődés aztán végképp kisepert minden más gondolatot, vágyat. Sátor helyet bérelt Tibor, és olcsó, könnyű, tarka kelmékkel kívánta elkáprázatni a vásár közönségét. A sátor sarkában Vera is kapott egy polcot a szalagok, kendők, s csecsebecsék részére. A három napos vásár a vége felé közeledett, mikor „végre megtaláltam” kiáltással a sátorhoz perdült egy fiatalember.

– Óhajt valamit? – fordult oda Vera.

– Nem ismer meg, kislány?

– Nem! És most mondja, mivel szolgálhatok?

– Nézzen már rám! Együtt szedtük össze a cérna spulnikat!

Vera hirtelen mindenre emlékezett – a tengermély szemekre, a szőke fürtökre, a kisfiús mosolyra és az álmokra. Haja tövéig belepirult.

– Mit … mit keres itt? – dadogta.

– Hogy én? Én itt lakoma városban, itt is dolgozom – magyarázkodott a fiatalember.

– Hogy én milyen udvariatlan vagyok! – kiáltott fel hirtelen – Csak dumálok itt és még be sem mutatkoztam! Szathmári Kovács Antal nagyreményű ügyvédbojtár, szolgálatára! – csapta össze a bokáját.

– Barta Veronika, rövidáru kereskedősegéd! – pukedlizett Vera mosolyogva.

Mindketten jót kacagtak a furcsa bemutatkozáson, s ezzel meg is indult a viccelődés, csevegés. Miközben Vera kiszolgálta a vevőket Antal kissé félrehúzódva várta, hogy folytathassák a beszélgetést, egymás megismerését.

A vásár utolsó napja volt, s így későig nyitva tartottak minden percet kihasználva a késői vevőkre vártak. Lámpagyújtás után is még tömeg hullámzott téren és a sátrak között. A sátrat nem akarták addig bezárni, ameddig bár egy vásárlóra is remény lehet. Hogy végül is véget ért a nap, a fiatalember maradt segíteni, lezárni ponyvával a sátrat.

Reggel korán álltak neki összepakolni, de bármilyen korán is kezdtek, Antal már ott volt – várt rájuk a lezárt sátor előtt.

– Te meg mit keresel itt? – tegezte le meglepetésében Vera.

– Segíteni jöttem!

– Azt, fiam, szívesen vesszük! – szólalt meg Tibor.

Miután felraktak mindent a társzekérre, ami majd hazaviszi a felszerelést, s az árut, Tibor megköszönte a fiatalember segítségét.

– Kedvelem a szorgalmas, segítőkész fiatalokat. Mivel foglalkozol, mikor nem a vásárban tekeregsz?

– Jogakadémiát végeztem, s most gyakornok vagyok.

– Derék dolog, hogy a jurátus úr nem átallja megragadni a munkát.

– Így tanultam édesapámtól!

– Kit tisztelhetünk a kedves papában? – kellemkedett Tibor.

– A városi árvaszék elnöke.

– Tiszteltetem. Barta Tibor vagyok, méter és rövidáru kereskedő, Veronika nagybátyja.

Így kezdődött és úgy folytatódott, hogy Anti gyakori vevő lett a Tibor boltjában. Tibornak nem is volt kifogása ellene, ha a vásárlásnak álcázott találkozás nem ment az üzlet rovására. Annyit azért megjegyzett, hogy illene a Vera szüleit meglátogatni.

– Tegyétek hivatalossá, nyilvánossá a találkozásaitokat, Sándor bátyám áldásával. A mi családunkban nem szokás diófa alatt kötni házasságot, nem szokás bagóhiten élni!

A fiatalok megszívlelték a jó tanácsot, és ettől kezdve minden ment a megszokott mederben. Antal, hogy letöltötte a gyakorlati éveit, a járásbírósághoz kapott fogalmazói kinevezést. Előtte levizsgázott annak rendje és módja szerint román nyelvből, s fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon csak megbízható ember dolgozhat! Szép fizetés és karrier várt rá.

Erre már meg lehetett nősülni!

Vera az esküvő után kilépett az üzletből. Férje nem engedte tovább dolgozni.

– Egy bírósági fogalmazó el tudja tartani a feleségét. Családom szégyene lenne, ha nem így lenne!

Megvettek – a szülök segítségével – egy tágas lakást a Rimanóczy utcában. Szerény körülmények között tartották a lakodalmat – szüleik bukszáját megviselte a házvásár, de hát egy ilyen komoly, jogi karrier előtt álló ifjú nem költözhet akármilyen külvárosi lakásba. Antal sokat megtett ezért a karrierért, szorgalmasan dolgozott, külön feladatokat is vállalt.

A harmincas évek végén aztán munkája elismeréseképpen Lugoson kapott állást a Városi Bíróságon. Itt érte a meglepetés, hogy nem volt elég a vizsga és eskütétel, elvárták, hogy a nevét is változtassa meg. A bizalom végett! Elvégre a bíróságon nem dolgozhatott akárki megbízhatatlan ember! Ezt nyomatékosan újra és újra tudtára adta új főnöke.

– Ha kell az állás, ne feledje, egy jó „patrióta” az ilyen dolgokban nem habozik!

Antal bólintott jelezve, hogy megértette.

– A neve tehát mától kezdve Anton Covaci – tette még hozzá a főnök.

Már a kinevezésekor tudta, hogy valami hasonlóra számíthat, de nem nagyon, volt választása.

Végül jó állásnak látszott, jól is fizették, ő pedig jól dolgozott. Úgy számította, hogy a Rimanóczy utcai lakást eladja, itt vesz egy családi házat, s akkor lehozza ifjú feleségét is.

Felesége, Vera egyelőre még ott maradt Váradon. A házvásárlás ügye mind húzódott, míg végül a két várost elválasztotta a negyvenben kialakított határ, amikor a második bécsi döntés visszaadta Észak Erdélyt. Így adódott, hogy Antal román hivatalnok maradt, Vera pedig áldott állapotban Váradon rekedt.

Megoldhatatlannak tűnő helyzet.

Egyik nap Antal azt írta, küld hozzá valakit, egy ügyvéd kollégáját, és kéri Verát, mindenben kövesse barátja tanácsát. Hagyjon ott csapot, papot, kalapot s jöjjön. A lakást majd eladják a váradi rokonok.

Megérkezett a barát, aki csak franciául tudott. Szerencsére Vera nem jött zavarba, ha nem is anyanyelvi szinten, de elég jól megtanulta a nyelvet iskolás korában. Akkoriban divatban volt leányoknak is nyelveket tanulni, különösen franciát. Az olyan előkelőnek hatott a „társaságban”.

– Maga lesz a titkárnőm! Kinevezem! – mondta a francia.

– Igenis! – felelte jól nevelten Vera.

– Reggel indulunk a határra ellenőrizni, betartják-e a konvenciót?

Mivel a határ mindkét oldalán tevékenykedtek, nem tűnt fel senkinek, hogy Vera a túloldalon lemaradt egy megbízható falusi családnál. A francia, a nemzetközi ellenőr pedig megelégedve a „napidíjjal”, visszament a bizottsághoz jelenteni, hogy minden rendben van a határon.

Verát egy szekér elvitte a legközelebbi vasútállomásra és egy óra múlva boldogan ölelhette az urát.

– Látod, kedves! Még a határ sem választhat el tőled!

 

[1] A 20-ik század első felében a négy osztályos polgáriskola azzal a célkitűzéssel alakult, hogy vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemű, gyakorlati irányú általános műveltséget adjon és a gyakorlati életre neveljen

 

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző dr Bige Szabolcs- 604 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.