Márkus László : pirkadat

Elolvasta:
67
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A tegnapok kisiklottak.
Ez itt a végállomás…?
A peron üres, hallgatag a táj.
Ahol egykor virágok nőttek,
s kékké olvadt a föld és az ég,
ott most romok alatt fuldokol a világ.
Kezünkben bőröndnyi élet,
szemünkben tavasznyi lángok…

Nehéz a lépés, süllyed a lábnyom,
a sárba hullt nap körül tépett tollú,
éhes madarak csapkodnak.
Isten bekötött szemmel játssza a csatát.
Most ne nézz hátra…
Itt már nincsenek győztesek,
az ítélet lassú, kíméletlen halál.

Az érzés kitart, feszül az álom,
üvölt, fájdalmasan zihál.
Bordáim alatt dübörögsz, itt vagy
minden lélegzetemben…
szünet, pillanatnyi szívhasadás,
de vajon én hova tűntem el benned…
hisz csak egy pillanatra néztem a nap
mögé egy Istenháta-mögötti
helyet keresve…

Nyárillatú esőcseppek remegnek
az emberszagú járdán. Az utca kihalt,
ázott galamb gubbaszt
a korhadó ágon. Homlokom
az ablakhoz szorítom.
Világra-hallgatás. Együtt-veled.
CsendJelek karcolódnak ránk…

Elrejteném benned a szavakat,
amik álmainkon kívül rekedtek.
Virrasztanék érted, értünk, hogy
újra és újra megrajzolhassalak
önzőn magamnak,
a szívem köré szerelemnek,
a tenyerembe sorsnak.
Vajon mennyi szó, gondolat,
mennyi érzés, pillanat fér még belénk,
s mennyi szakad ki belőlünk.

A sötétség átgyalogol a szívemen.
Sikoltás. Csend. Szűkülés. Tágulás…
Fekete pillangók születnek belőlem.
A kalitka nyitva. A szabadság fáj…
Távoli csillagrendszerekbe
rebben szét a remény,
elvetélt holnapokból újabb
rácsok épülnek körénk…

Elolvasta:
46
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ha leírnálak, hogy titok voltál, mint a beporzás

Valamit szeretek benned, de
nem tudom megfogni. Mint a
cseresznyevirág és a szell?. Ha leírnálak,
hogy titok voltál, mint a beporzás, és
egy másik fejezetben hivatalos, joger?s
pecsét. Végrehajtható. És végrehajtó bakó.
Az öregedésünkben – ha leírhatnám,
nyöszörgésünk úgy lenne hallható, mint
?sharaszt alatt a spóra. Ahogy kifejl?dött
köztünk a csönd, leírhatnám-e?
Azért arra jó lenne a verseskötetem,
hogy ámítaná az asztalt, s eltakarná
a fényhibát.

Elolvasta:
57
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }variációk, idézések, szövegfoszlányok,
ja,
igen

Vigyázz, ha sebedet mindig elvakarod,

ne csatlakozz a hadhoz; levetk?zöl, 

mert úgy hull le rólad, mint másról

ruha boldog szerelemben – ez volt

a lélek önvédelme, te bolond, hány hét

és mire, menj analízisbe, fizess, téged is

meglep mosópor, rajta neved, márkatárs,

hát ne csodálkozz, mert norma leszel.

Vigyázz, ha áldozat vagy, mert jobb lett

volna lenni rossznak, meg közös kínt

enyhíthet, enni kell, ettelek volna meg,

hát kértem én, fordított ringyó, nagyon fáj,

vigyázz, ha nem te ölsz, mert megölnek.

Aztán beszélnek vonatról, skizofréniáról,

pedig a borderline – ahol megannyian

állunk a sávban, és halljuk a kerekeket.

És mért legyek én – és mért ne legyek,

kiterítenek úgyis, norma leszek, terheid

nagy részét magamra vettem, mindent

lehet, és már nincs értelme semminek,

ne viszonozd a tagadásom, kiálts rám,

játszani engedj, de nézd, mivel játszom

mert az ember végül minden fülkefényben

vagy kiül a csillagok mohos tövébe.