Molnár G. Krisztina : Nem felel

Nyomtatás

Tűzben csiholódtam veretessé,

jeges áradat nevelt.

Arcaim idő véste keménnyé,

üreges fala terelt.

Holtig visszanyúló gyökerek közt

megfagyott prédanyomok,

a kerékvágásokban zaklatott

tartalék-pillanatok.

Már a holnapi csend is beborít,

hangtalan, támasztalan

elmélkedések alkonya telít,

hullanak a dallamok.

A túlparti fények átcikáznak,

legyek szárnyán csillagok,

nem sietnek, de soha nem várnak

a zúgó áramlatok.

Messzeségbe révedek lám, ma is.

Ami elérhetetlen.

Végtelent markolnának ujjaim,

ne lennék telhetetlen!

A holtágak ősi bája ragyog,

bár az éj kormoránja

zsákmányát lomhán elejti, habok

rejtik, ő mégis várja.

Sarkon fordulnak a falánk napok,

épp csak a lényeg vész el.

Kísérjetek, angyalvarázslatok!

Köröttem csend. Nem felel.

——————————–

„…épp csak a lényeg vész el…” avagy… Na, jó… szóval, elkezdtem én akkurátusan, hogy majd jól megmutatom, holmindenhol van képzavar meg nyelvi hiányosság.

Az van, hogy mindenhol. A képek között alig-alig találni legaláb távoli asszociációs kapcsolatot. Pedig képek aztán vannak bőséggel, halmazatilag. Sebaj, próbáljuk hangulatilag megragadni. Elvileg működhet. Az biztosnak látszik, hogy valami nagy szomorúság van. És talán szerencsésebb lett volna, ha a szerző pusztán ezt mondja el, amolyan keresetlen őszinteséggel. Ez biztosan az az eset, amikor a kevesebb több lett volna. Az olvasói élmény és jelentésteremtés szempontjából mindenképp. Nem akarok nagy elméleti okfejtést… De. Nem lírát kell írni, hanem szöveget. Működő szöveget. Ez nem az. Nagyon „lírai” akar lenni. Ezért nem sikerül. Metaforát vagy bármilyen képet akkor érdemes használni, ha másképp nem elmondható a mondandó. Márpedig itt nagyon kilóg a lóláb, hogy semmi többröl nincs szó, mint a „szarulvagyok”-ról. Elismerem, olykor ez nem kevés. Viszont ugyanaz magyarázódik körbe-körbe, anélkül, hogy legalább ennek az érzületnek a különféle vetületei megvilágítódnának. Anélkül, hogy lenne egy nézőpontváltás, vagy valami, akármi. Közhelyekkel és zavaros képekkel teletűzdelt litánia a mindennagyonfájmostnekem-ről. Igen, van, amikor így van az ember. Ilyenkor felhívjuk a legjobb barátunk, vagy eszünk két tábla csokit. Azonban, ha verset írunk, akkor el kell távolodnunk, legalább utólag, amikor rátekintünk saját művünkre. Akkor jön létre az igazi: SZÖVEG.

Kovács Ági

————————————————————-

A csiholás nem a tűzben történik, az a tűz előjátéka voltaképpen, így a tűzben már nem csiholódunk.

Kijelentünk. Sorban. Kapcsolat nélkül. Igyekezve kiikszelni a végleteket: tűz, jég. Az egyetlen, ami kapcsolatot teremt itt, az a sorvégi hangzás. Szándékosan nem írtam összecsengést, összének össze, de nem cseng. Különösen fáj a veretes-kemény. Rímel? Hát nem. Ha eredményhatározóvá szögeljük, akkor igen. Mi rímel itt tehát? A rag. Csak az. Echte.

Holtig visszanyúló. Hová? Az élet elé? Mindegy. Gyökerek közt. Azután már kerékvágás. Érezzük, hogy miként vész el a képiség? Hogyan nem áll össze? Tűzben, jeges vízben, föld alatt és felett vagyunk egyszerre. Azért egyszerre, mert egyik képet se bontjuk ki, elintézzük egyetlen kijelentéssel, így nem tud megjelenni, így csak rendetlenség, következetlenség lesz.

Súlyosan hibádzik a kohézió, kérem.

És ebben a szellemben folytatódik tovább. Csend, dallam, van itt minden, este, éjszaka, légy, csillag, angyal… folyó, ami nem siet, de nem is vár (most akkor mi van?)((egyébként éjszaka vannak legyek…? Komolyan nem tudom, de szerintem olyankor nem randalíroznak, bár ki tudja…ez a kép voltaképpen tetszik)) .

Fussunk neki újra. Nem tudom, miről szól ez az írás. Mondhatni „nem felel”. Talán annyi mindent akart leírni, hogy végül nem sikerült semmit.

 Még inkább gondolom azt, hogy a formatervezésen vérzett el, valami olyasmi történhetett, hogy előkészítettél magadnak egy sablont és megpróbáltad kitölteni. Így eshetett, hogy a kompromisszumok kompromisszumára is rákényszerültél, a ritmus összességében csak igyekszik, de nem tesz, a szöveg pedig próbálja követni, néhol töltelékszavakkal, azután belopakszik egy soráthajlás, ami korábban nem volt, azután ha már egyszer megtette, megteszi máskor is.

A rímek gyengék. Ami nem ragrím, az is gyenge, két szótagra terjed ki (olyan is van, ami egy), és hiába egyeznek a magánhangzók, ha a mássalhangzók a képzés helye szerint messze esnek.

NHI