KKovácsKároly : Hófehérke és a Kisherceg (Ballada)

A nagy találkozás

 

 

 

1

 

Reménylő nyaraknak legszebbik delén

mesébe készült  egy színes társaság.

Festék mögé bújt ott flegma és szerény,

volt fügefalevél, pucér igazság.

Nem a hazugság, csak a vágy bomlott ki

álmok mélyiről, szült az ecset szépet,

vénuszi bájost, bajszos nimfát, aki

szivacsmellekkel grimaszolva kérked.

Szerény, dolgos is kell az ilyen bálba,

Hófehérke, hét szerelmetes őrrel;

kedvessel, okossal, csalfával, bősszel…

A gonosz mostoha, vasorrú bába,

utcalány, kékangyal, tetszelgő léhák,

sorjáznak bicegve egylábúk,bénák.

 

2

 

Csábos istennőkkel királyi sarjak

vonulnak egyre. Dobszóló peregve

a húrral felesel, kifestett ajkak

hangzavar hevén trilláznak epedve.

Porondmester térül párok elébe,

csendbe mered a húr, a dob se dobban,

döbbenet ül ki mindenki szemébe;

az új belépő, mely meséből toppan?

Világjáró lehet a betoppanó!

Kezében toll, pilóta sapka fején,

balján egy ifjonc, másvilági legény.

Boglya-haj fején, köpenye csuda jó,

… hisz’ a Kisherceg… vállain csillagok.

Ő Exupery mellett csendben ballagott.

 

3

 

A könnyed csevej csak maszk a lelkeken.

Kit takarhat vajon a mesés álca,

pendül a kérdés a feszült idegen,

ki az álmodó, ki másnak az álma?

Talán egy tánc, egy hang árulkodik majd,

a titkos vágyak hol csengenek össze,

a kíváncsiság, vagy a vér heve hajt

egy mesehőst a látványon túl többre?

Messziről jött mind, ki ide belépett.

Tanár, diák, katona, hajnal’ kelők

reménye úszik a vágyban, talán ők

lesznek a fény, a legtöbbet becézett.

Elül a zsongás, a csendért cserébe

porondmester kezd egy mai mesébe.

 

 

4

Hófehérke hallja, szállnak a szavak,

de emlékek ömlenek szét a valón,

a készülődés izgalma elragad,

bódít még most is, itt zsibong izgatón.

Anya hangja szól: Nagylány vagy már menj csak,

szép kíséret lesz majd öcséid hada,

szépségedtől ájul mind, aki nem vak,

hét apró ifjonchoz te leszel a dada”

A szobácska, az agyon ölelt párna,

csábos kacsintása a tükörképnek

küldték, űzték, hogy várják itt a fények.

Az álomtörténet ajtaja tárva,

ő a vágyott szerep izgató hevén

sugárzik, körötte hét kicsi legény.

 

5

 

 

Mögöttük topog az izgága páros,

suttogásukat viszi a lehelet:

Ezt nézd barátom, ki lehet e csábos,

kinek a kis sereg adott fedelet?

Miért is Kisherceg, és nem királyfi

lett a szerepem, vagy rajongó törpe,

‘kin megpihen e két gyönyörű szem, ki

követ hajít az átkozott tükörbe.

A gonosz mostohát ördögnek adnám,

nála tetszeleghetne életen át,

kedvére illegethetné ott magát.

Őt ellopnám, el én. Derékon kapnám…

Csendesen barátom! – pisszeg az író,

valamit üzen, a mennyei bíró.

 

6

 

Égi dörgedelem, iszonyat hullám

a falakat rázza, lelkekig hatol:

a menny szakadt le, vagy szunnyadó vulkán

veszett dühében morajlón zakatol?

Megmozdul a föld, inognak a lábak,

vakolat hullik, tépett csillár reccsen,

jaj-sikoly hallik, torzulnak a bájak,

káosz lesz úrrá a hamiskás renden.

Hol vannak a fények hol a dallamok?

Cintányér csörömpöl, elpattan a húr,

leányka sikong, feljajdul egy úr.

Gerendák alatt kába sugallatok;

portengerben talán kis rés nyitva még…

a szél füstöt legyez – kint valami ég?

 

7

Dereng egy ablakocska, talán arra;

zokog a sötétből egy gyermeki hang.

A Kisherceg kiált – mind, ki az udvarra

ki él, sírunkká nem válhat e barlang!

Túrták az utat, dobtak mindent félre,

küzdtek az ifjak, rés nyílt a világra,

feltűnt egy sugár, fény derült az éjre

harsant a víg hang vivátot kiáltva.

Mentőcsapattá lett a mesés páros:

hőssé, orvossá váltak hamarjába’,

s mindkettő egy-egy törpét vett karjába.

Fojtó volt a por, mégis minden sáros,

de ők akkor is, ki nem bírta magát,

adták egymásnak a cseppnyi résen át.

 

8

 

Lépésre volt csak a győzelmi mámor,

mikor roppant a föld, dőlt még mi állott,

kopogott a kő, mint valami zápor,

a kis menedékre sötétség szállott.

Ketten még bent vannak, sikolt egy dáma,

de mindhiába, az útnak vége már,

Kisherceget s Hófehérkét a fránya

végzet sötét romnak börtönébe zár.

Rájuk borult az éj lapos keserve,

a kényszer szülte eszement rettegés

dúlta őket, mint végső elrendelés.

Bús lényük esdekelt egymást keresve,

hallatszik-e még az élet sóhaja,

mi lészen most már az úrnak óhaja.

 

 

9

 

A leányhang nyikkan, hol vagy te legény,

mely világban van most lelkünk otthona,

ránk pillant-e még a napfényes remény,

vagy sírba suhint földünknek ostora?

Add a karod, ez nem lehet még a vég

– kong a válasz, s egy kéz óvón nyúl felé –

álmainkat nem veheti el az ég,

üres szívvel hogy lépnénk az úr elé?

Rátalál a szó a szóra hebegve,

és mint mesékben történt annyiszor már,

nekik a mennybéli közös sorsot szán.

A picinyke helyen fejük leszegve,

ujjuk egybe fonva öleltek, csúsztak,

fügét mutattak a szűkölő búnak.

 

 

10

 

Hol házak nyúltak előbb ártatlanul,

már  romhalmaz terült el a fák alatt,

árnyak járták a tájt keresztül kasul…

hangokat lesve, hol a föld meghasadt.

Pózna állt még, rajta tábla hirdette:

Színházunkban ma déltől álarcosbál,

vetítőnkben: A szerelmes Ivettke.

Tessék, tessék, jegyek a pénztárosnál!

A tábla csak lengett, suttogott a szél,

eszelős sikolyok törtek fel egyre,

zokogás visszhangzott romváros szerte.

Fülelt a remény, a mély talán beszél,

de nem hallhatták, hogy odalent egy pár

mint két kiűzetett, megváltásra vár.

 

 

11

 

A valóság zord düledéke alatt

a mindenható új történetet szőtt,

szédült a lét, az  időszövet szakadt,

új kapu nyílott a mesehősök előtt.

Sötét pincéiben a büszke háznak

vándorútra kelt egy fiú és egy lány

újabb és  újabb zegzugokban jártak,

akadt is kezükbe ezernyi  talány.

Színészek lomja, szerepekhez kellék,

rég játszott darabok, kopott díszlete,

fotelek ágyak, szobáknak szeglete.

Végtelen kacat, milliónyi emlék

közt szöktek a percek, órák s  a napok,

borzaszt a sötétség,  lelkük is vacog.

 

12

 

Összebújva egy királynői ágyon

éber álmukban lesték az időt,

remegő szívvel a gerjedő vágyon,

óvták a szikrát a mennyekbe vivőt.

A vaksötét átkát ujjukkal űzték,

vérük zsibongása egyként lüktetett,

a kétes jövőt egy fonalra  fűzték,

parázs izzott már az ijedt éj felett.

Mint éhező koldus, ha prédára lel,

kéjes kedvük a végtelenbe szökött,

dőlt már a gát, az ezernyi csók között.

Illem, és szabályok úgy oldódtak fel

mint dalban a hegedű, éjben a hold,

s az álomkép, a valóságba karolt.

 

 

 

13

 

 

A halál árnya alatt szentség a kéj,

egymást jogos jussként ölelték már.

Először, utolszor, tanú volt az éj,

sikongott az érzés, megszűnt a határ.

Élték, mit zaklató vér szava diktált,

villám-idegekkel ízleltek mohón,

szívük lüktetése torkukban zihált,

ömlött az érzés, dobbanva lángolón.

Mint forró nyárnak üdítő vihara

ég és föld között szikraesőt csihol,

úgy tombolt az érzés ott lent valahol.

Lassan oldódott lényük zsibongása,

ódzkodva bújtak szerepükbe vissza,

mert reccsent ott fent a terhes kulissza.

 

 

14

 

Egy nagyot még dobbant szíve a földnek

majd dühödt kedve nyugalomba merült,

de hiába már, ára lett a csöndnek:

Csont roppant, szájukba vér íze vegyült.

Időtlen úton, emlékképek között

elhalt a jelen, ömlöttek a fények,

nem tudhattak róla, pincéjük fölött

ezer kéz munkált, s előtűnt a fészek.

Messzi város szerte szétfutott a hír

élőket leltek ennyi idő után,

mesehősök Ők, meglátszik a ruhán.

Sziréna vijjogott elhalt a manír,

szakavatott ujjak sebet kötöztek

mentők rohantak, kéklámpák köröztek.

 

 

15

 

Hófehérkét tették hófehér hordágyra,

Kishercegnek félték szíve ritmusát,

túl nagynak tűnt testüknek romlása,

legyezte vérük ördögnek gusztusát.

A kocsik robogtak, küzdöttek értük,

orvos és sofőr még imát is mormolt ,

       csöveken csüngött gyengécske létük –,

apáca sírva rózsafűzért morzsolt.

Fricska volt a sorstól, kegyetlen sújtás;

napkeletnek vitt egyiknek az útja,

másikjukat a sors nyugatnak húzta.

Lepel hullt a múltra, nem maradt Júdás,

csak lázban fürdő álombéli féltés,

színekben fürdő beteljesült érzés.

 

 

16

 

A múló idő emlékek terhével

hagyta el a nyarat, monoton haladt,

belepte ősz lombja, tél a jegével,

majd tavasz szelén újra dalra fakadt.

Évre év jött, nyárra nyár… de nem az már!

Oda a lelkes, ifjúkori álmok,

a régmúlt reményein rozsdamarta zár,

csak a vágy maradt, mint valami zálog.

Szekrény mélyén, asszonyi ruhatárban

titkokban rejtőzve megbújt egy jelmez,

mit a nő egyszer, minden évben felvesz.

Mint egykor rég, Hófehérkévé váltan,

kis szoba parkettjén térül-fordul,

lesüti szemét, könnye is kicsordul.

 

17

A múló idő emlékek terhével

bús malomként, őrölte az éveket.

Nagyot döccent, bajt vívott nyár hevével,

s újra éledt az a régi fergeteg.

E nap, a büszke férfi gyenge napja.

Titokban új reménnyel messze indult,

mert a kéjes éjnek még mindig rabja.

Talán most! – egész úton azon izgult.

Zarándokként, ahogyan évről-évre

hegyoldalon, síkvidéken baktatott,

oly régi emlék, szíve mégis zaklatott.

Meglelem – esküdözött földre, égre –,

éledjen újra az az édes féltés,

taszítson bűnbe újra a kísértés.

 

 

 

18

 

 

Tétován, mint elveszett gyermek járta

a dicsekvő várost, kétség gyötörte:

Idegen utcák! Itt senki sem várta,

előtte toronyház, nyírott fű mögötte.

Ott, a tér fái közt bizarr pózna nyúlt,

rajta rozsdás táblát lengetett a szél

       mintha villám csapna, emlék tüze gyúlt –,

kopott írás, mint emlékezet mesél.

Színházunkban ma déltől álarcosbál”

Ettől negyven év valósága veszve,

úszott a múltba, vágyain evezve.

Igen, itt volt, itt, hol az az asszony áll,

karjára dobva észbontó csodácska…

hisz az jelmez! Hófehérke ruhája!

 

19

 

A bál elmaradt – szólalt meg kedvesen.
Elmaradt – simogatott a régi hang.
A nyári szellő csak forgott kecsesen,
a nap délhez ért, s megszólalt egy harang.

Bing-bang, bing-bang, a régi ütem zendült,

s megdermedt szavakon lépdelve a pár

feloldozta görcseit, táncra perdült,

szemük tükrében izzott a napsugár.

Irigy nyári vihar leste léptüket,

villámdíszeket nyilazott a kékbe,

dús mosolyfelhők szökkentek az égre.

Víg puttók csodálták szenvedélyüket,

látták repülni a múltnak reményét,

a Kisherceget, karján Hófehérkét.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:06 :: KKovácsKároly
Szerző KKovácsKároly 29 Írás
A valódi nevem Kovács Károly, bár gondolkodtam azon, talán valami feltűnőbb név menőbb lenne de... Egy majdnem épkézláb ötletem volt, ami a két regénykém szereplőinek nevéből;Ginseng Titusz lett volna, csakhogy a nevetéstől nem tudtam leírni, hát maradtam a réginél. Olyasminek, hogy hol lakom, és hogy ennyi, meg ennyi éves vagyok, azt hiszem semmi jelentősége. Talán úgy jellemezhetném magam, hogy egymástól jó messze lévő két énem próbál betűkkel zsonglőrködni e helyen, bár időnként összetalálkoznak, de mégis... A gondolatot a forma fölé helyező, és a bolondozós betűvető írásai találhatók itt türelmes embereknek.