Ez itt a legújabb megtestesülés.
Készülés tovább-is-továbbra létre.
Úgy viselem magam, mint test a lázat,
hogy egyszer majd elmondhassam – megérte.
Elüldögél, szemezget egy új irány,
megértjük széllelbélelt gyengéinket,
s ha oldódnak illetékes görcseink,
motiváltságból születik az ihlet.
Minden szó formás kérdőjelnek készül,
felkiáltás csupán a szűk gondolat,
a homokórában az idő kihűl,
mielőtt lépnénk valami fontosat.
Volt, hogy valami feloldódott bennem.
Mindenki a saját sorsát görgeti.
Elhivatottság kényszere alázat.
Ami volt, ami lesz, legyen az – ami.
Röntgen
Tűzben csiholódtam veretessé,
jeges áradat nevelt.
Arcaim idő véste keménnyé,
üreges fala terelt.
Holtig visszanyúló gyökerek közt
megfagyott prédanyomok,
a kerékvágásokban zaklatott
tartalék-pillanatok.
Már a holnapi csend is beborít,
hangtalan, támasztalan
elmélkedések alkonya telít,
hullanak a dallamok.
A túlparti fények átcikáznak,
legyek szárnyán csillagok,
nem sietnek, de soha nem várnak
a zúgó áramlatok.
Messzeségbe révedek lám, ma is.
Ami elérhetetlen.
Végtelent markolnának ujjaim,
ne lennék telhetetlen!
A holtágak ősi bája ragyog,
bár az éj kormoránja
zsákmányát lomhán elejti, habok
rejtik, ő mégis várja.
Sarkon fordulnak a falánk napok,
épp csak a lényeg vész el.
Kísérjetek, angyalvarázslatok!
Köröttem csend. Nem felel.
——————————–
“…épp csak a lényeg vész el…” avagy… Na, jó… szóval, elkezdtem én akkurátusan, hogy majd jól megmutatom, holmindenhol van képzavar meg nyelvi hiányosság.
Az van, hogy mindenhol. A képek között alig-alig találni legaláb távoli asszociációs kapcsolatot. Pedig képek aztán vannak bőséggel, halmazatilag. Sebaj, próbáljuk hangulatilag megragadni. Elvileg működhet. Az biztosnak látszik, hogy valami nagy szomorúság van. És talán szerencsésebb lett volna, ha a szerző pusztán ezt mondja el, amolyan keresetlen őszinteséggel. Ez biztosan az az eset, amikor a kevesebb több lett volna. Az olvasói élmény és jelentésteremtés szempontjából mindenképp. Nem akarok nagy elméleti okfejtést… De. Nem lírát kell írni, hanem szöveget. Működő szöveget. Ez nem az. Nagyon “lírai” akar lenni. Ezért nem sikerül. Metaforát vagy bármilyen képet akkor érdemes használni, ha másképp nem elmondható a mondandó. Márpedig itt nagyon kilóg a lóláb, hogy semmi többröl nincs szó, mint a “szarulvagyok”-ról. Elismerem, olykor ez nem kevés. Viszont ugyanaz magyarázódik körbe-körbe, anélkül, hogy legalább ennek az érzületnek a különféle vetületei megvilágítódnának. Anélkül, hogy lenne egy nézőpontváltás, vagy valami, akármi. Közhelyekkel és zavaros képekkel teletűzdelt litánia a mindennagyonfájmostnekem-ről. Igen, van, amikor így van az ember. Ilyenkor felhívjuk a legjobb barátunk, vagy eszünk két tábla csokit. Azonban, ha verset írunk, akkor el kell távolodnunk, legalább utólag, amikor rátekintünk saját művünkre. Akkor jön létre az igazi: SZÖVEG.
Kovács Ági
————————————————————-
A csiholás nem a tűzben történik, az a tűz előjátéka voltaképpen, így a tűzben már nem csiholódunk.
Kijelentünk. Sorban. Kapcsolat nélkül. Igyekezve kiikszelni a végleteket: tűz, jég. Az egyetlen, ami kapcsolatot teremt itt, az a sorvégi hangzás. Szándékosan nem írtam összecsengést, összének össze, de nem cseng. Különösen fáj a veretes-kemény. Rímel? Hát nem. Ha eredményhatározóvá szögeljük, akkor igen. Mi rímel itt tehát? A rag. Csak az. Echte.
Holtig visszanyúló. Hová? Az élet elé? Mindegy. Gyökerek közt. Azután már kerékvágás. Érezzük, hogy miként vész el a képiség? Hogyan nem áll össze? Tűzben, jeges vízben, föld alatt és felett vagyunk egyszerre. Azért egyszerre, mert egyik képet se bontjuk ki, elintézzük egyetlen kijelentéssel, így nem tud megjelenni, így csak rendetlenség, következetlenség lesz.
Súlyosan hibádzik a kohézió, kérem.
És ebben a szellemben folytatódik tovább. Csend, dallam, van itt minden, este, éjszaka, légy, csillag, angyal… folyó, ami nem siet, de nem is vár (most akkor mi van?)((egyébként éjszaka vannak legyek…? Komolyan nem tudom, de szerintem olyankor nem randalíroznak, bár ki tudja…ez a kép voltaképpen tetszik)) .
Fussunk neki újra. Nem tudom, miről szól ez az írás. Mondhatni „nem felel”. Talán annyi mindent akart leírni, hogy végül nem sikerült semmit.
Még inkább gondolom azt, hogy a formatervezésen vérzett el, valami olyasmi történhetett, hogy előkészítettél magadnak egy sablont és megpróbáltad kitölteni. Így eshetett, hogy a kompromisszumok kompromisszumára is rákényszerültél, a ritmus összességében csak igyekszik, de nem tesz, a szöveg pedig próbálja követni, néhol töltelékszavakkal, azután belopakszik egy soráthajlás, ami korábban nem volt, azután ha már egyszer megtette, megteszi máskor is.
A rímek gyengék. Ami nem ragrím, az is gyenge, két szótagra terjed ki (olyan is van, ami egy), és hiába egyeznek a magánhangzók, ha a mássalhangzók a képzés helye szerint messze esnek.
NHI
Túl az árkádokon, túl falakon
és túl bástya-maradványokon
valami él. Elfelejtett mozdulatok
sorkatonái, sáros bakancsok, halina-
posztós sebek, arcok, miközben az
aszfalton csak léptek várnak, mind
megismernek és elfelejtenek.
A kezek oda-vissza szeretnék arcod
letörölni a színfalakról, ne légy tanúja
semminek. Aki visszabotorkálna, már
csak menekül. Senki nem üldözi.
Egymást vadásszuk, és nincs, aki nevet.
Visszaint egy sugár a homályból.
Te szikrázol – bárhol. Valahol.
Fényút.
Csak lelkem, a magasba kéredzkedő
leljen nyugalmat, s andalogva verset
szavaljak, míg ezret lobban az erő
a lángban, s tegyem eléd a kezemben
tartott kézirathegyet, földre rázva
unott láncaim, tisztán és szabadon
fussak magam elől, amíg találva
valami örökkönvalót, hajadon
ajkán káromlás zöngéin felnőve
lázadóként harcolhatok, fenhetem
a kard sikoltó élét, a nyers lőre
ízébe dőlve nyaklik küzdő énem
egy tál zöld lencsére, ahol kavarog,
hömpölyög a magnak vére, és végre
megtudhatom, hogy miért, és bámulom,
amit higgyek, mi elveszett, vagy el se
veszett, csak sűrű zápor illata fojt,
bujkál a rettenthetetlen, előttem
a senki földjén sarjú vetéskonvoj,
már nem tudok semmit, bár kendőzetlen
útmutatást hintenek az angyalok.
Pihen az értelem az égi rendben,
múltban tátongó emlékezet vagyok.
Tavaszi folt. Csepp csillan – észrevétlen.
Sodornak az áramlatok.
Sudár üzenet rekken, a
test mohón feszül, párolog
a verejték. Csendes ima
rebben a szájról, ostoba
képzetek tavaszról, nyárról,
felfordult a világ, a nap
elválik a tudománytól.
Villogó szikrákat szórna,
kincs a föld ölébe. Béke.
Patakzik a szilaj lárma
zöngéinek dúlt emléke.
Titokban szórják átkukat
a megkövesedett erek.
Itt most a józan ész ural
mát és holnapot, elveszett
belőle az öröm, talán
a szépség szűk tartománya
dereng az ősök dallamán.
A könnycseppek letarolva.
Lelkem falán lakó ikon,
úgy látom, ismét mosolyog.
Éteri szirom ujjamon.
Hullámzó füstoszlop inog.
És arcot ölt, puha párát
fúj a lomhán is tevékeny.
Vérének méri az árát
közönyös semmittevésben.
Varázsigékre szomjazom.
Csend idomul csend falához.
Veszett fejszék porba hullnak.
Köddé válik az öröklét
– maholnap.
Ha történt volna – Istenem-,
ami nem, és ami sosem,
hogy átkarol az esti fény,
hogy rám hajol a dúlt remény,
kézen fognám és vezetném,
arcomat beletemetném.
De nem történt, és nem hiszem,
csak álmodom a végzetem.
Már nem hįvom, bár csodálom
csendjét az éji világon.
És átkarol az esti fény,
vezet, amerre szeretném.
Lomb szárad, és újra nyílik,
a léleknek színe vásik.
Elkísér és mélybe hullik,
ajkamon csak szó virágzik.
Stációk közt ballagnak
a kidolgozatlanság hétköznapjai.
Pára-lenyomatokat tapos a sár
egyre sűrűbbre. Élénkvörös
vér áramlik a csatornákban,
surrogva mímelve az örökkévalóságot.
Az arcok már nem, csupán a hangok
hatolnak a mélybe. Az idő pihen.
Vállára veti hányódó perceit,
a szétcsusszanó lehetőségek
mozaikjait kotorja össze
a krisztusi szenvedésbe.
Megváltattunk. Megérte?
Surrog, csobog, csörgedezik vagy hömpölyög,
dús lélektér a képlékeny rezdülése,
ujjam hegyétől egész testemben sajdul
az istenadta víz vad hullámverése.
Szelíden sodródnak a gondolataim,
lebegő uszadékfa minden ámulat.
Lágy érintés nyomán kérészek szárnyain
csipkehártyát növeszt a szél, s szétbontogat
friss tükörfényből tengermély azúrokat.
Rejti méregzöld dühét, csak én láthatom,
ha korbáccsal űzi a vad paripákat
bősz haragjában villámló Poszeidon.
Megnyugszik a habok zajló rohanása,
már csak fürge nyelvét nyújtogatja partra
egy ledér hullám, homokba tetoválja
dobbanó szívét – s azonnal el is mossa.
Csendem küldöm – ostorozlak.
Mint flagellán hasítom át húsig
bőröd hámrétegét, pálcát dobok,
ütlek, míg karom elvásik.
Isteni megalázkodás.
S ha mégis felütnéd konok fejed,
lágy mosolyt simítanék büszkén rád,
lám, szívós vagy. Erő felett.
Bírod még? Igen? Jól tűröd.
Hát viseld akkor nyomát holtodig.
Szögesdrót-fonatból van a szűröd,
s járj parázson, mint a jógik.
Csendem küldöm – megsiratlak.
Nevetsz? Maradsz? Merő ostobaság.
Fölényes mosolyod oly siralmas,
s szemedből a kérdés kiált.
Miért? Miért? Hát én tudjam?
A csend vagyok, és nincs itt semmi más.
Arcodat merítsd meg a hűs hóban,
légy árnyékom. Légy balladám.
