Kozák Mari : Megöregszünk

 

Az ember egyszer csak megöregszik
és elfelejt szavakat,
nem tudja már merre kell menni
s ázik egyre kapuk alatt,
karján szerelem helyett ül
a tegnapok bús magánya,
és ujjai közt csordul a léha (má)ma…

 

egyszer csak jönne a menni elől,
arcán a ráncok nevetnek,
tenyerében zsugornyi élet
szeméből elveszett a fény,
és szikkadt szájszélén
csók nélkül szárad a morzsa,
feledve volt jobb is a sorsa…

 

az ember egyszer csak megöregszik,
batyuba gyűjtött emlékei
reggelre olykor megszépülnek,
majd elvesznek éjjel és a tegnapok
színes csokrában találja a ma,
kötélre akasztja – siratja
s kereszt tövén magára takarja…

 

…megöregszik csillagok honába vágy,
fákat rajzol lombtalant
meg vén folyót parttalant,
és házat ajtó nélkülit
kéményt mely tetőre rogy
fekete rózsát és színtelen eget,
fehér ingen levarrott zsebet,
aztán csak hallgat – imát sem mond,
holnap gyermek lesz – bolond.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Kozák Mari
Szerző Kozák Mari 119 Írás
Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam. Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes. Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista. Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek. Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam. Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim. Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közel kerültek szívemhez. Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek. Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet. Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez.