nadrágja korcát is meg kellett eresztenie, hogy azt a sok finomságot ott ne kelljen hagynia.
— Felséges királyom — jelentette a hopmester —, még a nagykönyv sem tesz említést ilyen tündértörzsről.
Amikor ezt a király meghallotta, igencsak vakargatni kezdte a kobakját.
— Akkor fiam, te tulajdonképpen ki vagy? Honnan jöttél? Egyáltalán tündér vagy-e?
Szegény legény azt sem tudta, hogyan kezdje a magyarázkodást. Jobbnak látta, ha mindjárt az elején kezdi, és a tündérkirály előtt nem hallgat el semmit.
Így is lett. Amikor végzett a történetével, várta, mi fog történni. Közben le nem vette volna szemét a királykisasszonyról, aki olyan szép volt, hogy még nem látott hozzá hasonlót.
A tündérkirály egy kis gondolkodás után megszólalt:
— Sajnálom, fiam, így nem veheted el feleségül leánykámat. Kicsikém csak egy tündérlegény férje lehet.
Ez a hír nagyon elszomorította és gondolkodni kezdett, miképpen tudná megszerezni a királykisasszonyt.
Már éppen szólították az előbbi tündért, hogy kísérje vissza a feljárathoz és ígértessék meg vele, hogy soha többé nem teszi be a lábát Tündérországba, amikor azt ötlötte ki, egy kis csellel megszerzi a kiszemelt leányzót.
— Felséges királyom! — fordult újra a király felé. — Esedezve kérem, csak annyit engedjen meg, hogy holnap reggelig Tündérországban maradhassak. Még sohasem jártam itt. Szeretnék körülnézni.
A tündérkirály nem látott ebben semmi kivetnivalót, megengedte, hogy a szegény legény reggelig Tündérország vendége legyen. Adott melléje egy kísérőt, hogy töviről hegyire bejárhassa a tündérek birodalmát, és vénségére legyen miről beszélnie unokájának.
A kísérő mindenhová elvitte, mindent megmutatott neki. Tán még az egérlyukba is bekukkantottak, de amint beesteledett, a legény azt füllentette, hogy nagyon elfáradt, és szeretne lepihenni.
A kísérője bevezette egy házban, ahol majd álomra hajthatja a fejét és aludhat reggelig.
Alighogy magára maradt és teljesen besötétedett, a királykisasszony ablaka alá lopózott. Óvatosan körbenézett, és amikor meggyőződött arról, hogy senki sincs a közelben, bekopogott.
— Ki kopog? — kérdezte riadtan bentről egy vékonyka hang.
— Én vagyok, a vándorlegény.
— Tudhatod jól, mi nem kelhetünk egybe, mert te emberfia vagy, én meg tündér.
— Azért jöttem, hogy megszöktesselek, elvigyelek a fenti világba, ahol majd boldogan élhetünk, míg meg nem halunk.
— Apám szomorú lesz, ha megszököm veled.
— Majd megvigasztalódik, ha értesül boldogságunkról. Láttam szemeidben, hogy tetszem neked. Ezért kérlek, gyere velem.
A királykisasszony egy nagyot sóhajtott és a kezét nyújtotta a legénynek.
— Jól látod. Amint megpillantottalak, mindjárt beléd szerettem. Nem bánom, történjen akármi, veled megyek. Ettől a perctől fogva, mi egy pár leszünk.
A tündérkirály lánykája kiugrott az ablakon és a vándorlegény karjaiba omlott.
— Sietnünk kell, drágaságom. Messze van a feljáró a fenti világba, és nem szeretném, ha észrevennék szökésünket — mondta a legény és kéz a kézben elindultak.
Szerencsére még világosság előtt a feljáróhoz értek. Itt a királykisasszony még egyszer visszanézett apja birodalmára, és követve kedvesét, felment a fenti világba.
Egyet azonban nem tudtak, aki ezen a lépcsőn felmegy, odafent azonnal fűzfabokorrá változik. Ez a sors várt a királykisasszonyra és a vándorlegényre is. Ahogy lépni próbáltak előre, ahol a lábuk földet ért, ott azon nyomban talpuk gyökeret eresztett és két szép egymásba kapaszkodó fűzfabokor lett belőlük. Egészen addig ott kell állniuk, míg valaki ki nem vágja őket.
Az anyó sokáig várta a legényt. Furcsállta, hogy nem hallja a fejsze csattogását. Ezért elindult a kertbe, hogy megnézze, mi történt.
Meglepetten látta, hogy a fűzfabokor nem lett kivágva, sőt még kettővel több lett. A fejsze ott árválkodott mellettük. Az anyó értetlenül megcsóválta a fejét és csak ennyit mondott:
— Jó, hogy a fejszét nem vitte magával, mint a múltkori legény.
Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, járjon utána!
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Apáti Kovács Béla
