Pápay Aranka : MESÉL A MÚLT – Kismariska 1.

Nyomtatás

Terebélyes, nagy fa ágának lenni biztonságot, védelmet jelent, még akkor is, ha ezt az összetartozást a fizikai távolság jelképessé tette. Egycsapásra véget ért a viszonylag gondtalan élet, amikor az ismét várandós Huszár Mariska szülei Véméndre költöztek, gyerekeik, azaz az ifjú Pápay család sem maradhatott az uradalmi szolgálati házban, a nagycsalád védelméből kikerülve, három apró gyermekkel kellett albérletet keresniük.

Karola nagymama úgy látta jónak, ha legalább a kétéves kislány unokát, Kismariskát magukkal viszik. Így, mire a kicsi megszületik, vele törődhet többet a hirtelen teljesen megváltozott körülményekbe csöppent lánya, a már negyedik gyermekét váró kismama, akinek be kellett látnia, mindenkinek így a legjobb, nem kapaszkodik közben szoknyájába egy épphogy tipegni tudó apróság, Huszár mamánál meg ő lehet a libling.

~~~    

A nyarakat együtt tölthették a Pápay testvérkék a véméndi tündérkertben, mígnem a Huszár nagyszülők 1918-ban, pár hónap leforgása alatt, egymás után bekövetkezett halálával ennek is vége szakadt, és hatévesen Kismariska is visszatért a szüleihez Ozorára. Az általános iskola és az úgynevezett ismétlő elvégzése után, tizennégy éves korától céltudatosan varrónőnek készült. Két évig fehérneművarrást és kézimunkázást tanult a faluban, amikor az egyik Huszár nagybácsi — a mama testvéröcséi közül István, aki a Meinl-cég egyik ügyvezetője volt — feleségének budapesti varrószalonjába hívta, és további két évre szerződtették tanulónak. Náluk lakhat, kosztolhat a szakmai vizsga megszerzéséig ­— ajánlották ígéretesen. Kivételes szerencse az ilyen testvér, amilyen a mamának van! — gondolták.

Mama fivérei néha meglátogatták nővérüket, István is meg akarta mutatni nejének, milyen a vidéki élet, olyankor Lujza asszony ámult-bámult, milyen ügyesek a Pápay lányok a háztartásban. Istvánt bosszantotta, milyen más világban elkényeztetett a felesége, ezért elvitte néhány paraszt portára, megmutatni, hogy legalább lásson disznóólat, meg tehenet fejni, tyúkokat etetni.

— Micsoda finom falusi illat! — szagolt bele a levegőbe egy trágyadomb mellett kényeskedve.

— Lujza kértem, itt épp a disznószar szagát érzi — nevetett keserű gúnnyal a szókimondó Huszár testvér.

A Huszár fiúk másképp nem tudtak segíteni a náluk szerényebb körülmények közt élő nővérüknek, mint próbálták sok gyerekének továbbtanulását valahogy egyengetni. Ez nem mindig, így Kismariska esetében sem sikerült a legszerencsésebben. Mamának sejtése sem volt arról, hogy a sógornő inkább az olcsó munkaerőt látta a szegény rokonban.

— Ez a jó kis szoba lesz a tiéd, itt lakott a „lány”, de el kellett küldenünk, megleszünk nélküle, ha kicsit besegítesz — vezette be a megérkező lánykát. — Aztán itt zavartalanul tanulhatsz.

Hát, persze!

A tizenhat éves Mariska reggel hatkor kelve megfőzte az aznapi ebédet, reggelihez terített, mire Lujza néni is felkelt, és nyolcra együtt siettek a varrodába, ahol este hatig szabni-varrni tanult, közben heti kétszer — és minden második vasárnap is — a Szinyei Merse utcai iskolában oktatták nyolctól délig. Ilyenkor épp hazaért, mire le kellett szedni a vasárnapi asztalt, megfőzni a kávét és elmosogatni… A gyakorló szakmunka és tanulás ráadásaként várta a házimunka, mosás, vasalás, takarítás a nagybácsiéknál, mivel Lujza nénje még később ért haza a varrószalonból, meg heti két-három alkalommal a cukrászdából, ahol barátnőivel kártyáztak, csevegtek kicsit a legfrissebb pletykákról.

A második évben Kismariska feladata még sokkal több lett, mert megszületett Zsuzsi, a kis unokahúg, és amíg az anyuka fel nem erősödött, neki kellett ellátni mindkettőt, a babát tisztába tenni, fürdetni, pelenkát kimosni az egész háztartás rendbentartása mellett. A lányka egyre vékonyabb, sápadtabb lett, ennek Lujza asszony nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, ő mégis tűrt, úgy gondolta, csak pár hónapig kell kibírnia, akkor a legjobb szalonban szabadul fel, és kitűnő szakmai bizonyítvánnyal a zsebében térhet haza.

Szervezete azonban úgy legyengült, hogy egy banális megfázásból nem tudott kikeveredni, egyre jobban köhögött, mégsem panaszkodott. Bácsikájával alig találkozott, mire ő felfigyelt egy köhögési rohamára, már tíz kilót fogyott. Akkor végre orvossal vizsgáltatták, aki tüdőcsúcshurutot állapított meg, közölte, hogy nagy a baj, és ismerve a család jó összeköttetéseit, a legjobb szanatóriumba utalta.

— Én nem mehetek most kórházba, nekem le kell vizsgáznom! — tiltakozott a lányka, ám a rokonokban felébredt a lelkiismeret, rájöttek, az unokahúgnak az élete forog kockán.

Tíz hónap szanatóriumi kezelés fordította vissza a halál küszöbéről Kismariskát. Az addigi, szinte cselédsorban tartásáról mit sem sejtő szülei ekkor szembesültek a valósággal. Amikor lányuk személyes holmijáért mentek, mamát nem tudta elkápráztatni a drága orvosi ellátás és szívélyes vendéglátás… rögtön felmérte a helyzetet, miért is nem kellett Lujzának cseléd, épp Kismariska beköltözésével egyidőben. Az uzsonnát felszolgálni a csak nemrég sebtében felvett új háztartási alkalmazott jött be, tehát a munkák elvégzése addig nyilván Mariska feladata volt.

A szanatóriumból egyenesen hazavitték a lányukat.

A községben nagy szükség volt varrónőre, így az előjárók megelégedtek a csupa jeles bizonyítványával, nem ragaszkodtak azonnal a mestervizsgához, megadták az engedélyt, Mariska munkába állhatott, ahogy felerősödött.

Azalatt, az akkorra tizenhat éves Bözsike is tanult már kézimunkázni, nagyon ügyes volt, jól össze tudtak dolgozni. Nővére szabott, varrt, ő meg tisztázott, gomblyukazott, kézzel végezhető öltésekkel egészítve ki a munkát a ruhákon. Házakhoz is jártak, teljes stafírungokat, kelengyéket elkészíteni. Közben sajátjuk is szépen gyarapodott, és a kilenc tagú család fenntartásához is nagyban hozzá tudtak járulni.

A huszonöt éves Mariska szerette a szépreményű úri-szabót, dédelgette a vele közös jövőt, amikor a Papa bejelentette, hogy a harminchárom éves Varga Domokos csendőrőrmester megkérte a kezét és ő neki ígérte.

Mariskát nem viaszból faragták, nem olvadt el… odapenderült apja elé.

— Nem gondolja Papa, hogy ezt előbb velem kellett volna megbeszélniük? Soha nem leszek ennek a… szóval, nem és nem! — csattant fel. 

— Amíg az én házamban élsz, azt teszed, amit én mondok!

— Miért tennék olyant, amit nem akarok? Megélnék a magam keresetéből, és ahhoz megyek, akit szeretek, ha beleegyezik, ha nem.

— Nagy a szád, Mariska. Ettől a perctől az a senkiházi Jancsi ne kerüljön a szemem elé, megtiltom, hogy ezután találkozgass vele! Egy csendőrtisztnek parancsoló tekintélye és szép fizetése, szolgálati lakása van, nem néminemű szakmája. Nagyságos asszony leszel, cseléddel, nem szabóné… mások cselédje, valami albérletben.

— Inkább leszek kódisné…,

— Kitagadlak!

— Miből, Papa? Abból, amit én kerestem?

Ekkor csattant el az első pofon. A másik szobában hallgatózó Bözsike ájultan esett össze.

(…)

Az Erdély Marostorda megyéjéből származó, református Varga Domokos harminckét éves volt 1935-ben, az eljegyzéskor. Földműves szüleinek hét gyermeke közül ő a második. A petruzsényi szénbányában dolgozott, amikor Erdélyt Romániához csatolták, és ő nem akart román katona lenni. Optált, azaz visszahonosodott, tizennyolc évesen magyar katona lett. Senkije nem élt Magyarországon. Felettesei javaslatára kérte magát csendőr kiképzőbe, és jó előmenetellel végzett Szombathelyen. Több állomáshely után törzsőrmesterként került Ozorára. Parancsokat végrehajtó, egyenes, kemény székely ember volt.

A szülői akarat bizonyult erősebbnek a romantikus vágyaknál. Ki tudná már, ki, és mivel is törte meg Mariska heves, Bözsike gyengébb ellenállását… Két év kitartó udvarlás után Domokos reverzálist adott, egyszerre vezette római katolikus oltárhoz a két csendőr a Pápay lányokat.

Szakcson kapták az első szolgálati kertes házat, Mariska kertészkedett, baromfit tartott, megszokta a községet, megbékélt az új életével, elhessegette a gondolatot, hogy boldogabb is lehetne. Bözsikével egyszerre várták első gyermeküket, egy hónap különbséggel születtek, 1938 februárjában Ferike Kurdon, márciusban Marika Szakcson. Átmenetileg boldogság költözött be hozzájuk. Mariska sokra tartotta, hogy férje rendszeresen jár borbélyhoz, dús bajuszát és sötét haját tökéletes rendben tartja, csak azt nem értette, a kispárnája mitől színeződik el. Figyelmesebb lett volna egy szerelmes asszony… Mégis rájött, mert nehezen lehetett kimosni a kapric foltjait. A legközelebbi fodrászkodáson meglepte a férjét. Domokos ott ült, festékkel a fején, a borbély meg udvariasan szabadkozott, még nem készült el a fixálással.

— Nem baj, megvárom — mosolygott a tükrön át a bűnbánó emberére. — Mondd, mire jó ez? — kérdezte belé karolva, ahogy a borbélyműhelyből kiléptek.

— Nem akartam ősz férjet a fiatal feleségem mellé… meg szégyelltem is.

— Ó, te buta. Ígérd meg, hogy lemosatod, én nem foglak kevésbé szeretni hófehéren sem — mondta, de nem nevetett… elgondolkodott: „… jóban, rosszban, egészségben, betegségben… öregségben…”    

Domokos lábait is megviselte a fiatalkori bányamunka, felmentették a járőrözés alól, visszereit meg kellett operálni. Mire egy év múlva kisfiúk, Attila is megszületett, addigra elvégzett egy tanfolyamot, irodai munkát kapott, de Marcaliban, ahová költözniük kellett. Ő megszokta, hogy ide-oda helyezik, Mariska azonban ettől nem lett boldogabb, nehezen törődött bele, de nem volt választása.

1941-ben Erdély egy részét visszacsatolták, és ekkor Marosvásárhelyen kínálkozott egy városparancsnoki állás. Azzal állt elő Domokos, hogy kérte magát arra a posztra, és meg is kapta. Mariskát első hallásra szinte letaglózta ez a bejelentés. Megrémült, hiszen igen rossz nemzetközi hírek is keringtek, és az ő egész lelke tiltakozott az újabb, sőt messze, idegenbe költözés ellen. Soha nem látott rokonok, idegen erdélyi emberek közé kerülni, úgy érezte, úgysem tudna soha ott megmaradni.

— Mehetsz, Domokos, de én nem megyek veled. Fogom a két gyereket, és viszem őket haza, biztosan befogad az apám, hiszen eddig, mindig nélkülem döntöttetek… elég ebből!

Aztán pár napig alig szóltak egymáshoz, a határozott, ellentmondást nem tűrő, magabiztos férfi nem próbálta kényszeríteni párját, gondterhelt és szomorú lett. Akkor gondolkodott el ismét Mariska. Ennek a szegény embernek a lelke milyen magányos lehetett itt, húsz év, amit szülőföldjétől és családjától távol kényszerült élni. Magába fojtott honvágyat, minden bánatot. Egymás mellett éltek, nem is ismerve egymást.

Szülőföldje most újra nem román…

És jött a parancs, családostól kell mennie, egyedül nem foglalhatja el a hivatalához járó lakást, és a beosztás is csak családos embernek jár.

— Mit válaszoljak? — nézett komoran feleségére.

— Veled megyünk.