Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – Testvérek együtt és külön 1.

részlet

 

Mariska zaklatásait — úgy tűnt, az orosz parancsnok menlevelének köszönhetően — a visszakapott kerékpár értékesítésével megszűntették. Igaz, iskolakezdésig Gyulakután, a népes Varga családban élvezték azt a szerető gondoskodást, amit soha nem tapasztalt többé senkitől az életben. Amikor tőlük visszatért gyerekeivel a marosvásárhelyi lakásukba, egy kocsideréknyi földi jóval engedték el őket.

Varga mama szigorú felügyelete mellett folyamatosan látogatta főleg két unokahúg, Irén, aki hetekig nála is lakott, hogy a gyerekekre vigyázzon, míg Mariska munka után járt… többnyire eredménytelenül. Ilus pedig gyakran érkezett megpakolt kosarakkal, a patyolat kendők friss tejet és ordát, vajat, miegymást takartak. Ha pedig emberes segítségre volt szükség, akkor Lajos, az olajos állított be. Hol gyalogszerrel érkezett, valamit meg- vagy kijavítani, szerelni, hol kocsival, mint amikor a különleges, fűrészporos kályhával lepte meg a sógorasszonyt, ki is tanította, hogyan kell azt kezelni, és folyamatosan vitte a belevaló fűrészport is.

Domokosról semmi hírük nem volt, de még az ozoraiakkal sem sikerült kapcsolatot teremteni. A románok annyira ellenségesen figyelték a magyarokat, jobbnak találták, ha élnek, ahogy lehet, és csendben meghúzzák magukat. Nincs ez jól, talán lesz egyszer másként is…

 

~o~

 

Ezalatt Bözsi és Karcsi a mahócai tábort kereste, ázva-fázva, közel két hónapja tévelygett az északi megyékben. Miután meglátták Ferit, Bözsi megváltozott. Ha tehette, pár percre eltűnt, majd amikor rátalált Karcsi egy-egy félreeső zugban, azon csípte, hogy térdel és forrón imádkozik.

— Érts meg engem… Ez csoda volt, meg kell köszönnöm, azóta könyörgök Istenhez, hogy maradjon velünk. — És ezután ha templom került az útjukba, lehetett akármilyen romos, Bözsi oda bement.   

Ozorán közben már részvéttel figyelték Aranka kitartó küzdelmét a rászakadt gondokkal. Kisarankának megint eltört a járógépe, Öcsike még csak kétéves volt, a pénz értéke romlott, a tartalékai fogytak.

A piacon mindig megajándékozták. A gyerekeknek küldik, mondták… és eleinte kérdezték, aztán már nem is kérdezték a férjéről. Elkönyvelte a nép, hogy Aranka egyedül maradt a két gyerekkel. Vége a háborúnak, mégis szedi még az áldozatait, sopánkodtak.

— Még semmi hír róluk? — állította meg egy régi kuncsaft, akinek ugyancsak megnőtt a haja. — Kár értük, Karcsi jó ember volt.

— Mit beszél maga? Mi az, hogy volt?! — csattant fel az asszonyka, mert félelmeit soha nem merte kimondani, ez a buta ember meg milyen nyersen vágta a szemébe… — Hiszen a vonatok se járnak rendesen, meg az a… szóval nem a szomszédba mentek! Képes volna már temetni? Maga bolond! — kiabált a tőle szokatlan vehemenciával, és elszaladt. Otthon aztán zokogásban tört ki belőle a titkolt rettegés.

Október elején egy este már be kellett fűteni, mire a fürdetéshez kezdett.

Halk, de ismerős dallamú kopogássort vélt hallani a konyhaajtó üvegén… épp, mint a titkos jelük…

— Jaj, Istenem — ugrott, és elfordította a kulcsot, szinte feltépte az ajtót.

A küszöbig hajolva találta ott az elveszettnek hitt, mégis várva-várt férjét, két férfi tartotta kétfelől, be is támogatták a szobába az ágyig.

— Ne tessék félni, csak a dereka fáj, meg kimerült… Rendbe jön a Karcsi bátyám, fő, hogy itthon van. Mi szedtük le a vonatról őket… utasokat vártunk. A többiek jól vannak… de mi sietünk is, kezét csókolom… — hadarta a fiatalember, és mire Aranka észbe kapott, már becsukták maguk után az ajtót.

Karcsi csak megmarkolta felesége kezét, hosszan ránézett, a szája némán mozdult… és elaludt. Hetekig ideggyulladással kezelte Sommer doktor.

Ili még akkor este elszaladt, tudni akarták, rendben hazavitték-e a testvért, mégis kicsit többet tudott mondani, hogy Bözsi is kimerült, de majd kipiheni, aztán izgatottan súgta:

— Feri is velük jött, ő rosszabb állapotban van, mert régóta Pincehelyen bújkált, őket várta, leste az érkező vonatról leszállókat… képzeld, megtudta, hogy keresték, megszökött, és előbb ideért, mint ők.

Aranka nem volt ájulós, de zsibbadni érezte kezét-lábát, boldog is volt, meglepett is, ijedt is.

A következő napok oldották a felfoghatatlan események okozta feszültségeket, de nem lehetett lazítani. Karcsit ápolni, Ferit bújtatni kellett. A lefogyott és kimerült Bözsi megint az erejét bizonyította.

— Itt fogják először keresni. Ki kell találni valamit… azt hiszem, már tudok megoldást. Breier Irén…

— Megőrültél? — kapta fel fejét Mama, Ilike és Papa egyszerre. — Pont egy meghurcolt zsidó fogja bújtatni.

— Igen, pont ő.

Nem csalódott, bár elsőre eléggé elcsodálkozott Irén is, de rögtön jött a második reagálása.

— Vállalom, hozhatod. Hiszen a pártoló levelemmel egyszer már elismertem, hogy ártatlan. A padlásunkat raktárnak építettük ki. Ott meghúzhatja magát. Hajnalra rendbe teszem az egyik sarkot. Legyetek óvatosak!

Jövés-menés, sürgés-forgás, sutyorgás következett sötétedésig, akkor érkezett Karcsiékhoz a titokzatos vendég. Aranka és Bözsi átölelték egymást, sokáig, szorosan, aztán Kisarankát és Öcsit megpuszilgatták… Feri bácsi is. A páros ágy egyik szélén aludt a vendég, középen Apu, mellette Anyu, szép sorban — állapította meg Kisaranka, de mire ő reggel felébredt, már csak Aput látta ott egyedül.

Anyu kicsit később leült mellé, és komolyan mondta.

— Kislányom. Te nem láttál semmit. Felejtsd el, mintha álmodtad volna Feri bácsit. Ez nagy titok, amit senkinek nem szabad tudni, mert nagy veszélybe kerülnénk és Aput soha többé nem látnánk, ha más is megtudná. Ugye érted?

— Igen, Anyu.

A történetben az a sors egyik fintora, hogy kb. egy hónap múlva vastag, lapos csomagot hozott Karcsinak címezve Ilike, feladó nem volt rajta. Benne levél, és a felbontott boríték, amiben az elrabolt iratok lapultak, hiánytalanul. A levél pár sorból állt: „Miskolchoz közel, a vasúti töltésre kidobva találtam ezt a borítékot, felbontottam, hátha lesz benne cím, és csak az önét találtam, remélem, jó helyre küldöm. Gondolom, nagy szüksége lehet ezekre valakinek. Minden jót kívánva Cs. G.”

— Ilyen nincs, és mégis van… — néztek egymásra Pápayék.

Összeült ismét a családi kupaktanács. Hosszas vita után döntöttek úgy, hogy lesz, ami lesz, ezt be kell vinni a községházára, csak megmutatni… a bíró régi jó barátja a famíliának, lássuk, mit mond ezekre.

A bíró egy ideig tanulmányozta az iratokat, aztán felnézett:

— Nagyon jó ajánló és igazoló dokumentumok, sajnos, hogy ekkora nehézségekbe került a beszerzésük, ám nem haszontalan, hogy vannak. Talán nem is lesz rájuk szükség, vagy eljárásokat tesz feleslegessé.

— Nem értem — szólalt meg Karcsi. — Miért ne lenne szükség ezekre?

— Még nem is tudják, hogy felszámolnak minden tábort? Szélnek eresztenek minden rabot. Legfeljebb arra jó lesz, ha nyomoznának utána, ha egyáltalán hazatér. A megfigyelést úgysem ússza meg.

Na, ekkor Bözsi lefordult a székről.

A történetben az a sors második fintora, amiről részben itt szereztek tudomást, erről nem értesült még a civil lakosság, de már elkezdődött.

„Július végétől augusztus 22-éig terjedő időszakban további 30-40 ezer foglyot bocsátottak szabadon a magyarországi hadifogolytáborokból. 1945. augusztus 22-én Vorosilov marsall, a magyarországi SZEB elnöke hivatalosan közölte a Szovjetunió kormányának azt az elhatározását, hogy az összes magyar hadifoglyot szabadon bocsátják, valamint, hogy a hadifoglyok tömeges hazaszállítása a napokban vette kezdetét.”(Bognár Zalán: Az elmaradt szovjet-magyar hadifogoly-egyezmény)

Tehát, bár elég zavaros volt a helyzet, mielőtt Feri megszökött, már egymás után szabadultak fel a fogolytáborok, köztük a Mahócai erdő mélyén lévőnek rövid időn belüli megszűntetéséről már értesültek az őrparancsnokok, méghozzá úgy, hogy ez utóbbinak még a nyomait is úgy el kell takarítaniuk, hogy le lehessen tagadni a valaha létezését is.

A csodák folytatódtak, sőt még nem is itt végződtek.

 

~o~

 

1945 karácsonya előtt Mariska régi ruháiból újakat varázsolt a kislányainak, inget Attilának, de úgy tűnt, fenyőt nem tud beszerezni. Végül mégis hazavitt egy korcs fácskát, úgy gondolta, majd a sarokba állítja, kiköti, és akkor nem látszik majd a kopaszabb fele. A békebeli díszek ott lapultak egyik szekrény felső polcán, az nem kellett a román katonáknak. Hét közepére esett az ünnep, szenteste előtti nap csilingelő szán állt meg a ház előtt. Lajos ugrott le, és mindkét kezében egy-egy feldíszített fával állt a kapu elé.

— Amikor indulni készültem, anyám üzent, hogy ő is küld ezt-azt, menjek be érte… Ezt is rám erőltette, és azt mondta, nem baj, inkább kettő, mint egy se, ki tudja, az a szegény lány (mármint te) tudott-e bármit is venni.

Mariska elsírta magát. Lajos meg cipelte be a krumplival, almával, hagymával teli, kisebb-nagyobb zsákokat. Még pirosbarna, friss kalácsot is küldtek a sógorasszonyok, és egy cserépedényben töltöttkáposztát.

Erdélyben angyalka hozza a karácsonyfát. Lajosnak nem voltak látható szárnyai, szíve azonban meghaladta az átlagot. A mindig vidám, ezermester tudású, de öntörvényű testvér néhány év múlva öngyilkos lett. Búcsúlevelet nem hagyott, de mindenki tudta, mibe nem tudott beletörődni. Észak-Erdélyt ismét elcsatolták, véglegesen Románia része lett. A Gyula vezér kútja köré épült település, ahol ő és minden fel- és lemenője született, a Fântânele nevet kapta, ami szökőkutakat jelent… hát ő ebből megszökött.

1945-47-ben azonban még nagy szüksége volt „Olajos” leleményességére Mariskának.

~o~

 

Nem könnyen, inkább a csodával határos módon sikerült Bözsinek menlevelet szerezni a férje számára. A Szovjetunió egy hadifogoly táborából a haza- szabadon-bocsátottak névsorában még szerepelt. A beszerzett és hivatalosan elfogadott igazolásokkal egy átvételi táborból kiengedhették volna, de idő közben eltűntek listájára került, és a családja által megjelölt bűntető-vizsgálati tábor „nem is létezett”, tehát onnét meg nem szökhetett. Amennyiben mégis életben van és előkerül, használhatja a hivatalos menlevelet. Kb. így szólt a csavaros jelentés.

Feri elhagyhatta Beier Irén házának padlását.

1945 karácsonyán a Pápay szülők házában Bözsi, Aranka, Mama és Ilike együtt sütöttek-főztek az összedobott nyersanyagokból, Feri a gyerekekre ügyelt, miközben egy seprűnyélbe fúrt lyukakat, amibe fenyőgallyakat erősített. Magyarázatul mesélt az öt unokatestvérnek a szegény Jézuskáról, akinek a háborúban megsérültek a karácsonyfái, ezeket a fenyőágakat elejtette, ezért segíteni kell neki. Aztán elgondolkodott, és egy dicsőséges ország népéről kezdett mesélni, akik faházaikban együtt laknak a kecskékkel, tyúkokkal… gimnasztyorkában járnak, vodkát isznak, és nem ismerik az abc-t, csak a kolhozt.

— Feri, ezt azért mégse kéne — szólalt meg az épp’ belépő Karcsi. De a nagyobb gyerekek nem tágítottak mellőle.

— Mi az a kolhoz, Feri bácsi?

— Megtudjátok, hamarosan — mosolygott keserűen, míg a háromágú talpba illesztette az ügyesen, egész formásra sikerült fenyőt. Sógorának szánva tette hozzá: — Ne aggódj, itt biztosan másképp fogják elnevezni.

 

~o~

 

Még nem olvadt a hó, amikor Lajos sógor váratlanul beállított Mariskához és a marosvásárhelyi főpostára hívta.

— Ne kérdezősködj, csak gyere velem.

Egy fiatal kisasszonnyal suttogott, miután sógornőjét leültette, majd elé állt.

— Ilivel fogsz beszélni, ő átadja Domokosnak, de egy hanggal, névvel el ne áruljátok magatokat. Csak a hazaköltözésről beszéljetek. Megértettél?! — ragadta meg a felugró sógornője karját.

Mariskát elöntötte az öröm… Él, él… és Ozorán van! — Persze, vigyázok, nyugtatta magát, és némán bólintva nézett Lajosra.

Ólomlábon baktattak a percek, de él, él…

— Asszonyom, a kért szám vonalban van — szólította magyarul a lány.

— Te vagy az, Ili? Rosszul hallak, jól vagytok?

— Igen, mindenki jól van, a sógorok is, várj, adok valakit a családból…

— Szervusz, Mariska… de jó hallani a hangod.

— Do… d-de örülök, hogy élsz… éltek… hogy te is ott… otthon…

— Igen, él mindenki… Jó, hogy nem mozdultál a háború alatt… A gyerekek is jól vannak?

— Jól, persze… a lányu…om már iskolába jár… Öcsit is beíratom az idén… tudod, megígértem a férjemnek, és sokat segített a család.

— Jól van. Mi itt úgy tudjuk, kiengedik a magyarokat, mamáék segítenek, mi meg itt várunk haza. Csókol mindenki, szeretünk benneteket…

— Én is… én is… — és süket lett a vonal. — Halló… halló!

— Egy szót se panaszkodj, sógorasszony — figyelmeztette Lajos. — Azzal se bíztattak, hogy ennyi is sikerül.  

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/