Szokol Bernadette : Vacogó Bárány és Pici Folt

Nyomtatás

Egyszer volt, hol nem volt, a hat hegyen, három tengeren és kilenc kerek erdőn is túl, a nagy tisztás közepén éldegélt egy bárány család.

Éppen a tél kellős közepén járt az év. A bárányok apraja-nagyja mind bent melegedett az akolban a családdal együtt. Csak két bolondos, örökké lázadó bárány maradt kint az erdőben. Hiába mondták nekik a barátaik:

— Nem lesz ennek jó vége! Gyertek ti is velünk haza! Meg fogtok fagyni ebben a csípős-szeles, cudar időben.

— Menjetek csak didergő barikák nélkülünk! Minket megmelegít a bundánk — berzenkedett a két rakoncátlan hangosan bégetve.

Hazaérve a bárányok beszámoltak a történtekről. A családfők és az idősebbek mind tudták, hogy előbb-utóbb hazakerülnek a nagyotmondó bárányok is, hiszen a hideg nagyúr. Csak az asszonyok és a kis bárányok siránkoztak, hogy máris értük kell menni a férfiaknak.

Miközben az ólban ezen ment a tanácskozás, addig az erdőben a két jó barát csak fokozta a hencegést.

— Én bizony addig maradok, míg be nem esteledik — mondta Vacogó Bárány.

Ezt a nevet kapta kiskorában. Igaz, ami igaz, kezdett már most is nagyon dideregni.

— Helyes! Szaladgáljunk csak kedvünkre! Én leszek a fogó! — javasolta Pici Folt.

Egy icipici foltocska volt az orra tövében, erről kapta a nevét. Egy darabig kergetőztek. Az elején nagy elánnal, vidáman. Az időjárás azonban nem lett kegyesebb. Sőt!

A füstölgő szélmanók lassan munkához láttak. Gőzölögtek, pukkadoztak, kavarogtak, fujadoztak. Hol erősebben, hol szúrósabban fújtak a barikák bundája alá.

— Jaj! — kiáltott a két bárány szinte egyszerre.

— Ennek fele sem tréfa! — vacogta Vacogó. — Én bizony nagyon fázom!

— Hát még én! — tromfolt rá Pici Folt.

— Menjünk haza! — fogta kérlelőre Vacogó.

— Hogy is ne! Mindenek csúfjára, hogy mindenki kinevessen? — tiltakozott a kis lázadó.

A füstölgő szélmanók újabb támadásba lendültek. Olyan kavargó szél kerekedett, hogy a bárányok épp csak egymást látták, annyira fújták a szelet, hogy teljesen nekifeküdhettek, de semmit sem haladtak. Jártányi erejük sem maradt. Az utat meg teljesen eldugta a por és a felröppenő nyirkos avar.

Nagyon megszeppent a két lázadó. Bánták már, hogy nem mentek időben a barátaikkal, a jó melegbe, a családhoz. Szaladtak volna már haza, de nem tudták, merre van a hazafelé vezető út! Összebújtak, hogy egymást melegítsék.

— Mit tegyünk? — kérdezte Pici Folt.

— Ha nem nevetsz ki, megmondom.

— Csak mondd! Csak mondd! — sürgette barátját.

— Mikor kicsi voltam, édesanyám, nagyapám és keresztanyám is a Hótündérről mesélt nekem… — kezdte a történetét Vacogó.

— Most mesélni akarsz? — vágott a szavába türelmetlenül Pici Folt.

— Figyelj türelmesen, és lesz segítség, én hiszek nekik.

— Rendben. Végighallgatlak.

— A Hótündér nevét, ha kimondjuk, és a segítségét kérjük, akkor megmelengeti szívünket — fejezte be Vacogó.

— A szívünkeeeet? De hát mi fázunk, te buta.

— Ha te nem mondod ki velem, akkor egyedül kérem a segítségét! Különben úgy érzem, megfagyok — kérlelően nézett barátja felé.

— Na, jó, én is nagyon fázom, és más ötletem nincs — suttogta megadóan Pici Folt.

És kimondták, és hívták!

— Kedves Hótündér, kérünk, segíts, melengesd meg a szívünket! — emelték az égre tekintetüket.

Nyújtózva, ásítozva ébredt hosszú álmából Hótündér. Régen nem szólították már. Picit rendbe szedte magát, majd a kutakodó látcsöve után nyúlt. Leemelte a sok csodasegítő eszközeit tartalmazó polcáról. Lenézett vele a földre. Kutakodott-kutakodott egy darabig a látcső, majd megállt. Meglátta Hótündér a két didergő, összekuporodott bárányt. Máris tele volt ötletekkel. Először is a kedvenc sárkányrepülője után kapott, levette a polcról és már száguldott is a föld felé.

A bárányok fölötti felhőn landolt. Nagyon megsajnálta a két kis kópét! Gondolta, hogy a szüleik is a közelben lehetnek tele aggodalommal. Tudta, hogy itt bizony a füstölgő szélmanók keverhették meg a téli időt. Rögtön cselekedett. — CSITT! CSATT!

— CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! — csattintgatta össze finom tündérujjait.

Az első csattintások után a szél lassan alábbhagyott. A további csattintásoktól a kavargó falevelek is megnyugodtak. A Hótündér nem adta fel egykönnyen! — CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! CSITT! CSATT! — csattogtatott tovább. Elkezdett hullani a hó. Gyönyörű pelyhekben, pontosan az útra, kirajzolva annak körvonalait.

A két jó barát minden változást csodaként élt meg! Tudták, hogy közelben a Hótündér. Csak ő segíthetett. Mikor rájöttek, hogy a csillogó havas út a hazafelé vezető út, boldog ugrándozásba kezdtek. Rohantak hazafelé önfeledten.

Már messziről meglátták a házukat, egyre közeledtek, egyszerre csak észrevették, hogy mindenki őket várja a kapuban. Volt nagy öröm, ölelkezés!

— Végre hazatértek!

— Itthon vannak! — hallatszott innen-onnan.

Mikor Pici Folt és Vacogó meglátták szüleiket, könnyes szemmel puszilták és ölelték őket.

Ekkor a Hótündér egy utolsót csettintett lágyan, csendesen, varázslatosan.

—  C s i t t ! – C s a t t !

Mindenki olyan melegnek érezte az időt, mintha kazánnal fűtenének…

Vacogó Bárány és Pici Folt ekkor értette meg, mit jelent a szív melege! A Hótündér valóban azt tette, amit megígért. Ott, akkor megfogadta Vacogó Bárány és Pici Folt, hogy ezt a történetet sosem felejtik el. Ők is elmesélik majd a gyerekeiknek, az unokáiknak és a keresztgyerekeiknek.