Az ember egyszer csak megöregszik
és elfelejt szavakat,
nem tudja már merre kell menni
s ázik egyre kapuk alatt,
karján szerelem helyett ül
a tegnapok bús magánya,
és ujjai közt csordul a léha (má)ma…
egyszer csak jönne a menni elől,
arcán a ráncok nevetnek,
tenyerében zsugornyi élet
szeméből elveszett a fény,
és szikkadt szájszélén
csók nélkül szárad a morzsa,
feledve volt jobb is a sorsa…
az ember egyszer csak megöregszik,
batyuba gyűjtött emlékei
reggelre olykor megszépülnek,
majd elvesznek éjjel és a tegnapok
színes csokrában találja a ma,
kötélre akasztja – siratja
s kereszt tövén magára takarja…
…megöregszik csillagok honába vágy,
fákat rajzol lombtalant
meg vén folyót parttalant,
és házat ajtó nélkülit
kéményt mely tetőre rogy
fekete rózsát és színtelen eget,
fehér ingen levarrott zsebet,
aztán csak hallgat – imát sem mond,
holnap gyermek lesz – bolond.
