Márkus László : pirkadat

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Micsoda mosoly ült Kata arcán! A megdics?ülés boldog öröme ragyogott rajta. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott segítség nélkül elmenni fekhelyét?l az asztalig, de tele volt boldogsággal. Gyerekeink pillanatok alatt elt?ntek a kert mélyén, mi pedig nagy beszélgetésbe kezdtünk.

         – Mit szólsz hozzá, hogy értem jött? És olyan gyengéd, olyan figyelmes, amilyen még sohasem volt. Azt mondta, hiába, veled a legjobb. Látod, semmi er?m nem maradt a borzalmas izgalmaktól, de tudom, hogy hamar felépülök. Az öröm gyógyít. Most csak úgy lebegek ég és föld között, s nem is tudom, megtörtént-e velem az a sok borzalom, vagy csak álmodtam.         

Aztán minden átmenet nélkül valami fura hangváltás történt. Körülnézett, s halkabbra fogva a hangját, azt suttogta:

         – De sajnos, tudom, hogy megtörtént. És bárhogy szeretem, nem bízhatok benne többé. Nem azért, mert elválik, hanem mert egy másik asszony elvehette t?lem, és az a n? diktálta a saját erkölcse szerint, hogyan cselekedjen. Tudod jól, hogy nekem ? volt a k?szikla. A szilárd, biztos, megingathatatlan talaj, amelyen állhatok. És most visszaestem abba az állapotba, amikor még nem tudtam a múltamat. Nem hihetek többé senkinek. Most meg már jöv?m sincs. Se múlt, se jöv?. Ilyen állapotban kezdek el tanulni egy új, másfajta életet. Elég nagy vállalkozás nem? Dolgozni akarok, és önálló lenni, ha egyáltalán képes vagyok még erre. Ne gondold, hogy panaszkodni akarok neked, amikor boldognak kéne lennem, de fontos a magam számára áttekinthet?vé tenni a dolgokat. Mert hiába vagyok én ebben a pillanatban maradéktalanul boldog, tudom, hogy volt egyszer egy kis ördög, amely belém bújt, és tartok t?le, hogy nagyon befészkelte magát.

         – Ne gondolj állandóan a legrosszabbra. Érted ment, hazahozott, idehívott engem hozzád. Mit tegyen még?

         – Jaj, dehogy akarom én ?t bántani! De minden olyan furcsa, érthetetlen, és elfogadhatatlan. Teljesen összetörve érkezett Pestre hozzám. Mindent jóvá akart tenni, kérte a bocsánatot, s menteget?zött, hogy ? nem oka semminek. Akárcsak az anyám. ? is pontosan azt mondta, hogy ?t irányították az események. ? csak jót akart nekem. Ó, apa, és anya is csak értem követett el mindent. De én már unom, hogy mindig mindenkit én értsek meg, én segítsek át a krízisen, miközben engem folytonosan krízis-helyzetbe hoznak.  Szeretnék végre stabil, boldog életet, s félek, hogy egyre távolabb kerülök t?le. Fuj, de undorodom, ett?l az állandó nyavalygástól!

Ott ültem mellette, s alig gy?ztem követni ezt az le, fel hullámzó hangulatot, amely eluralta. Kivittem egy nyugágyat az árnyékba. Az id? már enyhülni látszott, mondtam, aludjon addig egy kicsit, amíg megetetem a gyerekeket. Legalább megnyugszik ez az állandó köhécselése, ami mindig el?jött, amikor feszült hangulatban volt. El is szenderült pillanatokon belül, annyira gyenge volt, s olyan megrendít?en sápadt…

Amíg aludt, Kálmán is hazajött egy pár percre. Nemrég érkeztek meg a szülei a teherautóval. Még nem szorulnak segítségre, még elboldogulnak, de már kell nekik a gondoskodás, a tör?dés. Amint helyre kerülnek a dolgok, azonnal jön. – Hogy van Kata? – kérdezte. Csak azt mondhattam, ami az igazság:

         – Verg?dik.

Aztán csendben olvasgatva ültem mellette, amíg Kálmán végleg haza nem ért, s abban a nyugodt tudatban indultam el a gyerekeimmel, hogy ha fájdalmasan is, de megoldódott a sorsuk.

*

A hír úgy látszik, gyorsabban terjed, mint a gondolat, mert Em? valahonnan neszét vette, hogy Kata hazakerült. Tudta, hogy vészhelyzet van, lépnie kell. Ha Kálmán nem említette meg neki, pontosabban eltitkolta el?le ezt a döntést, számára minden elveszhet. Azonnal cselekedett. Hogy, hogy nem, gyorsított eljárással felbonttatta a házasságát, s azonnal beköltözött a számára vásárolt lakásba. Katának pedig ultimátumot küldött. Nem ismerem a beszélgetés szövegét, de tény, hogy mire Kálmán hazatért, üres lakást talált. Kata a két lánnyal felült az els? vonatra, s szó nélkül elt?nt. Hogy, hogy volt ereje megszervezni, és véghez vinni az utazást abban az állapotban, örök rejtély el?ttem.

Most egy ideig nem tudtam róluk semmit. Kálmán nem jött, mi sem kerestük. Kata szegény munka után járkált, amikor valamelyest magához tért. Nem volt hozzánk kedve, vagy ereje. Ha hívtam, csak fáradtságra panaszkodott. Aztán mégis felkerestem Pesten, nem akartam magára hagyni.

Végül talált munkát, s?t ígéretet is kapott, hogy beiskolázzák valahová. A lányok nagyon vágytak egymás után, mert a nagyobbat nem vették ki az éppen megszokott gimnáziumból. Ezért minden hét végén felkerekedtek, s hazamentek. Az öregek elhitték a lakásról szóló mesét, és várták, s?t elfogadták Kata segítségét. Kálmán ilyenkor mindig másfelé járt, természetesen, így el se hozhatta hozzám Katát. Meg nem is akarta. Kínos lett volna neki a találkozás. Anyagilag viszont helytállt, sem a volt felesége, sem a gyerekek nem nélkülöztek.

 Milyen boldogan újságolta Kata, hogy van munkahelye! És mekkora megnyugvással töltötte el, hogy meg tud felelni az elvárásoknak. De tudom, hogy csak bejárt oda, kapcsolatot nem teremtett senkivel. Miksa volt az, aki rendszeresen tör?dött velük, s szívósan igyekezett összehozni anyát és lányát.

         – Már úgy körül sáncoltam magam, hogy nem tudok kikecmeregni ebb?l az állapotból. – panaszolta err?l a helyzetr?l, mikor beszámolt róla.

         – Kértem Miksát, ha már eddig kibírta az anyám, várjon, amíg önmagam leszek. Ez, aki most vagyok, nem döntésképes. És nincs is bennem érzelem. Még önmagamhoz sincs közöm. Örülök, ha a gyerekeim lelkét nem mérgezem meg ezzel a letargiával, amiben élek.   

                                                             *

Antónia azon vette észre az id? múlását, hogy kezdett sötétedni. Megállapította, hogy reggel óta nem evett, de közben észrevétlen kiporszívózta a lakást, megmosta a haját is, csak éppen elfelejtette beszárítani. Most vette észre, hogy éhes, hogy fázik, s hogy borzong. Pedig meleg volt a lakásban. Gyorsan összeütött magának néhány tojásból rántottát, ivott egy jó forró teát, s már jobb is volt a közérzete. Elhatározta, hogy inkább kivasalja a mosott ruhát, de nem foglalkozik Katával, mert ha lehet, most még jobban igénybe veszik az emlékek, mint akkor az események. Vasalt, vasalt, s kiderült, nem képes szabályozni a gondolatait. Már megint ott járt a múltban. Tehát amíg végig nem éli újra, ett?l a fájdalmas történett?l nem szabadul. Mert miért is vesztették el egymást egy id?re? Hát, persze: a bajok. A mi családunkban is összetorlódtak a gondok, egy id?re megint nem tudtunk egymásról semmit. Pontosabban annyit hallottam, hogy a Fazekas nagymama nagyon beteg, s hogy Kata fizetés nélküli szabadságot vett ki azért, hogy ápolhassa.

A temetésen úgy álltak egymás mellett, mintha minden rendben lenne köztük, együtt viselték a gyász okozta terheket. Kata mindig csodálatosan tudott disztingválni. Néztem ?ket, s arra gondoltam, miért nem vette már el Em?t ez a Kálmán, ha elvált Katától, s miért nem az, az áldott jó asszony ápolta a Fazekas nagymamát.

         *

Nem sokkal a temetés után egy vasárnap reggel a konyhában tevékenykedtem elmerülten, s amint felnéztem, azt hittem, képzel?döm. Ott állt mellettem Kálmán. Felölt?ben, sapkában, kigombolatlan kabátban, valami megmagyarázhatatlan kifejezéssel az arcán. Megijedtem, hogy Katával történt valami baj, amikor egy nagy leveg?t vett, és sietve eldarálta:  

         – Em?t?l jövök. Sajnos, nem kapta meg id?ben az értesítésemet, s rosszkor érkeztem. Ott találtam félreérthetetlen helyzetben az egyik váltó-társammal. Közöltem vele, hogy most azonnal autóba ülök, és elégtételt adok Toncsinak. Szégyenkezve, de elismerem, hogy neked volt igazad. Csak éppen ránéztem.

         – Akkor itt se lennék. De tudnod kell, hogy amikor figyelmeztettél, meg tudtalak volna ölni, úgy megsért?dtem. Gy?löltelek, mert valahol a tudatom mélyén éreztem, hogy neked van igazad, közben a hiúságom meg kikérte magának, hogy az én Em?met sértegesd.

         – Vesd le a kabátodat, és reggelizz velünk.

         – Csak addig maradok, míg Kata meg nem érkezik a vasúthoz. Megkértem, hogy jöjjön le azonnal. Meggy?z?désem, hogy Kata meg fog érteni engem.

Miután magamra maradtam, nagyon aggódtam, hogy Kálmán, aki jelenleg nem tudja reálisan megítélni az eseményeket, most rontja el az életét másodszor. Féltem, hogy olyan megrázkódtatásnak teszi ki Katát, amely visszájára fordít mindent. Ott álltam a sül? fasírt felett, és rájuk gondoltam. Tiszta szívb?l kívántam és akartam, hogy sikerüljön megfogniuk egymás kezét.

Még meg se nagyon ebédeltünk, máris ott álltak el?ttem együtt. Kálmán lényegesen kisimultabb volt, mint reggel, Kata pedig hallatlanul vidámnak t?nt. Úgy is mondhatnám, hogy túlzottan vidámnak. Mindenfélér?l beszélgettünk, s azt vettem észre, hogy az én barátn?m úgy viselkedik, mint egy kis hülye csitri. S?t, okkal, ok nélkül olyan nevetési hullámok törnek rá, amelyeket a jelenlegi helyzet nem indokol. Kezdtem magam kínosan érezni. Kihívtam a konyhába valami elfogadható indokkal.

         – No, mit szólsz a fejleményekhez? – kérdezte széles vigyorral.

         – Hát elég hamar kifulladt a románc. – Még végig se mondtam, Kata már megint hahotázott, de abba se hagyva gurgulázott tovább.

         – Csak azt áruld el, a jó Isten áldjon meg, hogy mit röhögsz itt nekem, mint a fakutya? Már azért csaltalak ki a szobából is, mert attól féltem, Kálmánnak is felt?nik az örömnek ez a szokatlan megnyilvánulása.

         – Jaj, azt ne hidd, hogy akarattal teszem! Hát nem veszed észre, hogy nem tudom abbahagyni? És nem is örvendezek. Nincs bennem se káröröm, se boldogság. – és nevetett. Kitört rajtam ez a valami, aminek nem tudom a nevét, már fáj minden rekeszizmom, és kidurranok a nevetést?l. Segíts, kérlek! – sikoltotta kacagva.

Ekkor döbbentem rá, hogy amit látok, egy idegroham lehet. El?szedtem az összes nyugtatót, ami a kezembe akadt, s lassan, apró részletekben adogattam neki, amíg le nem csendesedett. Látszott rajta, hogy most már halálosan fáradt, de nem aludt el. Beszélt.

         – Levonatoztam száz kilométert, hogy Kálmán egója meg ne sérüljön. Hogy nekem, a „legmegért?bb ” n?nek a vállán zokoghassa el, milyen érzés megcsalt embernek lenni. Mert ha valaki tudja, mondta ? -, az én vagyok. És én bizonyára mindent megértek.

         – Toncsikám, én addig a pillanatig szerelmes voltam Fazekas Kálmánba, amíg ilyen torz helyzetbe nem hozott. De most vége. Amikor vonatra szálltam, még élt, és útközben egyetlen légvétel alatt lefoszlott rólam ez a szerelem. Hallottál ilyet? Eddig lélegezni sem tudtam nélküle, most meg már semmi érzelem nem köt hozzá. Az egészben az a megszégyenít?, hogy Em?nek köszönhetem mindezt. Azzal, hogy ebben az állapotban juttatta vissza hozzám a férjem. Mert ma rájöttem, hogy engem rútul rászedtek, kijátszottak, meggyaláztak. És nem Em?! Nem ám! A saját férjem! De már nem is fáj. Eddig szenvedtem, mint az állat, és most elmúlt. Egyszer?en rájöttem, hogy Kálmán azt veszítette el útközben, amiért szerettem: a jellemét. Az emberségét. És így már nem fáj, mert így már nem is kell nekem. Már csak a rekeszizmom sajog a túlzott meger?ltetést?l, a kényszeres nevetést?l, semmi más.

         – Tehát úgy döntöttél, hogy tényleg vége a házasságotoknak?

         – Annak vége lett, amikor naivul és rászedetten elmentem vele az ügyvédhez. A jöv?nket illet?en, még nem merek nyilatkozni. A gyerekek miatt nem tudom. De hát, már ?k sem annyira kicsik, hogy ne érthetnék meg, ami velünk történik. Egyébként évek óta csiki-csukit játszunk szegényekkel az apjuk kívánságára. Ennél léleköl?bb dolgot már nem is követhetnénk el ellenük. Most döntenem kell a jöv?nkr?l is, de ebben már nem Kálmán lesz a f?szerepl?. Kizárólag a lányok. Majd megtudod a végén. Most mennünk kell, mert mindjárt indul a vonatom vissza. Köszönöm, hogy megint velünk voltál.

Elmentek, és hosszú, hosszú ideig nem hallottam fel?lük semmit. Fazekas Kálmán ezen a napon volt utoljára barátként a házunkban, s ahogy múlt az id? egyre ellenségesebb lett irántam. Ha véletlenül valami hivatalos okból be kellett jönnie Bálinthoz, minden alkalmat megragadott, hogy odaszúrjon nekem valami sért?t. T?ntet?en volt neveletlen.

Bálintot nagyon bántotta barátja elvesztése, és én tudom, hogy ki nem mondva engem okolt ezért a veszteségért. Én elfogadom ezt az érzést, nem tiltakozom ellene. S?t, még valahol Kálmánt is megértem. Elvégre tanúja voltam ízléstelen csalárdságának, többszörös megszégyenülésének. Hogy melyiket szégyelli jobban, a nagy ég a tudója. Tény, hogy mindazt tudom róla, amit bizonyára szívesen kitörölne az emlékezetéb?l. Elvégre mégiscsak kell haragudni valakire! Vállalom a rám osztott szerepet.

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 09:50 – Kertész Éva

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Barátom, a képről eszembe jutsz,

ami eddig lomos kapualj, képzeld,

telis-tele zene, hiszen itt zongora

magasodik, megismerkednék vele.

Barátom, húgod keze nem pöttyös

már, határmezsgyén szerelmesebb

egy elválás, ebből szakítás nem lesz,

legfeljebb bátyámig érő szeretetem.

Barátom, errefel új vágy és szerelem

nincs, hős hűséggel tartom gömbölyű

grafomániáim. Nem mindig lesz napló,

olykor csak szöveg, levelezhetnékem

jogát megadja ma az ünnep. Értem e

halló? Hangod némább így, elképzelem.

Elcigiztem-e tőlem azt a lágyat, szépet,

ha mások egyhangúsága megijesztene…

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 10:12 – Marthi Anna

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Úgy érzem magam mintha éppen

most üvöltöttek volna bele a számba

valami érthetetlen nyelven

visszhangzik egy szó

a szürke állományom

belekékül

és az Én csak szédül

míg a végzet

horizontján

a s?r? masszába

bele nem akad a lélek.

Hajtsátok le a fejetek!

Ébredek a rekedt mikrofonhangra

egy zöld villamoson térdelek

és már billen is a burám,

semmit sem kérdezek

hirtelen mindenki felsikít

az ablakok törnek a szilánkok repülnek

a mélységbe száguld a vagon

vagy kocsi már

nem is érdekel

hogyan élhetném túl

a szívem oly lassan ver, hogy

két dobbanás között

elolvasok egy könyvet…

Végállomás. A rekedt hang

oly szomorúan közli a tényt

mintha éppen nem egy ostoba

szerencsétlenség pár életben maradt

szemtanújának célozná a dolgot,

a kocsi teljesen ép maradt,

egy karcolás sincs rajta,

a csonka tetemek, és a vér

mégis mindent beborít.

Az én ruhám tiszta…

Aztán egy lány is éppen feláll,

persze én szerelmes leszek.

Már megint. Mint minden

életveszély után,

az életösztön bennem

szaporodni akar.

Így aztán csokrot nyújtok át.

Rögtön. Amint megfordul,

már húzom is el?. Én nem szarozom!

Mondom neki, hogy ne furcsállja

személyem ilyetén

megnyilvánulását.

Egy ilyen kaotikus szituációban

az ember mindent elhisz.

Mondja a lány, és egyben ezek az

utolsó szavai is, hiszen

halálos lefolyású

pollenallergiája miatt

(ami a baleset következményeképpen lépett fel, pszichoszomatikus alapon)

rögtön kifordul a bele,

a m?b?r ülések meg csak úgy szívják

fel a bels?ségeket hogy közben

még egyik másik mintha böfögne is

egy keveset, és én ett?l

roppant módon zavarba esek…

Csak egy döbbent pillanat kell, aztán már

szedem is szét a sok jóllakott széket

kaparom ki a cafatokat

és ha kell egy életen át

igyekszem összerakni

a lányt akibe beleszerettem

és ez már maga a szerelem.

ez már maga a szerelem…

A szerelem egy ilyen perverz,

gyönyör?, kaotikus álom.

Minél mélyebb, annál jobban

vesznek el a reális érzelmek

a szörnyeket úgy öljük meg

körülöttünk, hogy közben

eszünkbe sem jut a halál.

Így aztán majd az sem fáj,

ha a végén mégis ránk talál…

Legutóbb szerkesztette 2019.10.29. @ 09:50 – Szendrői Csaba