Nikáb 18. A tettes, akit nem lehet kihallgatni

Bár Bernard Lagrandtól elvették az ügyet, újra és újra ahhoz kapcsolódó információk birtokába jut. A Gymnase de la Riviére igazgatónője megpróbálja bemutatni Maryam Anwari barátnőjének, Angélique Duchampnak…

 

A tettes, akit nem lehet kihallgatni

 

— Eh, öt perc oda és ugyanannyi vissza — gondolta Bernard Legrand, majd felvette kabátját, és elkísérte az igazgatónőt az iskolába. Szótlanul mentek egymás mellett. A felügyelő gondolatait próbálta összeszedni, az igazgatónő pedig volt annyira jó emberismerő, hogy ezt felismerje. Az osztálytermet üresen találták.

— Próbáljuk még meg a kabinetjükben is. Hátha… — vezette az igazgatónő egy kisebb teremhez.

— Négy tanítónő osztja meg a termet, az ablak melletti íróasztal az övé. A mellette levő madamoiselle Anwarié volt, most már madame Valiquette vette át.

A tanítónő asztalán egy fénykép állt, fekete keretben. Két nőalakot ábrázolt, egyik nikábot viselt, a másik miniszoknyát.

— A jobboldali Angélique Duchamp? — kérdezte a felügyelő.

— Igen. A másik Maryam Anwari.

— Fura egy páros — vette kézbe a fényképet a felügyelő, közelről megszemlélni.

— Igen. Yin és yang. Tűz és víz. Egyik rém közvetlen, beszédes, hamar barátkozó, a másik visszahúzódó, sőt mintha elriasztaná magától az embereket. Egyik, mint a higany, gyors döntéseket hoz, magával sodor, a másik kimért, mindent végiggondol, mielőtt cselekszik. Az öltözetüket meg látja… Mintha saját tiltott énjüket keresnék egymásban. Egy dolog viszont közös bennük. A gyermekek mindkettőt imádják. Sokat dolgoztak együtt. Közösen vitték a diákjaikat állatkertbe, parkba, kirándulni, a két osztály együtt játszott… Mivel ma péntek, és hétfőig nem jön iskolába, megadom a címét és telefonszámát, hogy felvehesse vele a kapcsolatot — vett elő egy jegyzettömböt, ráfirkantotta, kitépte a lapot, majd átadta.

— Köszönöm — tette a felügyelő helyére a képet és átvette a címet.

— Bár nem hiszem, hogy szolgálhatna bármilyen hasznos információval. Mint említettem, jártak már itt rendőrök, és érdeklődtek madamoiselle Anwariról. Kérdeztek engem is, legjobb barátnőjét, madamoiselle Duchampot is, de csalódottan távoztak.

— Rendőrök? Kik? — kapta fel a fejét a felügyelő.

— Nem jegyeztem meg a nevüket. Lyonból jöttek. Többször is drogokról kérdeztek.

— A drogellenes osztály… — motyogta Bernard Legrand inkább magának, aztán eszébe jutott, ha nem veszik el tőle az ügyet, ő is bejött volna Maryam Anwari munkahelyére érdeklődni. Már épp búcsúzni akart, amikor megakadt a szeme egy árnyékon a falon a két íróasztal között. Az igazgatónő észrevette a pillantást.

— Mielőtt madamoiselle Anwari meghalt, ott függött a kép. Akkor még fehér keretben.

— Jaj, nem mondtam? Bocsánat. Nem ő halt meg a robbantásban. A DNS-vizsgálat eredménye igazolta. Keressük.

— Jaj, ez nagyon jó hír! Angélique ennek nagyon fog örülni! De mi, a többiek is! Találják meg, felügyelő úr! — ujjongott az igazgatónő, majd hirtelen lehervadt. — Ugye, ennyi idő után már nem sok esélye annak, hogy élve kerüljön elő?

— Mindent megpróbálunk… — válaszolta Bernard Legrand szemlesütve.

Amint kiért az iskolából megnézte a címet. Angélique Duchamp nem messze lakott tőle, a szomszédos utcában, de kissé távolabb az iskolától. Órájára pillantott, majd úgy döntött, visszamegy a kapitányságra, majd hazafele menet felkeresi. Rossz döntésnek bizonyult. A csengetésre nem válaszolt senki, egyik szomszéd pedig felvilágosította, a barátjával elmentek valahova hétvégi kirándulásra. Megpróbált telefonálni, de a robot felelt. „A keresett szám nem elérhető. Próbálkozzon később!”

Némi töprengés után felhívta Ory felügyelőt. Nem találta jó passzban. Amikor jelentette, hétfőig nem tudja elérni a tanítónőt, Maurice Ory kifakadt.

— Nem számít! Franc essen a kommunikációba! A drogellenes osztály már kihallgatta még decemberben. Egyik első szál, amin elindultak. Időnként kávéztak hárman, semmilyen más hasznos információval nem szolgált. Őszintének tűnt. Eleinte megpróbálta provokálni az orvost, de az nem vette a lapot. Még ezt is beismerte. Viszont megvan a bombakészítő. Ali ibn Chérif. Sajnos nem lehet többé kihallgatni. Lelőtték a terrorelhárítók a fegyverraktárnál való rajtaütéskor.

— Miként akadtak a nyomára?

— Amikor Painchaud főhadnaggyal közöltem, hogy a látszat ellenére mégis lehet kapcsolat a két ügy között, s főleg, mert az én feleségem is a felrobbantott autóban halt meg, újra ellenőrizte az akkor letartóztatott és lelőtt személyek dossziéját és múltját. Ali Ibn Cherif algériai szülők gyermeke, apja gyermekként 1961-ben, egy évvel az algériai függetlenség előtt telepedett át Franciaországba. Ali ibn Chérif már itt született 1985-ben. Szolgált a hadseregben, bombaszakértő, egy második világháborús akna hatástalanítása közben megsérült, leszerelték. „Civilben” a saint étienne-i Mercedes márkaszervizben az autók elektronikájával foglalkozott, abban, amelyben az Anwari család felrobbant autóját is karbantartották. A műhely dokumentumai közt nincs nyoma annak, hogy nyomkövetőt szereltek volna az autóba, vagy beszerezték volna, de két héttel a robbantás előtt az autó a kétéves karbantartás miatt járt ott. Viszont sikerült ráakadni egy szaküzlet által kiállított garancialevelek közt, ahol Ali ibn Chérif nemcsak nyomkövetőt vásárolt, hanem mozgásérzékelőt is. A robbantáskor talált maradványokkal azonos márkájút.

— Saint Étienne-ben vette? A saját nevére? — hitetlenkedett Legrand. — Hiszen tudhatta, a rendőrségnek első dolga lesz ellenőrizni honnan származnak a bomba alkatrészei!

— Nem annyira pancser. A drogellenes osztályban a kollégák végigkerestek minden szaküzletet, még zugárust is, aki ilyesminek eladásával foglalkozik Saint Étienne­-ben, de nem találtak az eladóra. Ezen a ponton ők feladták, de én nem. Utána néztem azokban a városokban is, ahonnan a márkaszerviz gyakrabban vett elektronikai alkatrészeket. Ali ibn Chérif ugyanis beszerzéssel is foglakozott. Megtaláltam az üzletet Marseilleben.

— Ezek szerint tényleg ő tette… — állapította meg elismerően Bernard Legrand, de azonnal rájött, rengeteg még a nyitott kérdés, talán a következtetés is elhamarkodott. — A nyomkövetőt ő szerelte fel. De mi célból, és kinek a kérésére? A bombát feltehetően ő állította össze. De ki lehettek a célpont? Hát a megrendelő? Talán ő akart leszámolni valakivel? Ha igen, kivel és miért? A bombát se biztosan ő szerelte fel. Mágnessel odatapad. Megnyomsz egy gombot, és tíz másodperc múlva aktiválódik a mozgásérzékelő… Nem kell szakértőnek lenni a felhelyezéséhez és aktiválásához, csak egy kétperces kioktatás.

— Pontosan… Megválaszolatlan kérdések, s kihallgatni már nem lehet. Ali a karbantartás előtti napon beszélt telefonon az imámmal, a telefontársság igazolta. Az autót ő vitte be a szervizbe. Ez szerepel a cég irataiban. A karbantartás napján Ali ibn Chérif kétszer felhívta a fiát, Abdult, aki vissza is hívta. Ő vitte ki az autót a szervizből. Nem sokkal a robbantás előtt Ali többször tárcsázta Maryam Anwarit is, de abban az órában már le volt zárva a telefonja. Mindez lehet véletlen egybeesés is. Régóta ismeri őket. Nem bizonyít semmit.

— S honnan tudhatta, hogy az ön felesége be fog ülni az autóba? S miért robbantottak fel sok millió eurót érő kábítószert is? Nem történt valami gikszer?

— Ha gikszer, akkor miként került az autó kulcsa a feleségemhez? Aki odaadta neki a kulcsot, annak tudnia kellett a bombáról. Ott szerelték fel a mall előtt a parkolóban. Valaki leguggolt, mintha a cipőjét fűzné, feltette, s megnyomta az aktiváló gombot. Talán az sem vette volna észre, aki épp abba az irányba néz, ahol ténykedik. A feleségemet a kollégái követték. Valamiért elhagyták az autót, amiben addig ültek. Kaphattak egy fülest, ami valójában csapda volt. Várta őket egy autó. Bombával. Megkapták a kulcsot… És… — csuklott el Ory felügyelő hangja, majd kis idő után folytatta. — Sajnos Angélique nem tudta közölni, mi az a még nagyobb fogás… Lehet egy másik csempészbanda vezetői, s egyszerre lehet lecsapni rájuk? Vagy az Iszlám Állam így szerez akcióihoz pénzt? Esetleg egy magasan szituált ember is benne lesz a hálóban? Vagy épp a K2-t gyártó „gyár” címe lehetett a nagyobb fogás?

— Nem bukkantak a fegyvercsempészeknek a drogcsempészekkel való kapcsolatára?

— Nem találtak a kollégák semmit… S azóta már szinte egy hónap eltelt. Ha nem vették volna magukhoz a dossziét, talán közös erővel…

— Ne felejtse el, akkor még nem tudták, hogy meghalt. És pont őt féltették, mivel beépített ügynök, és akkor élete veszélybe kerülhetett volna. Akár ön is tehetett volna valamit, amivel leleplezi.

— Győzködöm magam, de…

— Akkor beszéljek Angélique Duchamppal?

— Ne — válaszolt Ory felügyelő hosszabb mérlegelés után. — Jobb, ha azt hiszi, kielégítette a kíváncsiságunkat.

Tehát követik minden mozdulatát. Mint Maryam Anwari legjobb barátnője, és az egyetlen, aki tudott Dr. Beaumarchais és az imám lánya találkozásairól, lehet kulcs a megtalálásukhoz. Jobb, ha elalszik a gyanakvása.

Amint hazament, megvacsorázott, majd lefeküdni készült. Épp töltőbe készült tenni a telefonját, amikor meglátta az olvasatlan SMS-t. Feladó: egy belgiumi szám. Kinyitotta.

— „Kliensei az Unió legkeresettebb emberei! Még az ISIS „feketelistáján” is szerepelnek! Leroy őrnagy.”

Ami azt illeti… Terrorelhárítás, gyilkosságiak, drogellenes csoport, interpol, feltehetően a drogkereskedők is „elbeszélgetnének” velük a levegőbe röppentett drog és emberük miatt… De az Iszlám Állam miért? A meghiúsított karácsonyi támadás miatt? Vagy még előtte valamiért? Akkor pedig a robbantást nem az Iszlám Állam követte el! De miért vállalták magukra? Azt hitték, ez már a karácsonyi akció része? De akkor ezek ketten nem az ő nevükben cselekedtek, Ali ibn Chérif hiába az emberük.

És elbukik Ory felügyelő drogos elmélete is. Ha Maryamék állították fel a csapdát Angelique Orynak, amikor elindultak Saint Étienne-ből, még nem tudhatták, sem ők sem megbízóik, hogy áldozataik a mall közelében fognak parkolni. A bombát meg kellett rendelni, elkészíteni, felszerelni, élesíteni, és át kellett adni a kulcsot…

Ők lettek volna a célpont? Vagy egyikük? Maryam megtudta, barátja ellen mi készül, s megpróbálta segíteni a szökésben? De akkor miért nem mondta el a barátnőjének… S akkor kellett volna szüleiket értesíteniük, s a rendőrséget is!

Jól elmúlt éjfél, mire elaludt, több tíz elvetett elmélet után.

 

 

Szerző Vandra Attila 778 írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.

19 Komment

  1. Ami azt illeti végig kellett olvasnom mégegyszer az egészet. Sokkal nem lettem okosabb, de rájöttem tévúton kapisgálok. Kivárom mostmár amig te magad tisztázod az összekuszált szálakat. Már bocs de szerintem neked sem lesz könnyű feladat. Szerintem nem járok messze az igazságtól. hogy párszor átkellet írnod részeket, de megérte mert nagyon jó és lebilincselő. Szóval várom a végkifejlettet.

Hagyj üzenetet