valami belső törpetermet magát nagyobbnak véli nálam, felforgatja bennem a házat szegletet, polcot átkutatva nincs benne semmi alázat, keresi lázas indulatban a szót, amit valahol hátrahagytam az Ihletnek kijáró foglalóként, ami ha eljön, de persze ritkán, fogadni illik önként, de ülök, mint akit egy pohár bor is fejbe kólint, hát ösztökél, kutakodik a lélek titkán feljebb, egyre feljebb emeli hangját, kényszerít kirakni örömet, terhet – időnként
kifúlva, néha ügyetlen
botladozva– sorsom napi szekerét tarja kézben legyőz álomban ébredésben 2016. május 5.