Vandra Attila : Kis Dzsong Un 3. Csak egy pillanatra…

Julie Gun fölött átcsapnak a hullámok kisfia születése után. Johnny nevelőnője, Pak Yi Song beadja lemondását miután tréfából Kis Dzsong Un-nak nevezi az elkényeztetett fiúcskát, s ezért összevesznek Julieval.

3.     rész  Csak egy pillanatra…

 

Másnap reggel amint elütötte a nyolcat, azonnal felhívta pszichológusát. Valójában alig emlékezett az arcára. Mióta feliratkozott hozzá még nem érezte szükségét, konzultálni vele. Annyit azért tudott Margaret Michelről, hogy elsősorban felnőttekkel, főleg nőkkel foglakozik. Ám hirtelen jobb ötlete nem támadt, kihez forduljon. Előérzete nem csalt, amint előadta problémáját a pszichológusnő előjegyzés helyett egy kolléganője elérhetőségét adta meg neki.

– Ann Donnovan az egyik legjobb gyermekpszichológus a városban – tette hozzá.

Azonnal tárcsázta a megadott számot. Szerencséjére a titkárnő Julie McKenzie parfümöket használt, így azonnal tudta, kivel áll szóba. Átadta a kagylót Ann Donnovannak.

– Nézze asszonyom, ha csak a fele igaz annak, amit mondott, akkor a gyermek kezelése nem elegendő. Családterápiára lesz szükség. Tudom, egy ilyen sikeres üzletasszony, mint ön mennyire elfoglalt, és férje is az, hallomásból őt is ismerem.

– A gyermekért mindent…

– Ne tegyen üres ígéreteket. Mielőtt bármilyen kezelést elkezdenénk, aláírunk egy terápiás szerződést. Csak akkor fogunk hozzá, ha ehhez a szerződéshez ön maradéktalanul tartja magát. Egy abbahagyott terápia többet árthat a gyermekének, mint amennyit használ. És még valami: férje nevében ne ígérgessen semmit. Nem könnyű két olyan ember órarendjét egyeztetni, mint az önöké. Megpróbálhatjuk elkezdeni nélküle, de feltehetően majd rá is szükség lesz. Azt majd egy másik szerződésben rögzítjük.

Nem kellett hozzátennie, hogy a terápiás szerződés megszegése a terápia végét is jelentheti. A lehetőség ott rejtőzött határozott hangjában.

– Mikor jöhetünk akkor?

– Jövő héten, pénteken tizenkét órakor van a legközelebbi szabad időpontom.

– Akkor épp igazgatótanácsi ülésem van… és nem lehetne hamarább, hogy…

– Nem. A gyermek problémái nem most kezdődtek. Nekem is be van osztva minden percem, sok a páciensem. Abban az időpontban vagyok szabad. Ha nem, akkor jövő hónap elsején…

Julie ráérzett, most vizsgázik, tényleg komolyan gondolja-e a terápiát.? Egy biztos, ezzel a nővel nem lehet kukoricázni. Bizalmat gerjesztett benne a hozzáállás.

– Rendben, ott leszünk – felelte sóhajtva. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor beadta derekát. – Férjem is jöjjön? – nyugodott bele a helyzetbe.

– Várom önöket, ketten vagy hárman, ahogyan tudnak.

 

Pak Cho Heevel a Julie McKenzie Parfums központi irodája közelében egy játszótéren beszélték meg a találkát fél tízre. A „bébiszitter-helyettes” egy rendkívül alázatos lány benyomását keltette. Megnyerő külseje, szerény öltözködése, kedves mosolya csak bevezető volt a bólogatáshoz, amely kísérte minden „Igenis Asszonyom!”, „Megértettem, Asszonyom!”, „Tudom Asszonyom, nagynéném felhívta rá a figyelmemet” válaszát, miközben Julie a rá váró kihívásokra hívta fel a figyelmét. Egyetlen egyszer húzta ki magát büszkén, olyan mozdulattal, amely Juliet Mrs. Pak Yi Songra emlékeztette, amikor aggodalmainak és tanácsainak előadásával már túllépte a határt.

– Mrs. Gun, egy év múlva óvónő leszek. Tizenkét éves korom óta rendszeresen bébiszitterkedek, még nem akadt olyan gyermek, akivel a kezdeti nehézségek ellenére nem értettem végül szót – mondta önérzetesen. – Igaz, Johnny, jó barátok leszünk? – fordult a fiúcskához kedvesen.

Jókora rúgás a bokájába lett a válasz. A lány nem esett kétségbe. Előbbi büszke mozdulatára rácáfolva, mosolyogva guggolt le, hogy szembenézhessen a kicsivel.

– Ez nekem nagyon fájt. Mivel érdemeltem ki?

A kis Johnny meglepődött, hiszen az ilyen magatartása eddig mindig felháborodást és pánikrohamot váltott ki a felnőttek körében. Hirtelen nem tudta kezelni a helyzetet. Cho Hee fél szeme sarkából sokatmondóan Julie Gunra pillantott, jelezve, most a legjobb alkalom a távozásra, gyors búcsú után. Bár először el akart szökni, végül nem ment el szó nélkül.

– Szervusz, Johnny, este találkozunk. Fogadj szót Miss Pak Cho Heenek! – szólt kisfiához, kezével búcsút intett, majd határozottságot mímelve elindult a Julie McKenzie Parfumes irodái felé. A háta mögül az őt utolérő hangok nem sok jót ígértek, többször is meg akart fordulni, de józan esze ráparancsolt érzelmeire. Most nem szabad visszakoznia! Beült az autójába, nagyot sóhajtott, majd elhajtott.

Megtette a hátralevő háromutcányi távot, miközben kifogott két piros lámpát, leparkolt, amikor megszólalt a telefonja, de miközben táskája felé nyúlt, karórájára nézett, pillanatnyi habozás után nem vette elő. Még felmegy a liften, és épp tízre, késés nélkül beér irodájába. Onnan visszahívja.

Mire felért a felhőkarcoló negyvennyolcadik emeletére, és kilépett a liftből, ismét megcsendült a telefonja. Elővette. Pak Cho Hee… Két nem fogadott hívás egy percen belül. Aki hívja most: Michael. Jesszus! A habozástól remegő kézzel végül a felvevő gomb helyett az elutasítót nyomta meg. Most melyiket hívja vissza előbb? Végül anyai ösztönétől vezérelve, a rossz előérzettől dobogó szívvel Pak Cho Heet hívta. A sírógörcsbe fulladó lánynak szinte egy szavát sem értette. Egyetlen mondatot hámozott ki szavaiból:

– Csak egy pillanatra…

Jesszus! A gyermek elveszett! Persze egy ilyen csitrinek nem lett volna szabad a kezére adnia! Főleg nem kellett volna engednie a kérésének, hogy itt a játszótéren bízza rá! De hát hova is tűnhetett a gyermek?

Csapot-papot hagyott, s rohant a parkoló felé. Amint kilépett az épületből, épp kiszállt valaki egy taxiból. Felmérte, nem üdvös dolog most kormányhoz ülnie. Szinte félrelökve az épp fizető utast, ült be a helyére. Fölöslegesen sürgette a sofőrt, aki nem aznap kezdte a taxizást. „Helyből százba” stílusban indított, s az épp pirosra váltó lámpával sem törődve rohant át az első útkereszteződésen. Csakhamar ott termettek a játszótéren.

Julie még legstresszesebb pillanataiban sem használt illetlen kifejezéseket. Mrs. Pak Yi Song se a fejéhez vágott jelzőkön sértődött meg. Ám most átszakadt minden gát. Pedig nem ártott volna fékezni magát. Már a levegőért kapkodó Pak Cho Hee és a gyermek eltűnésének a híre is nézősereget vonzott, nem kellett a:

– Te büdös kis ringyó, mit csináltál a gyermekemmel? – kifakadására.

Nem folytathatta sokáig. Telefonja ismét csörögni kezdett. Eszébe jutott Michael elutasított hívása. Előkotorta telefonját a táskájából. Megint férje hívta.

– Johnny elveszett – előzte meg férjét. – Nem lett volna szabad…

– Követett valaki? – szakította félbe a férfi. Mesterségéből adódóan azonnal felmerült benne a bűntény lehetősége. Nem olyan nagy az a park, hogy csak úgy nyomtalanul eltűnjön egy gyermek.

Julie szíve nagyot dobbant attól, amit férje kérdése sugallt. Agya turbóra kapcsolva próbálta felidézni ide autózásukat, de nem tűnt fel neki az úton semmi ilyesmi. Bár… Jobb dolga is akadt a nagy forgalomban, mintsem paranoiásan azt figyelje, követik-e.

– Nem… hiszem… – felelte bizonytalanul, de az újabb rémület némileg magához térítette.

– Ne értesítsd még a rendőrséget, azonnal ott vagyok! Kifizetjük, bármit is kérnének, aztán teszek róla, hogy a nyomukra akadjunk… – erősítette meg Michael. – Addig is minden követ megmozgatok.

Julie hálát adott az istennek, hogy e terhet nem egyedül kell viselnie, és férjével azonnal egy húron pendülnek. A helyzet nem hagyta eltűnődni, a férfiak miként tudnak ilyen helyzetekben is racionálisak maradni… Pedig ekkor már ő is körbetekintett. Ezek itt nem bámészkodnának, ha nem hallottak volna valamit a történtekről. És senki sem kiabálja a gyermek nevét.

Egy afroamerikai, harminc körüli férfi lépett hozzá komor arccal.

– Amint épp befordultam a sétányra, megláttam, amint betuszkolták a gyermeket egy sötétszürke Chevrolet Trax-ba. Két fiatal fehér férfi volt, itt parkoltak. Már értesítettem a rendőrséget, megadtam nekik az autó rendszámát is…

Szavait szirénázó rendőrautók támasztották alá, melyek közül egyik csikorgó fékkel állt meg mellettük.

Mielőtt Julie kifejezhette véleményét a férfi segítőkészségéről, már egy mikrofonnal nézett szembe…

– Mrs. Gun, mit érez most, hogy elrabolták kisfiát? Ön szerint kik tették? Ki fogja fizetni a váltságdíjat, ha…

Nem ismerte a fiatal riporternőt, bár az operatőr deja vu érzést keltett benne, mintha már látta volna valahol.

– Hagyjon békén! – förmedt rá válasz helyett. Hangja éles volt, szinte visított.

– Hagyja békén! – förmedt rá az autóból épp kiszálló rendőr. – Ne akadályozza a nyomozást! – A riporternő az erélyes rendőri felszólításra önkéntelenül hátrált egy lépést, de nem ment el, egy pillanatra odébb röppent keselyűként állt támadásra készen, a megfelelő alkalmat lesve.

– Mrs. Julie Gun? – kérdezte bizonytalanul. – Robert O’Hara hadnagy vagyok. Az ön gyermekét rabolták el?

– I…igen. Én vagyok… De nem rabolták el, csak nem találom, és… – Julie nem bírta folytatni a mondatot.

– Mrs. Gun, kérem, kövessen a rendőrautóba, ahol nyugodtan beszélhetünk.

– Nem kívánok feljelentést…

– Kérem, kövessen… Itt túl sok a bámészkodó! – szólt rá a rendőr. Julie robotként követte.

– Nézze, Mrs. Gun, férjét személyesen ismerem. Mindketten erősen exponált emberek. Nem tudja titokban tartani. A bejelentést már megkaptuk, kollégáim már a rablók nyomában vannak, bár nem tudtuk, hogy pont önökről van szó. Jobban teszi, ha együttműködik. Kaptak már fenyegető telefonhívást?

– Még nem… – felelte reszkető hangon Julie. Fél füllel hallotta, amint a másik rendőr a mentőket hívja, pszichiátert kérve a helyszínre.

– Mondja el, mi történt? – érdeklődött a rendőrhadnagy.

– Semmit nem tudok… – adta meg magát Julie. – A gyermeket a bébiszitterre bíztam itt a játszótéren. Még be se értem a céghez, amikor máris telefonált, hogy a kicsi eltűnt. Csak annyit értettem szavaiból, hogy: „Csak egy pillanatra…” Néhány másodperccel önök előtt értem ide. Ne hozzák veszélybe! Kérem! Inkább kifizetem a váltságdíjat…

Robert O’Hara hadnagy körbenézett a játszótéren. Egy kis sziget volt, amelyet néhány bokor, fák, járda, parkoló autók, és két hatsávos út fogott körbe. Egy felügyelet nélkül hagyott hároméves gyermek elvileg átbújhat a bokrok közt, az ágak alatt, hogy eltűnjön a figyelmetlen felnőtt szeme elől, de az úton nem jutna át, kámforrá nem válhat. Zebra csak a játszótér másik végén található. Ám ha valaki épp egy ilyen alkalomra les, mire a felügyeletért felelős személy megkerüli a bokrokat, már késő… Mielőtt a kárvallott anyához szólhatott volna, csengeni kezdett a telefonja. Amikor zárta a vonalat, tekintette semmi jót nem ígért. Julie kérdő tekintetét látva rövid ideig habozott, majd az őszinteség mellett döntött. Ha azt akarja, Julie Gun és majd férje is közreműködjenek, példát kell mutatnia.

– Kollégáim azonosították a szürke Chevrolet Traxot, mellyel feltehetően elmenekültek gyermeke elrablói. Lopott autó. Tulajdonosa ma reggel hétkor jelentette eltűnését. Követni kezdték.

– De? – nézett rá Julie olvasva a rendőr tekintetéből.

– A követett autó behajtott egy keskeny utcába, ahol nyoma veszett – sóhajtott lehajtott fejjel Robert O’Hara. – Most ellenőriznek minden házat, udvart a környéken.

– Akkor a rablók már tudják, hogy…

– Lopott autóban vannak. Elvileg azt is követhettük… – próbálta eleinte magyarázni a hadnagy félresikerült rendőri akciójuk bizonyítványát, majd bűntudatos beismerő bólintással fejezte be.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 702 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.