Csillag Endre : Berta

Röntgen

Berta kétségbe esetten kopogott, majd dörömbölt a würzburgi Domerschule Straße egyik épülete (ma már nem létezik!) földszínti helyiségének kettős bejárati ajtaján. Senki nem nyitott ajtót. Az asszony tudta, férje, Konrád immáron hatodik hete bent kuksol a dolgozó szobának, kísérleti teremnek használt – a régi egyetemhez tartozó – jókora helyiségben.

Hallgatózott, és hallotta, férje jár, kel, tesz-vesz, monologizál, ami meglehetősen szokatlan volt szófukar urától.

– Jól van, dolgozik. Hála a teremtőnek! Csak tudnám, mi az ördögöt csinál?! Ha együtt vagyunk, akkor sem figyel rám. Még a kérdéseimet sem hallja meg. Meghibbant ez az ember?

Nem volt ez mindig így – fűzte a gondolatait az asszony tovább – Amikor fiatal egyetemistaként a fogadónkban lakott – onnan járt egy darabig a Műszaki Főiskolára, és huszonnégy, huszonöt éves volt, igaz, én már harminc -, szóval akkor is zárkózott, hallgatag, magának való, nehezen megközelíthető emberként viselkedett.

Alig tudtam elcsábítani, megfogni, mert rögtön megtetszett nekem. – Az asszony kuncogott magában, miközben felment emeleti lakásukba. – Mindennel próbálkoztam: a fogadónk ételeinek legjobb falatjait juttattam neki, kacéran kigomboltam magasan zárt gallérú blúzom felső gombjait. Apám meg is jegyezte:

– Mit eszel ezen a nyámnyila alakon? Még vívó leckéket sem vesz tőlem, ahogy azt az egyetemi ifjúság java teszi. Az igaz, nem szegény a Student, mert az apjának posztó üzlete, sőt, gyára van Hollandiában. Az apanázsból telne vívó leckékre is. Nem is igazi férfi, aki nem tanul meg a mai világban vívni!

Ahogy hallom, csak azért jött Zürichbe, mert le sem tudott érettségizni – eközben nagyokat csapott Ludwig úr a combjára, erős hahota közben. – Itt meg nem kérték az Abiturt, hanem a felvételi vizsgán vagy megfelelt, vagy nem. Ha igen, felvették.

– De, Apámuram! Nem ő tehetett a dologról. Egy iskolatársa gúnyrajzot firkált az egyik tanárról a tantermi táblára, amin Konrád a hasát fogva kacagott, amikor a terembe belépett a tanár, aki neki tulajdonította a jól sikerült karikatúrát. Konrád nem volt hajlandó elárulni a rajz szerzőjét. Ezért repült a gimnáziumból, és pont az érettségi előtt.

 – Na, igen. De egy másik intézményben megbukott görögből és latinból, ezért nem lett érettségi tanúsítványa – kacagott Ludwig úr – de nem bánom, menj csak hozzá. Legalább nem maradsz a nyakamon vénlányként.

– Akkor is, Konrád derék, okos fiatalember. Meglássa, Apámuram hozzá megyek feleségül.

Konrád sokáig ellenállt a női praktikáknak. Egyszer azonban Berta kiszámította, mikor érkezik haza a fogadóba kiválasztottja. Úgy tett – de következett is -, hogy ágyneműt cserél a fiú szobájában. Rövid alsószoknyában hajladozott háttal a szobába belépő fiú szeme láttára, és a bokáig érő fehér alsónemű sem volt rajta. Így aztán Konrád mindent látott, ami meg szokta bolondítani, és vadítani a férfiszíveket.

Egy kicsit megszeppent, de győzött az ösztön és a férfiúi vágy. Kigombolkozott és valósággal lerohanta a csak erre váró lányt, abban a pozícióban, ahogy meglátta, az ágy fölött hajladozva. Jobb kézzel erősen megmarkolta a lány csípőjét, ballal meg szelíden elérte a mellét, és kedves szavakat súgott a ravasz lány fülébe. Talán az óta sem beszélgettek annyit és kedveset, mint akkor, ott, a Zürich-i Altstadtban megesett szeretkezés közben és után. Berta reménykedett, de nem maradt úgy a heves és ismételt nász következtében.

Hatvankilencben meg is lett az eljegyzés, és három év jegyesség után az esküvő, Hollandiában. Anyósa el volt ragadtatva újdonsült menyétől, aki fogadós lány lévén, (fogadójuk cégérén a „Zum grünen Glas” csalogatta a szomjas diákokat és másokat) nagyon is jártas volt háztartásban és a konyhaművészetekben, mégis türelmesen fogadta férje anyjának tanításait, amivel belopta magát annak szívébe.

Házaséletük rendben volt, el is követtek mindent, hogy gyermekáldást adjon az Úristen. Berta rengeteget imádkozott a templomban, kipróbált minden korabeli orvosi szert és tanácsot. Még Freyja-hoz is fohászkodott, aki a néphit szerint a termékenység és a szerelem istenasszonya volt német földön. De javasasszonyok javallatait is követte.

Azonban minden hiába valónak bizonyult. Berta gyanakodott Konrád nemző képességére, de hamarosan bebizonyosodott, a nej egész életét beárnyékoló vesebaj az, ami a az utódlást kizárja.

Ezért aztán adoptálták Berta bátyjának Josephina nevű leánykáját ezernyolcszáz nyolcvanhétben, aki akkor hat éves volt.

Az asszony tehát kitartóan reménykedett hosszú tizenöt éven át. Ám, akkorra már negyvennyolc éves lett. Konrád lelkesen támogatta az unokahúg adoptálását.

*

Ezernyolcszáz kilencvenöt nagyhetén, december 22-én, vasárnap, azaz karácsony első napján, – nem először az utóbbi időben -, Konrád előbújt laboratóriumából, talán ünnepi ajándéknak szánta, és ekként szólt hites feleségéhez:

– Berta, kérem! Jöjjön velem a dolgozómba! Mutatok Önnek valamit. – Berta rácsodálkozott a szokatlan ajánlatra, hogy ő a laboratóriumba.., de engedelmesen követte párját.

A laboratóriumban – szokásos módon – fél sötét honolt, csak sejteni lehetett a berendezési tárgyak, bútorok, eszközök helyzetét. Valahonnan gyenge, kékes-zöldes fény derengett.

Ahogy megszokta az asszony szeme a sötétséget egy iskolai táblaszerűségnél találta magát.

– Tegye, Bertus a bal tenyerét a táblán lévő, fekete papírba csomagolt lemezre! Úgy, egy kissé feljebb – folytatta a professzor – és maradjon mozdulatlan pár másodpercig!

– Bertus..?! – motyogta az asszony – mióta nem hallottam ezt a becézést? De engedelmeskedett.

*

Igen, aki sejti már, jól sejti, ugyanis (geborene) Anna Bertha Ludwig nem volt más, mint Wilhelm Conrad Röntgen hites felesége, aki Münchenben halt meg (1919), hosszú betegágy után, és akit a férje haláláig gondosan ápolt.

Így vált a kései házasságot kötött Zürich-i fogadós lány bal keze, a gyűrűs ujján a jegygyűrűjével, illetve annak röntgenképével világhírűvé.

 

———————————

 

Berta

 

Bravó, kedves Bandi, mindössze néhány külön írt szó és hiányzó vessző, amit javítottam, de az semmit nem von le a még pikáns betéttel is spékelt, frappáns novella értékéből.

 

Berta kétségbe esetten kétségbeesetten kopogott, majd dörömbölt a würzburgi Domerschule Straße egyik épülete (ma már nem létezik!) földszínti földszinti helyiségének kettős bejárati ajtaján. Senki nem nyitott ajtót. Az asszony tudta, férje, Konrád immáron hatodik hete bent kuksol a dolgozó szobának dolgozószobának, kísérleti teremnek használt — a régi egyetemhez tartozó — jókora helyiségben.

Hallgatózott, és Hallotta, férje jár, kel, tesz-vesz, monologizál, ami meglehetősen szokatlan volt szófukar urától.

— Jól van, dolgozik. Hála a teremtőnek! Csak tudnám, mi az ördögöt csinál?! Ha együtt vagyunk, sem figyel rám. Még a kérdéseimet sem hallja meg. Meghibbant ez az ember?

Nem volt ez mindig így — fűzte a gondolatait az asszony tovább. (ide pont jár) — Amikor fiatal egyetemistaként a fogadónkban lakott — onnan járt egy darabig a Műszaki Főiskolára, és huszonnégy, huszonöt éves volt, igaz, én már harminc —, szóval akkor is zárkózott, hallgatag, magának való, nehezen megközelíthető emberként viselkedett.

Alig tudtam elcsábítani, megfogni, mert rögtön megtetszett nekem. — Az asszony kuncogott magában, miközben felment emeleti lakásukba. — Mindennel próbálkoztam: a fogadónk ételeinek legjobb falatjait juttattam neki, kacéran kigomboltam magasan zárt gallérú blúzom felső gombjait. Apám meg is jegyezte:

— Mit eszel ezen a nyámnyila alakon? Még vívó leckéket vívóleckéket sem vesz tőlem, ahogy azt az egyetemi ifjúság java teszi. Az igaz, nem szegény a Student, mert az apjának posztó üzlete posztóüzlete, sőt, gyára van Hollandiában. Az apanázsból telne vívó leckékre vívóleckékre is. Nem is igazi férfi, aki nem tanul meg a mai világban vívni! Ahogy hallom, csak azért jött Zürichbe, mert le sem tudott érettségizni — eközben nagyokat csapott Ludwig úr a combjára, erősen hahotázva hahota közben. — Itt meg nem kérték az Abiturt, hanem a felvételi vizsgán vagy megfelelt, vagy nem. Ha igen, felvették.

— De, Apámuram! Nem ő tehetett a dologról róla. Egy iskolatársa gúnyrajzot firkált az egyik tanárról a tantermi táblára, amin Konrád a hasát fogva kacagott, amikor a terembe belépett a tanár, aki neki tulajdonította a jól sikerült karikatúrát. Konrád nem volt hajlandó elárulni a rajz szerzőjét. Ezért repült a gimnáziumból, és pont az érettségi előtt.

 — Na, igen. De egy másik intézményben megbukott görögből és latinból, ezért nem lett érettségi tanúsítványa — kacagott Ludwig úr —, (ide vessző jár) de nem bánom, menj csak hozzá. Legalább nem maradsz a nyakamon vénlányként.

— Akkor is, Konrád derék, okos fiatalember. Meglássa, Apámuram, (vessző!) hozzá megyek feleségül.

Konrád sokáig ellenállt a női praktikáknak. Egyszer azonban Berta kiszámította, mikor érkezik haza a fogadóba kiválasztottja. Úgy tett terveztede következett tette is —, hogy akkor cserél ágyneműt cserél a fiú szobájában. Rövid alsószoknyában hajladozott háttal a szobába belépő fiú szeme láttára, és a bokáig érő fehér alsónemű sem volt rajta. Így aztán Konrád mindent látott, ami meg szokta bolondítani, és vadítani a férfiszíveket.

Egy kicsit megszeppent, de győzött az ösztön és a férfiúi vágy. Kigombolkozott és valósággal lerohanta a csak erre váró lányt, abban a pozícióban, ahogy meglátta, az ágy fölött hajladozva. Jobb kézzel erősen megmarkolta a lány csípőjét, ballal meg szelíden elérte a mellét, és kedves szavakat súgott a ravasz lány fülébe. Talán az óta azóta sem beszélgettek annyit és kedveset, mint akkor, ott, a Zürich-i Altstadtban megesett szeretkezés közben és után. Berta reménykedett, de nem maradt úgy, (vessző) a heves és ismételt nász következtében.

Hatvankilencben meg is lett az eljegyzés, és három év jegyesség után az esküvő, Hollandiában. Anyósa el volt ragadtatva újdonsült menyétől, aki fogadós lány lévén, (fogadójuk cégérén a „Zum grünen Glas” csalogatta a szomjas diákokat és másokat), nagyon is jártas volt háztartásban és a konyhaművészetekben, mégis türelmesen fogadta férje anyjának tanításait, amivel belopta magát annak szívébe.

Házaséletük rendben volt, el is követtek mindent, hogy gyermekáldást adjon az Úristen. Berta rengeteget imádkozott a templomban, kipróbált minden korabeli orvosi szert és tanácsot. Még Freyja-hoz is fohászkodott, aki a néphit szerint a termékenység és a szerelem istenasszonya volt német földön. De javasasszonyok javallatait is követte.

Azonban minden hiába valónak hiábavalónak bizonyult. Berta gyanakodott Konrád nemző képességére, de hamarosan bebizonyosodott, a nej egész életét beárnyékoló vesebaj az, ami a az utódlást kizárja.

Ezért aztán adoptálták Berta bátyjának Josephina nevű leánykáját ezernyolcszáz nyolcvanhétben, aki akkor hat éves volt.

Az asszony tehát kitartóan reménykedett hosszú tizenöt éven át. Ám, akkorra már negyvennyolc éves lett. Konrád lelkesen támogatta az unokahúg adoptálását.

*

Ezernyolcszáz kilencvenöt nagyhetén, december 22-én, vasárnap, azaz karácsony első napján, — nem először az utóbbi időben —, Konrád előbújt laboratóriumából, talán ünnepi ajándéknak szánta, és ekként szólt hites feleségéhez:

— Berta, kérem! Jöjjön velem a dolgozómba! Mutatok Öönnek valamit. — Berta rácsodálkozott a szokatlan ajánlatra, hogy ő a laboratóriumba.., de engedelmesen követte párját.

A laboratóriumban — szokásos módon — fél sötét félsötét honolt, csak sejteni lehetett a berendezési tárgyak, bútorok, eszközök helyzetét. Valahonnan gyenge, kékes-zöldes fény derengett.

Ahogy megszokta az asszony szeme a sötétséget egy iskolai táblaszerűségnél találta magát.

— Tegye, Bertus a bal tenyerét a táblán lévő, fekete papírba csomagolt lemezre! Úgy, egy kissé feljebb — folytatta a professzor —, és maradjon mozdulatlan pár másodpercig!

— Bertus..?! — motyogta az asszony — mióta nem hallottam ezt a becézést? De engedelmeskedett.

*

Igen, aki sejti már, jól sejti, ugyanis (geborene) Anna Bertha Ludwig nem volt más, mint Wilhelm Conrad Röntgen hites felesége, aki Münchenben halt meg (1919), hosszú betegágy után, és akit a férje haláláig gondosan ápolt.

Így vált a kései házasságot kötött Zürich-i fogadós lány bal keze, a gyűrűs ujján a jegygyűrűjével, illetve annak röntgenképével világhírűvé.

                                                                                                 Pápay Aranka

 

 

Kedves Endre! Nagyon nehéz az internet világában, már ismert tények köré történetet kerekíteni, úgy, hogy az érdekes is legyen, és ne ferdítse el a valóságot. Nekem ez az írásod tetszett. Megtartottad a tőled megszokott, pontos ismereteken alapuló „ismeretterjesztési módszered”, a humorod, választékos stílusod.

Amiket javítottam, azok főként a hosszú, magyarázó mondatok kiváltása, a tagolás, esetleg szórend csere, ami olvasmányosabbá teszi a történetet, valamint ahogy egy helyen írtam is, az olvasóközönséged magyar, tehát a városneveken, ismert intézményeken, utcaneveken kívül kerülném a német kifejezéseket, vagy legalább zárójelben odaírnám a fordítását.

Bereczki Gizella

 

Berta kétségbe esetten kopogott, majd dörömbölt a würzburgi Domerschule Straße egyik épülete (ma már nem létezik!erre nincs szükség, aki akarja utána tud járni, de az elbeszélést megtöri)) földszínti (földszinti) helyiségének kettős bejárati ajtaján. Senki nem nyitott ajtót. Az asszony tudta, férje, Konrád immáron hatodik hete bent kuksol a dolgozó szobának (dolgozószobának), kísérleti teremnek használt – a régi egyetemhez tartozó – jókora helyiségben.

Hallgatózott, és hallotta, férje jár, kel, (jár-kel) tesz-vesz, monologizál, ami meglehetősen szokatlan volt szófukar urától.

– Jól van, dolgozik. Hála a teremtőnek! Csak tudnám, mi az ördögöt csinál?! Ha együtt vagyunk, akkor sem figyel rám. Még a kérdéseimet sem hallja meg. Meghibbant ez az ember?

– Nem volt ez mindig így – fűzte a gondolatait az asszony tovább. (ide kell a pont. – Amikor fiatal egyetemistaként a fogadónkban lakott – onnan járt egy darabig a Műszaki Főiskolára, és huszonnégy, huszonöt éves volt, igaz, én már harminc -, szóval akkor is zárkózott, hallgatag, magának való, nehezen megközelíthető emberként viselkedett. (Én ezt a négy soros mondatot mindenképpen tagolnám. Van idő, van hely, legalább három rövidebb mondat olvasmányosabbá tenné.)Alig tudtam elcsábítani, megfogni, mert rögtön megtetszett nekem. – Az asszony kuncogott magában, miközben felment emeleti lakásukba. – Mindennel próbálkoztam: a fogadónk ételeinek legjobb falatjait juttattam neki, kacéran kigomboltam magasan zárt gallérú blúzom felső gombjait. Apám meg is jegyezte:

– Mit eszel ezen a nyámnyila alakon? Még vívó leckéket sem vesz tőlem, ahogy azt az egyetemi ifjúság java teszi. Az igaz, nem szegény a Student, mert az apjának posztó üzlete, sőt, gyára van Hollandiában. Az apanázsból telne vívó leckékre is. Nem is igazi férfi, aki nem tanul meg a mai világban vívni!

– Ahogy hallom, csak azért jött Zürichbe, mert le sem tudott érettségizni – eközben nagyokat csapott Ludwig úr a combjára, erős hahota közben (eközben, közben – a mondat elején és végén i! Egyszerűbben is lehet: pl. okoskodott Ludwig őr, s erős hahota közben nagyokat csapott a combjára) Itt meg nem kérték az Abiturt, hanem a felvételi vizsgán vagy megfelelt, vagy nem. Ha igen, felvették.

– De, Apámuram! Nem ő tehetett a dologról. Egy iskolatársa gúnyrajzot firkált az egyik tanárról a tantermi táblára, amin Konrád a hasát fogva kacagott, amikor a terembe belépett a tanár, aki neki tulajdonította a jól sikerült karikatúrát. Konrád nem volt hajlandó elárulni a rajz szerzőjét. Ezért repült a gimnáziumból, és pont az érettségi előtt.

 – Na, igen. De egy másik intézményben megbukott görögből és latinból, ezért nem lett érettségi tanúsítványa – kacagott Ludwig úr –, de nem bánom, menj csak hozzá. Legalább nem maradsz a nyakamon vénlányként.

– Akkor is, Konrád derék, okos fiatalember. Meglássa, Apámuram hozzá megyek feleségül.

Konrád sokáig ellenállt a női praktikáknak. Egyszer azonban Berta kiszámította, mikor érkezik haza a fogadóba kiválasztottja. Úgy tett – de következett is -, hogy ágyneműt cserél a fiú szobájában. (Úgy időzített, ami következett is, hogy épp ágyneműt cserélt a fiú szobájában. – egyébként is az „Úgy tett” után, múlt idővel kell folytatni.) Rövid alsószoknyában hajladozott háttal a szobába belépő fiú szeme láttára, és a bokáig érő fehér alsónemű sem volt rajta. Így aztán Konrád mindent látott, ami meg szokta bolondítani, és vadítani a férfiszíveket.

Egy kicsit megszeppent, de győzött az ösztön és a férfiúi vágy. Kigombolkozott és valósággal lerohanta a csak erre váró lányt, abban a pozícióban, ahogy meglátta, az ágy fölött hajladozva. Jobb kézzel erősen megmarkolta a lány csípőjét, ballal meg szelíden elérte a mellét, és kedves szavakat súgott a ravasz lány fülébe. Talán az óta (azóta) sem beszélgettek annyit és olyan kedveset (n), mint akkor, ott, a Zürich-i Altstadtban megesett szeretkezés közben és után. Berta reménykedett, de nem maradt úgy (sztem egy szépírásban ki kell írni, hogy nem maradt terhes vagy nem esett teherbe, az „úgy” nekem ide nem illik) a heves és ismételt nász következtében.

Hatvankilencben meg is lett az eljegyzés, és három év jegyesség után az esküvő, Hollandiában. Anyósa el volt ragadtatva újdonsült menyétől, aki fogadós lány lévén, (fogadójuk cégérén a „Zum grünen Glas” csalogatta a szomjas diákokat és másokat), én itt új mondatot kezdenék, s nem szúrnám be az anyósa „elragadtatása” mondatba, hiszen ez egy másik információ, valamint zárójelben lefordítanám a „Zum grünen Glas” cégért, mivel a magyar olvasóközönségtől nem várható el, hogy mindenki értsen németül) nagyon is jártas volt háztartásban és a konyhaművészetekben, mégis türelmesen fogadta férje anyjának tanításait, amivel belopta magát annak szívébe.

Házaséletük rendben volt, el is követtek mindent, hogy gyermekáldást adjon az Úristen. Berta rengeteget imádkozott a templomban, kipróbált minden korabeli orvosi szert és tanácsot. Még Freyja-hoz is fohászkodott, aki a néphit szerint a termékenység és a szerelem istenasszonya volt német földön. De javasasszonyok javallatait is követte.

Azonban minden hiába valónak bizonyult. Berta gyanakodott Konrád nemző képességére (nem a nemzőképesség hiányára gyanakodott?), de hamarosan bebizonyosodott, a nej egész életét beárnyékoló vesebaj az, ami a (felesleges „a”) az utódlást kizárja.

Ezért aztán adoptálták Berta bátyjának Josephina nevű leánykáját ezernyolcszáz nyolcvanhétben, aki akkor hat éves volt.

Az asszony tehát kitartóan reménykedett hosszú tizenöt éven át  (Az asszony hiába reménykedett kitartóan tizenöt hosszú éven át. ám akkorra már negyvennyolc éves lett). Ám, akkorra már negyvennyolc éves lett. Konrád lelkesen támogatta az unokahúg adoptálását.

*

Ezernyolcszáz kilencvenöt nagyhetén, december 22-én, vasárnap, azaz karácsony első napján, – nem először az utóbbi időben -, Konrád előbújt laboratóriumából, talán ünnepi ajándéknak szánta szánva, és ekként szólt hites feleségéhez:

– Berta, kérem! Jöjjön velem a dolgozómba! Mutatok Önnek valamit. – Berta rácsodálkozott a szokatlan ajánlatra, hogy ő a laboratóriumba, de engedelmesen követte párját.

A laboratóriumban – szokásos módon – fél sötét (félhomály) honolt, csak sejteni lehetett a berendezési tárgyak, bútorok, eszközök helyzetét. Valahonnan gyenge, kékes-zöldes fény derengett.

Ahogy megszokta az asszony szeme a sötétséget, egy iskolai táblaszerűségnél találta magát.

– Tegye, Bertus a bal tenyerét a táblán lévő, fekete papírba csomagolt lemezre! Úgy, egy kissé feljebb – folytatta a professzor –. és maradjon mozdulatlan pár másodpercig!

– Bertus..?! – motyogta az asszony –, mióta nem hallottam ezt a becézést? De engedelmeskedett.

*

Igen, aki sejti már, jól sejti, ugyanis (geborene) Anna Bertha Ludwig nem volt más, mint Wilhelm Conrad Röntgen hites felesége, aki Münchenben halt meg (1919), hosszú betegágy után, és akit a férje haláláig gondosan ápolt.

Így vált a kései házasságot kötött Zürich-i fogadós lány bal keze, a gyűrűs ujján a jegygyűrűjével, illetve annak röntgenképével világhírűvé.

 

—————————————————————————–

 

Berta kétségbe esetten kopogott, majd dörömbölt a würzburgi Domerschule Straße egyik épülete (ma már nem létezik!) földszínti helyiségének kettős bejárati ajtaján. Senki nem nyitott ajtót. Az asszony tudta, férje, Konrád immáron hatodik hete bent kuksol a dolgozó szobának, kísérleti teremnek használt – a régi egyetemhez tartozó – jókora helyiségben. (Mivel az előző mondatban már megvan az alanyunk, a következőben nem kell visszautalni, mert így olyan, mintha egy másik asszonyról lenne hirtelen szó. A szöveg ezen részében még nem tudom, van-e jelentősége, hogy ennyire pontosítjuk, hol tartózkodik az úr, de ha a ettől el is tekintünk, a helyiség szóval még mindig a szóismétlés bűnébe estünk.)

Hallgatózott, és hallotta (Ez a tőismétlés itt elég suta. Mondjuk, hogy az ajtóra tapasztotta a fülét és hallotta. Netán felfüggesztette kicsit a kopogást és fülelt, hallotta… ), férje (szóismétlés) jár, kel, tesz-vesz, monologizál, ami meglehetősen szokatlan volt szófukar urától (Ugyanabban a mondatban miért férje is, ura is? Az egyik elegendő.) .

– Jól van, dolgozik. Hála a teremtőnek! Csak tudnám, mi az ördögöt csinál?! (Most mondtuk, hogy dolgozik. Ezt fogalmazzuk át mondjuk úgy, hogy „csak tudnám, mi az ördögön” vagy valami hasonló, lényeg, hogy voltaképpen azt nem tudjuk, min dolgozik. Vagy kérdezhetné azt is, csak tudnám, mi van vele… ) Ha együtt vagyunk, akkor sem figyel rám. Még a kérdéseimet sem hallja meg. Meghibbant ez az ember?

Nem volt ez mindig így – fűzte a gondolatait az asszony tovább – Amikor fiatal egyetemistaként a fogadónkban lakott – onnan járt egy darabig a Műszaki Főiskolára, és huszonnégy, huszonöt éves volt, igaz, én már harminc -, szóval akkor is zárkózott, hallgatag, magának való, nehezen megközelíthető emberként viselkedett. (Hahó! Szegény Bertát ott felejtettük az ajtóban! Kéne szólni neki, hogy hagyja abba a fülelést vagy a kopogást, mert így nem tud gondolkodni. Vagy esetleg el is távolodhatna attól az ajtótól kissé, hogy hitelesebben mélázhasson. Egyebekben ebben a mondatban érzek némi ellentmondást, hiszen úgy indul, hogy nem volt mindig így, majd olyan tartalommal folytatódik, ami meg azt sugallja, hogy hát dehogynem.)

Alig tudtam elcsábítani, megfogni, mert rögtön megtetszett nekem. (Azért bírtam alig, mert megtetszett?! Értem, értem. Ez egy kis kitérő a kitérőben. Azért akarta kimondottan elcsábítani és megfogni, mert rögtön megtetszett. De a te mondatod nem ezt írja. – Az asszony kuncogott magában, miközben felment emeleti lakásukba. (Tudjuk, hogy az asszony, nem kell ez a szó. De örülök, hogy megmozdult legalább. Korábban kellett volna. A felment egy befejezett cselekvés, ami közben nem tudunk kuncogni. Mondjuk, hogy indult. Mondjuk, hogy elkezdett felfelé menni. Valami olyat mondjunk, ami közben lehet kuncogni és gondolkodni, mert még tart.)– Mindennel próbálkoztam: a fogadónk ételeinek legjobb falatjait juttattam neki, kacéran kigomboltam magasan zárt gallérú blúzom felső gombjait (Elég az, hogy a blúza felső gombjait. Az ember nem gondolkodik így magáról, hogy a magasan zárt gallérú…)  Apám meg is jegyezte:

– Mit eszel ezen a nyámnyila alakon? (Hát ez itt nem megjegyzés, hanem egy kérdés. Tegyük a monológ végére, közepére, az első mondata utánra, bárhová, és akkor a kérdés is megmarad, és a megjegyzés is megállja a helyét.) Még vívó leckéket sem vesz tőlem, ahogy azt az egyetemi ifjúság java teszi. Az igaz, nem szegény a Student, mert az apjának posztó üzlete, sőt, gyára van Hollandiában. Az apanázsból telne vívó leckékre is. Nem is igazi férfi, aki nem tanul meg a mai világban vívni!

Ahogy hallom, csak azért jött Zürichbe, mert le sem tudott érettségizni – eközben nagyokat csapott Ludwig úr a combjára, erős hahota közben. – Itt meg nem kérték az Abiturt, hanem a felvételi vizsgán vagy megfelelt, vagy nem. Ha igen, felvették.

– De, Apámuram! Nem ő tehetett a dologról. Egy iskolatársa gúnyrajzot firkált az egyik tanárról a tantermi táblára, amin Konrád a hasát fogva kacagott, amikor a terembe belépett a tanár, aki neki tulajdonította a jól sikerült karikatúrát. Konrád nem volt hajlandó elárulni a rajz szerzőjét. Ezért repült a gimnáziumból, és pont az érettségi előtt.

 – Na, igen. De egy másik intézményben megbukott görögből és latinból, ezért nem lett érettségi tanúsítványa – kacagott Ludwig úr – de nem bánom, menj csak hozzá. Legalább nem maradsz a nyakamon vénlányként.

– Akkor is, Konrád derék, okos fiatalember. Meglássa, Apámuram hozzá megyek feleségül.

Konrád sokáig ellenállt a női praktikáknak. Egyszer azonban Berta kiszámította, mikor érkezik haza a fogadóba kiválasztottja. Úgy tett – de következett is -, hogy ágyneműt cserél a fiú szobájában. Rövid alsószoknyában hajladozott háttal a szobába belépő fiú szeme láttára, és a bokáig érő fehér alsónemű sem volt rajta. Így aztán Konrád mindent látott, ami meg szokta bolondítani, és vadítani a férfiszíveket.

Egy kicsit megszeppent, de győzött az ösztön és a férfiúi vágy. Kigombolkozott és valósággal lerohanta a csak erre váró lányt, abban a pozícióban, ahogy meglátta, az ágy fölött hajladozva. Jobb kézzel erősen megmarkolta a lány csípőjét, ballal meg szelíden elérte a mellét, és kedves szavakat súgott a ravasz lány fülébe. Talán az óta sem beszélgettek annyit és kedveset, mint akkor, ott, a Zürich-i Altstadtban megesett szeretkezés közben és után. Berta reménykedett, de nem maradt úgy a heves és ismételt nász következtében.

Hatvankilencben meg is lett az eljegyzés, és három év jegyesség után az esküvő, Hollandiában. Anyósa el volt ragadtatva újdonsült menyétől, aki fogadós lány lévén, (fogadójuk cégérén a „Zum grünen Glas” csalogatta a szomjas diákokat és másokat) nagyon is jártas volt háztartásban és a konyhaművészetekben, mégis türelmesen fogadta férje anyjának tanításait, amivel belopta magát annak szívébe.

Házaséletük rendben volt, el is követtek mindent, hogy gyermekáldást adjon az Úristen. Berta rengeteget imádkozott a templomban, kipróbált minden korabeli orvosi szert és tanácsot. Még Freyja-hoz is fohászkodott, aki a néphit szerint a termékenység és a szerelem istenasszonya volt német földön. De javasasszonyok javallatait is követte.

Azonban minden hiába valónak bizonyult. Berta gyanakodott Konrád nemző képességére, de hamarosan bebizonyosodott, a nej egész életét beárnyékoló vesebaj az, ami a az utódlást kizárja.

Ezért aztán adoptálták Berta bátyjának Josephina nevű leánykáját ezernyolcszáz nyolcvanhétben, aki akkor hat éves volt.

Az asszony tehát kitartóan reménykedett hosszú tizenöt éven át. Ám, akkorra már negyvennyolc éves lett. Konrád lelkesen támogatta az unokahúg adoptálását. (De hiszen itt már megtörtént. Előbb támogassa, s aztán történjen meg.)

*

Ezernyolcszáz kilencvenöt nagyhetén, december 22-én, vasárnap, azaz karácsony első napján, – nem először az utóbbi időben -, Konrád előbújt laboratóriumából, talán ünnepi ajándéknak szánta, és ekként szólt hites feleségéhez:

– Berta, kérem! Jöjjön velem a dolgozómba! Mutatok Önnek valamit. – Berta rácsodálkozott a szokatlan ajánlatra, hogy ő a laboratóriumba.., de engedelmesen követte párját.

A laboratóriumban – szokásos módon – fél sötét honolt, csak sejteni lehetett a berendezési tárgyak, bútorok, eszközök helyzetét. Valahonnan gyenge, kékes-zöldes fény derengett.

Ahogy megszokta az asszony szeme a sötétséget egy iskolai táblaszerűségnél találta magát.

– Tegye, Bertus a bal tenyerét a táblán lévő, fekete papírba csomagolt lemezre! Úgy, egy kissé feljebb – folytatta a professzor – és maradjon mozdulatlan pár másodpercig!

– Bertus..?! – motyogta az asszony – mióta nem hallottam ezt a becézést? De engedelmeskedett.

*

Igen, aki sejti már, jól sejti, ugyanis (geborene) Anna Bertha Ludwig nem volt más, mint Wilhelm Conrad Röntgen hites felesége, aki Münchenben halt meg (1919), hosszú betegágy után, és akit a férje haláláig gondosan ápolt.

Így vált a kései házasságot kötött Zürich-i fogadós lány bal keze, a gyűrűs ujján a jegygyűrűjével, illetve annak röntgenképével világhírűvé.

 

A történet és annak felépítése, a csattanó nagyon tetszik. Az ezernyolcszázkilencvenöttől jövő rész egyenesen kiváló, életszerű, érdekes.

Helyesírást én nem javítottam, a többiek röntgenjét nem látom (direkt), de feltételezem, hogy ők már ezt megtették.

Nem kapcsolódik szorosan ide, de ez engem annyira nem feszélyez, így e helyütt említem, a szegedi toronytalálkozón Ákos fiamnak a te írásod és előadásod tetszett a legjobban… Kire ütött vajon ez a gyerek?!?! J

NHI

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 149 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.