A T E L J E S S É G Í Z E
Bevezetés
Ha kicsit elnehezült a testünk és a könyvespolc magasabb régióiból már csak ritkán választunk olvasnivalót, irigylésre méltó csodának tűnik az asztronauta súlytalan lebegése. Elérhetetlen. Űrjárművel elhagyni a föld vonzáskörzetét és megtapasztalni, hogy a víz mint egy színezüst golyó levitál, csak be kell kapni és lenyelni. Fantasztikus! Nincs súlya sem a nagykabátnak, sem a mázsás testnek. Vagy elérhető?
Hát hogyne! Csak egy kis ismeretség, baráti szívesség, (leszerelt pilóta, vagy egy portás a Légvédelmi Parancsnokságon) és egy szuperszonikus vadászrepülő pár perces gyakorló repülése közben „megélteti” velünk a súlytalanság élményét. Elég egy két perc, és ha nem is lehetünk már asztronauták, tudjuk milyen a súlytalanság íze. A teljesség ízét megérezni ennél bonyolultabb
I.
Hatvannyolc éves koromban megismerkedtem Ramóna Rey nevű, gyönyörű testű táncosnővel. Ez egy felvett művésznév, a valódi nevére már nem emlékszem. Ramóna egy londoni revüszínház tánctanára, koreográfusa, és az elhízott, kiöregedett táncosnők lelki támasza volt. Legszebb napjaiban a lokál vendégcsalogató fő száma. Színrelépése előtt a zenekar állva játszotta a „Ramóna te zsugori szívű lidérc” kezdetű dalt. Zökkenő nélkül lett a tulajdonos-impresszárió szeretője, később pedig megbízható alkalmazottja.
A hűvös előcsarnok nappal majdnem sötét volt, csak a pénztár fölött világított egy balett táncosra emlékeztető fodros szoknyájú lámpa. A ruhatárral szemben negyven év története plakátok és újságkivágások felhasználásával, mint egy pop art kollázs. Ezért tettem minden nap egy kis vargabetűt, Mimmo Rotella, Wolf Vostell, Kurt Schwitters elevenedett meg ebben a gyönyörű kavalkádban. Szerettem itt megállni, senki sem kérdezte hová megyek, csak egy bordó betűs tábla figyelmeztetett: Csend ! Próba van, tilos a bemenet. Közvetlenül a The Diamond Girls kombinés lányai mellet találtam egy nagyon attraktív civil ruhás nőt, aki nem mosolygott, hanem inkább könyörgött a tekintetével. Összekulcsolt kezéből egy morbid kis kabalababa kandikált ki, alkarjával kicsit rásegített a push up melltartó szemfényvesztő attrakciójára, vörösesbarna haja kamaszosan a szemébe lógott. Úgy tűnt, mintha ismertem volna valahonnan. Elhatároztam, hogy lefényképezem. Volt olyan érzésem, hogy tilosban járok, bár nem tiltotta a tábla a fényképezést. Összerezzentem, amikor egy halvány, de határozott női hang megszólalt a hátam mögött:
– Tetszik?
– Nagyon tetszik, de igazán a lelkére lennék kíváncsi…
Válaszoltam zavarodottan, mert nem sejtettem, hogy figyelik, amit csinálok.
– Érdekli az ilyen nők lelke – és a titokzatos színházas hölgy mutatóujjával végigszántott a táncos lányok tablóján.
– Nem, csak az övé érdekelne… nagyon érdekelne… – mondtam lihegő túlfűtöttséggel a hangomban, mert igazolni akartam, hogy nem valami rosszban sántikálok.
– Ha nagyon érdekli, holnap várjon meg a White Horse -ban próba után.
Már eltűnt a nagy üvegezett lengőajtó mögött, amikor sejteni kezdtem, hogy ki ő.
II.
Órák óta ültem a The White Horse nevű gyorsétteremben, már nem tudtam mit fogyasztani. Folyton az ajtót lestem, mert volt egy olyan érzésem, hogyha nem lépek oda hozzá, nem fog keresni. Ramona Rey … Miért nem ismertem fel azonnal, mikor ott állt a képétől pár lépésre? A színpadi smink és a civil arc…
Idegesített a konyhába vezető lengőajtó gyakori vuppanása és a szakácsok idétlen röhécselése. Aztán egyszer csak előttem állt és a legnagyobb természetességgel tegezni kezdett:
– Ne haragudj, később végeztünk
– Á… e… ne…szóra sem érdemes – dadogtam – mit kérhetek?
– Egy nem hűtött gyümölcslevet.
Halk, szinte gátlásos szemérmességgel kezdett beszélni a szívószállal kavargatván az italt.
– Régen figyellek, szeretsz nálunk nézelődni. Persze nem sejted, hogy a foncsoros üvegajtó mögött mindig ott toporog néhány táncos lány. Kukkolják a jegyért sorban állókat. Egyszer majdnem leszólítottalak. Kicsit hasonlítasz az apámra. Nagyon hiányzik az apám. Én nem ez vagyok, imádom az erdőt és a szabadságot, a nagy távolságokat, a hegyek békés szigorát, a késő délutáni hosszú árnyékokat. Az Atlasz hegységben éreztem utoljára, hogy szabad vagyok.
Az volt a benyomásom mintha egy távolba szakadt hozzátartozóm érkezett volna vissza. Ismerősnek tűnt a hanghordozása, a szófordulatai. Kotorászni kezdett a táskájában és egy selyempapír csomagocskából egy csillogó hófehér tojást varázsolt elő.
– Ezt neked hoztam. Ez is az atlaszból való, gipsz kristály. Az öltöző asztalomon állt, amíg volt öltözőm. Szeretem a hegyek ajándékait, a hólyagkövekből kiszabaduló ametiszteket, amiket még nem látott ember, a meghódíthatatlan hegycsúcsokat, a lavinák dübörgését és a viharokat. A vihar előtti fényeket is szeretem, és a sivatag kegyetlen csendjét. Elképzelem a forró homokot végigömleni a mellemen. Kicsit mazochista vagyok.
Levettem a nyakamból a furcsavésetű talizmánt, amit egy koreai barátomtól kaptam, amikor az véglegesen visszatért a hazájába és átadtam Ramona Rey-nek azzal, hogy most őrizze ő tovább, mert ez az önuralom és a feltétlen hűség jelét viseli.
Amíg beszélt kezdett kibomlani élt életem, mint egy hatalmas déjá vu zsák. Az ásványgyűjtő utazások, a kőfejtők bebarangolása a gyerekekkel, az alaszkai aranybányák meddőhányói, a Mont McKinley és a gleccserek morajlása. Újraféltem az ijesztő viharaimat és valami sosem érzett boldogsággal nyugtáztam, hogy ez a nő belőlem van.
III.
A White Horse előtt hatalmas parkoló volt, de mocskos műanyag szalagokkal egy rész le volt kerítve ezt őrizte Charley a hajléktalan önkéntes parkoló őr. Általában gumi részeg volt, érthetetlen dialógusban beszélt, a zöngétlen hangzókat egyszerűen nem használta. Adtam neki egy fényképet Ramónáról, egy üveg nem túl drága bort, és a lelkére kötöttem, ha meglátja, füttyentsen.
Oly sokszor hiúsult meg a randevú értelmetlen félreértések miatt, hogy biztosra akartam menni.
Charley füttyentett és pár perc múlva a bordó terítős asztalka mellett ültünk, s mindkét kezemmel szorítottam R.R. kezét.
– Különös érzés fogni a kezedet, – suttogtam Humphrey Bogartos elérzékenyüléssel – mintha valami láthatatlan közeg áramlana az ujjaidból.
Megváltozott a tekintete, elmosolyodott és ö is megszorította az én kezemet
– Ennyire érezni? Ez a pránanadi.
– Tudom mi a prána, Yesudian jóga könyvéből, de mi a nadi?
– Csatorna, folyam, ér. A mindent átható prána – életenergia – folytonos, állandó, meg nem szűnő mozgásban, rezgésben, áramlásban van. Aki képes rá tud a segítségével gyógyítani. Persze tanulni kell ezt is elszántan és kitartóan. Én csak néhány éve kezdtem, a kezdők nincsenek minden gyógyító eszköz birtokában és nem is kísérletezhetnek a saját szakállukra. A beavatottak már élhetnek e furcsa képességükkel, érzik a negatív és a pozitív kisugárzást.
– És most mit érzel – próbáltam a kettőnk közti kapcsolatra terelni a szót.
– Nem mondom meg. Majd egyszer, ha Isten is úgy akarja…
– Mire gondolsz?
– Nem akarok erről beszélni, giccses és a valóságtól messze eső gondolatok ezek.
– Szóval nem avatsz be a titkaidba?
– Még ha akarnám, se tehetném… a pránanadiban sok minden titkos.
A Tantra jógások szexuális rítusaira gondoltam és egész összerezzentem. Élénk sárga szemében annyi tűz és elfojtott vágy égett, hogy bőséges anyagot adott a fantázia száguldásához. Nagyon jó volt megérinteni minden jógás, vagy reikis varázslat nélkül is.
A parkoló mögötti sétányon egyszerre fordultunk egymás felé, mintha valami próbaterembe begyakoroltuk volna. Belemartam a dús hajába és hosszan megcsókoltam. Olyan íze volt a csókjának, mint egy frissen fürösztött csecsemő köldökének.
– Ezt már elképzeltem egyszer… a kád szélére támaszkodok, beletépsz a hajamba és hátulról belém hatolsz kéményen… – súgta.
IV.
A White Horse termeiben zaj, füst és a zacskós levesekre jellemző konzerv szag terjengett. Idegesen cirkuláltam az épület körül, mert Charley egy kimustrált kempingágyon hortyogott egy ponyvás utánfutó árnyékában, rá nem számíthattam. Ha elszalasztom, eltűnik a konyha és a melléképületek közti sikátorban – gondoltam. De ezen a napon szerencsém volt, láttam leszállni a Louton-Airport feliratú autóbuszról. Ma sem tudom miért, szaladni kezdtem felé…
– Ne ide menjünk, utálom ezt a helyet, javasolj valamit -mondtam lihegve a futástól.
– Menjünk hozzád!
Ramóna Ray a lakásomra… Úgy kezdett kalapálni a szívem, hogy Charley is fordult egyet a vackán.
– Akkor be kell vásároljunk, mert nincs otthon semmi.
Ramóna szerény volt, minden luxus élelmiszer megvásárlása ellen tiltakozott, csak valami hülyenevű italhoz ragaszkodott. A pénztár előtti várakozás közben belekapaszkodott a karomba, világító sárga szemét megvillantotta, és fülembe súgta:
– Kívánlak!
Az útvonalra sem emlékszem, és arra sem hogyan jutottunk be a lakásba, csak a barack színű fürdőköpenyre, amit magára terített, mikor csöpögő hajjal kijött a fürdőszobából. Gyönyörű volt. A széles frottír övet épp úgy kötötte meg, mint az előcsarnok sztárfotóján.
– Ne legyenek gátlásaid – kezdte, valami olyan bársonyos szeretettel a hangjában, hogy ruhástól mellé vackoltam, és gyermekded tekintettel csüggtem a szaván – nyílj ki nyugodtan, ne tartogass titkokat, én is elmondok neked mindent magamról. Van bennem valami ősi mazochizmus. Szeretek megszenvedni a gyönyörért. Ha akarsz, lekötözhetsz, de nem egy ruhaszárító kötéllel, hanem halványlila, vagy aranysárga selyemsállal. A kiszolgáltatott helyzet felizgat. Ha van egy szép gyöngyház nyelű szamuráj kardod, nekiszegezheted a mellbimbómnak. Kapcsolj be valami kellemes lassú zenét, és gyújts meg néhány mécsest, ha érzed hogy közelítek a tetőponthoz csorgasd a forró viaszt a hasamra. Huszonnégy órás orgazmusra vágyom. Kényeztess a farkaddal, az ujjaiddal, az ajkaddal, nyalj, harapj és közbe beszélj! Meséld el a puncim látványát és mondd, hogy mit kívánsz tenni vele, becézd, szidd, vagy amit szeretnél! Légy trágár, de úgy fűzd a szavakat, hogy ne sértsenek. Legyél erős és kemény, de ne akard az öklödet belém erőltetni. Mindent megbeszélhetünk, a tiéd vagyok és nem is akarlak elhagyni. Nincsenek tabuk és szégyellnivalók köztünk. Szeretem az illatodat, a hajad bársonyát. Vedd le a zoknidat és zuhanyozz le…
V.
1965.-ben a Hardacre áruházban voltam dekoratőr. Annyi festéket loptam amennyit nem szégyelltem. Minden maradék falemezre, vászonra képet festettem. Mániám volt a Piccadilli Circus és a nagyvárosi fények, a metropoliszok, a Times Square. Egy amerikai képcsarnok hálózatnak több száz ilyen képet szállítottam. Az ismerőseim elhalmoztak naptárakkal, plakátokkal, New York, London, Las Vegas, Toronto… Egy steward barátom megígérte, eldug egy repülőgépen, és kapok 24 órát a 5.-ft avenue-t végigfényképezni, de közben meghalt, én meg elfelejtettem frissen, fiatalosan festeni. Apró ajándékboltoknak dolgoztam, és kültelki kabaréknak terveztem díszletet. Előadótermeket és papír boltokat terveztem fillérekért, végül a műszaki rajz és a festészet összecsúszott egy reménytelen hűvös verembe.
Közben eltelt fél évszázad.
R.R. szatyrokkal és egy hatalmas mappával érkezett. Már nem volt titkunk egymás előtt, úgy vártam a találkozást mint a fegyencek a sitten az ételosztást. Hamar rájöttem, hogy a gyengéd szeretgetés, a bagzó macskás hízelgés nem nyerő nála.
– Mit hoztál gyalog a fél városon keresztül? Kérdeztem, amikor lecuccolt egy fotelba.
– Ezeket fesd meg, bazdmeg! És egymás után rakta ki az újság-kivágásokat, reprókat, levelezőlapokat, kinyomtatott, elmentett képeket. Megdöbbentem. Egy déjá vu -höz hasonló érzés kattogott az agyamba, nem emlékek, események sora, inkább az igazi ihlet gyönyöre volt az amire emlékeztem, az borzolta végig a nyúlt agyamat egész a seggemig. Döbbenetes, fantasztikus képek, mind egy-egy fejbekólintás. Hebegni, habogni kezdtem, mint aki meg akarja magyarázni a bizonyítványát…
– Igen, én festő szerettem volna lenni, mint az apám, nagyapám, de….És belekezdtem ötven év vigasztalan, unalmas történetét töredezett epizódokban előadni, hogyan halt ki belőlem az invenció, a kurázsi az eredetiség, ki melyik részét gyilkolta meg a lelkemnek. A metropolisok után hogyan váltam közömbössé az azonosítatlan repülő testek és az univerzum titkai iránt, a radzsa jógik csodálatos élete, a kelet misztikája iránt, hogyan vált a Matsu Picchu úti célból halvány, derengő, régi olvasmánnyá…
– Hiszel az ufókban? Kérdezte Ramóna – és valami különös izgatott remegéssel a hangjában szőtte bele a saját fonalát az én mondandómba. Én valami harmadik típusú találkozáshoz hasonlót is átéltem, s azóta pásztázom az eget augusztusban, amikor ragyognak a csillagok, és abba is biztos vagyok, hogy ha nem most, valami korábbi életemben már jártam az inkák földjén. Tudok jógázni és hiszek a reinkarnációban. Majd egyszer visszaviszlek pár száz évet, hogy te magad is átéld az időutazást. Nem kell hinni benne, csak kipróbálni. Mindent ki kell próbálni! Úgy szeretném, ha hinnél magadban. Meg tudnád ezeket festeni?
– Neked talán igen – válaszoltam.
– Gyere – húzott közelebb a fotelhoz – most állítsd föl a farkadat és basszál szét! Akarom!
VI.
– Nyűgös vagyok, hisztis vagyok, csak azért jöttem el, nehogy megint megsértődj. Menstruálni fogok, érzem.
– Akkor hová menjünk?
– Mindegy. Nem akarok szexelni, menjünk az erdőbe.
Gazdátlan telkeken lopakodtunk át, hogy ne kelljen buszra szállni, átmentünk egy rozsdás vashídon és gyakorlatilag az erdőben voltunk. Fir valley nevű természetvédelmi terület, ahol a hétvégi házak és nyaraló kalyibák maradványait már ismét hatalmába vette az erdő. Hajdani virágoskertek kultúrnövényei párosodtak az erdei virágokkal, itt ott míves, rácsos kapuszárnyak nyíltak a semmibe. A jegenyesor végén kezdődött az igazi Grimm-mesés erdő.
– Nagyon jó itt… micsoda békesség!
Ramóna látványos jóga lélegzeteket vett és intett, próbáljam én is követni. Így mentünk kilométereket egy-egy kidőlt fa derekán meg- megpihenve, hol meg letüdőzve az intenzív virág, vagy gombaillatot.
– Állj meg! – tette ki a tenyerét R. , mint egy stop táblát – valami különöset érzek.
– Igen említetted, hogy menstruálni fogsz. Azt érzed.
– Nem, dehogy…cssss!
Én is éreztem, hogy egy pillanatra valószínűtlenül sűrű csend lett, amolyan vihar előtti csend, a madarak is elhallgattak. Néztem a gyönyörűséges lányra amint minden idegszála megfeszül és figyel. Mutatóujját a szája elé tette: ne szólj!
Egy perc se telt el így, amikor a talpunk alatt igen mély frekvenciájú moraj dübörgött végig.
– Földrengés van! -kiáltottam és a karomba kaptam a rémült lányt. Szorosan átölelt és behunyta a szemét. Ekkor az előbbinél erősebb moraj jött és érezhetően megremegett a föld.
– Érezted?
– Éreztem, persze hogy éreztem. Induljunk el a tisztás felé!
– Nem, itt akarok maradni veled. Üljünk a fűbe!
– Ne hülyéskedj, ha egy kiszáradt fa száz évig állva maradt is, most dőlni kezd az száz százalék…
– Oda! Oda! – mutatott Ramóna a fák közt haragos zölddel világító buja fűvel borított területre. Úgy vert a szívem, mint mikor valaki egy írógépen szaggatott vonalat ír. A megmozduló föld és a lány különös viselkedése megbabonázott. Botladozva értük el az alig teniszpálya nagyságú tisztást, ahol azonnal hanyatt vágta magát és kacagni kezdett.
– Lesz még? – kérdezte Ramóna
– Nincs szeizmográf a seggembe építve.
– Ne! Ne így! A természet erőit tisztelni kell… imádkozzunk inkább, vagy szeretkezzünk.
– Azt mondtad nem akarsz szexelni…
– Most nem téged kívánlak, a földet és a dübörgő erőt. Akkor hatolj belém, ha dübörög alattunk! Egyszerre akarom érezni a kemény farkadat és a rengő földet. Nem érted, basszál bele a dübörgő földbe. Akarom!
Nem messze tőlünk hatalmas reccsenéssel durrant ketté egy kiszáradt fa. Rávetettem magam a földön fekvő kedvesemre és behunyt szemmel vártam, hogy elcsituljon a faágak recsegése.
– Beletérdeltél a puncimba.
– Bocsánat.
– Menjünk haza…
– És ha most jön egy nagyobb?
– Rengés az lehet hogy jön, de te egy balfék vagy …
VII
Egy Guarded Secrets (hétpecsétes titkok) nevű újság szerkesztőségi irodáin dolgoztam 1988 nyarán. A lepusztult épület Régen Pálmaház lehetett, gyönyörű üveg mennyezettel, amit míves szecessziós oszlopok tartottak. A dupla üvegdonga belső táblái már nagyrészt hiányoztak. Egy elegáns tárgyaló és különféle szerkesztőségi szobák kiviteli terveit várták tőlem. Egy Peter Meres nevű magyar származású szerkesztő volt a megrendelő, az egész kóceráj nagy főnöke. Két alaptémájuk volt a kuruzslók csodagyógyszerei és az UFO-k. Peter úrral összetegeződtem és egyik nap munka után arra kértem mutassa meg a pálmaház nagytermét, szeretném lefényképezni.
– Ö, ööööö ! mondta, és felfelé tartott mutatóujjával határozott nemet rázott a levegőbe.
– Hadititok? Kérdeztem cinikusan belevigyorogva a képébe.
– Majdnem. Tudsz titkot tartani? Na gyere, de fényképezés nincs!
Hiszel az UFO-k ban?
– A nagy szemű, sovány, angolkóros gyerekekben nem nagyon…
– Azokkal nem is tudok szolgálni. Azzal vett egy jókora kulcscsomót és
intett, hogy kövessem.
Gyönyörű kétszárnyú ajtó vezetett a tágas, deréktól fölfelé üvegből épült csarnokba. Minden üvegtábla valami gusztustalan festékkel átlátszatlanra volt összekenve. Peter megismételte a tiltó mozdulatot: semmi fényképezés! Már sötét volt. Idegenvezetőm székeken átbukdácsolva sűrű „fuck off”ok között megtalálta a főkapcsolót és felkattintotta a munkavilágítást.
– The unidentified mysterious world !
Földbe gyökerezett a lábam. Ennyi miniatűr űrjárművet még nem láttam, pedig jó néhány makett műhelybe voltam bejáratos. Hajszál vékony fonalakon függtek, amit szabad szemmel alig lehetett észlelni. Peter Meres egy vezérlőpult mellé ült és egymás után kattintatta fel a kapcsolókat. Lencsés reflektorok százai kezdték életre kelteni a csodálatos műgonddal elkészített játékszereket. Végül egy gigantikus porszívó villásdugóját csatlakoztatta, ami sűrű, kékesszürke gomolygó (hánytatóan büdös) felhőket kezdett nagy sebességgel okádni…
Másfél hónap szünet után találkoztam ismét Ramona Rey-vel a legendás szépségű táncosnővel. Leszállt a buszról és elindult egy határozott irányba. Ölelés, csók már nem volt divat. Ki voltam éhezve a hangjára, a bőre illatára és szettem volna megszorítani a kezét, úgy hogy az ujjaink összekulcsolódjanak mint az imádkozó barokk szenteknek.
– Menjünk!
Nem kérdeztem, hogy hová, és nem kérdeztem, hogy mégis milyen minőségben megyünk egymás mellett. Átvágtunk a parkon, ahol forró ölelős csókokat kaptam hónapokkal korábban, megint arra, ahol az enyészet és a megújuló erdő vívta szomorúan békés harcát. Az utolsó jegenyénél megálltam, hogy megjegyezzek valamit, ami segít visszafelé a tájékozódásban. Nem volt más,csak egy kiszáradt csomoros nyárfa kifehéredett megfeszített Jézusra emlékeztető törzse.
– Menjünk!
Sötétedett. Tudtam, hogyha aggodalmaskodni kezdek, elrontok mindent, újabb hetek telnek el, s nem fogom érezni azt a bizonyos tusfürdő illatot, ami a gyermekdeden rózsaszín ölét narkotikummá varázsolta. Mentünk. Nem teljesen erdei ösvény volt ez, mert valamikor itt murvás út vezetett egész a Hichin nevű településig, csak már a madár se jár erre. benőtte a fű.
– Hiszel az UFO-k ban? Kérdezte Ramóna valami átszellemült éteri
mosollyal a szemében, mintha most akarná kibökni, hogy ő nem e világból való. Eszembe jutott Peter Meres titkos stúdiója, és nem túl lelkesen válaszoltam:
– Benned hiszek, ha szerinted vannak, akkor vannak…
– Menjünk! Menjünk már! Sürgetett R., mint aki begolyózott.
Ha nem érjük el a tisztást sötétedésig, minden ferdén nőtt fának neki fogunk menni, a nagy kövekben meg pofár esünk – gondoltam – de a fák közt még kitartott az alkonyat kobalt-kékje, pedig a fejünk fölött már üzemeltek a csillagok. Végre kitárult a horizont, s a sötét erdő összezárult a hátunk mögött.
– Gyere ! Gyere! Nézz fel az égre!
Az egész éggömb ott világított a fejünk fölött, teljes pompájukban ragyogtak a csillagok. Ramóna megfogta a kezemet és megszorította, pontosan úgy, ahogy az utunk elején szerettem volna. Hirtelen megéreztem a bőre semmihez sem hasonlítható illatát. Meztelen volt és egész közelről suttogta a fülembe:
– Nem érzed, hogy ezer éve ismerjük egymást? Nem érzed, ami belőlem árad? Csókolj! Szívd magadba az erőmet, mert többet nem lesz ilyen! Szívd a mellemet, a köldökömet, idd az ölemből az életerőt, ne törődj vele, hogy fáj, most adni akarok neked valamit, amit nem tudok, és nem is akarok megmagyarázni…
VIII.
A járda szegélyén egyensúlyoztam mint egy kötéltáncos, Charley a lábatlan karszékében üldögélt és szotyolázott, Ramóna – szokás szerint – késett. Azon tanakodtam mit találjak ki, nehogy vendéglő vagy vidámpark jusson az eszébe, mert nem volt egy krajcárom sem. A szomszéd épület tetején csókák veszekedtek egy fél hamburgeren.
– Meghívlak ebédre – ijesztett rám hátulról Ramóna, – Szereted a kínait?
Kérdezte ellenállhatatlan lelkesedéssel a szemében.
– A pályaudvari gyorsbüfében nem.
– Nem oda megyünk – felém fordult, megfogta az ingem gallérját és minden bevezetés nélkül azt mondta, – Szeretlek! Meg akartam csókolni,
de Charley épp egy rakás héjat köpött a tenyerébe egy krákogós hörgés kíséretében, erre kibontakozott a karjaimból és előre szaladt a buszmegállóba.
A kínai vendéglő nem az utcáról nyílt, hanem egy gótikus, repkénnyel befutott ház udvaráról, ahol az apró üzletek, mézeskalács és keleti csemege illatát árasztották. Udvariasan előre mentem volna, de a sárga alig átlátszó üveggel üvegezett ajtó nem engedett.
– Várj egy kicsit ! Ramóna egy nagyobb ezüst pénzt vett elő a tárcájából,
és az ajtó melletti résbe illesztette. A pénzdarab egy hosszú vályúban felgyorsult, majd éles csattanással vágódott egy kínai gong közepének. – Izgalmas. – súgtam, de nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Pár perc múlva két hajbókoló selyemköpenyes férfi nyitotta ki az ajtót. Ramóna Ray áthaladt a boltíves étterem nagytermén, majd gyéren világított zegzugos folyosók labirintusán keresztül benyitott egy tágas terembe. Gyere! gyere! – intet a kezével hogy kövessem. Majdnem biztos voltam benne, hogy egy színpadon vagyunk, mert a mennyezetről dúsan raffolt fekete bársony függönyök hulltak alá. Körös körben színes mécsesek és gyertyák égtek, egy homokkal teli tepsiben füstölők. Az egzotikus illatokhoz pörkölt és emberi izzadtság szaga keveredett. Ramóna titkos próbaterme…?
– Tudod mi a shibari? – kérdezte felém fordulva , de én csak bambán
ráztam a fejemet. – Akkor most meglátod.
A bársony függönyök hátteréből két kínai lépett elő, mindkettő kezében egy gondosan föltekert sárga színű selyem kötél volt. Mélyen meghajoltak, majd az egyikük átvágta a köteleket összetartó selyem bandázst. Ramóna vetkőzni kezdett…
Nem tudom, hogy az átható szagok és a füstölők miatt-e, de úgy éreztem, hogy mindjárt elvesztem az eszméletemet. Egy korty hideg víz megváltás lett volna…
A köteles férfiak fényes fekete anyagból készült bő ujjú kabátot viseltek, mindegyik hátán egy fényes fonalból hímzett tekergő sárkánnyal. Amikor kedvesem anyaszűz meztelenül állt, a kínai cirkuszművészetből ismert bámulatos ügyességgel elkezdték a testét körbekötözni. Dús melleiből csak pattanásig feszült két teniszlabda maradt a megcsavart köteleken kívülre. Amikor már elfogyott a kötöző anyag , minden végtagját egy-egy a mennyezetről lelógó csigához rögzítették. A halántékomon éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver, mert valami kegyetlen végkifejlettől tartottam.
Végül a tehetetlen marionett figura mozgató zsinórjait kampókhoz rögzítették és hajlongva kihátráltak a teremből.
Ketten maradtunk. Őrjítő volt az érzés, hogy ez rettenetesen fájhat ennek a nőnek, ugyanakkor izgatott, hogy ezt önként vállalta és akarta, hogy végignézzem. A szánalom és az aggódás annyira nem fért bele a képbe, hogy nem is mertem megszólalni. Odaléptem a magatehetetlen testhez, egész közel. A bűvös habfürdős illat a szenvedés sós fűszeres szagával keveredve szinte elkábított. Le akartam a verejtékcseppeket nyalni a homlokáról…
– Ne szórakozz, gyere és basszál szét! ordította ahogy kifért a torkán.
Én gombakrém levest kértem az étteremben, R.R. rókagombát fűszeres mártással.
IX.
Charley kapott tőlem egy flaska jóféle görög bort, cserébe csak annyit kértem tőle, jelezze, ha feltűnik Ramóna. Nem akartam, hogy „házon belül” elkerüljük egymást, mint már annyiszor. Illetve nem… Arra voltam kíváncsi, tesz-e néhány kört a különteremben, a dartosok pultjánál, vagy leszegett fejjel áthalad a termeken és elmegy? Fixíroztam a bejáratot és vártam Charley jelzését, közben kinn besötétedett, az ebédvendégek felcserélődtek az esti vagányokra. Meglepi: Ramóna a konyha felől érkezett, málha nélkül, csapzottan, mint aki épp befejezte a felmosást.
– Mi a francot keresel te a konyhában – kérdeztem – lemosogatod a tegnapi cech-et?
Leült mellém, és maga elé meredten, különös templomi ájtatossággal kezdett beszélni:
– Nézd, lehet, hogy fájni fog, amit most mondok, de úgy érzem, meg kell tudnod. Joliot, a főszakács az élettársam. Együtt élek vele, kulcsa van a lakásomhoz és én bejáratos vagyok a konyhára.
– Tessék?
– Jól hallottad, nála voltam a konyhán…
– És ilyenkor a tojástörő helyiségben kiszopod a farkát?
– Ez ocsmány volt, erre nem szeretnék válaszolni.
A szavaknak ettől a pillanattól nem volt jelentése, logikája. Bántani akartam.
A kezdetektől fogva labilis alapokra épített mesés építmény kezdett összeomlani. Minden zuhant lefelé, a hitelből megvásárolt vásznak, a festőtémák, az ajándékok, a harmadik típusú találkozások, a naivan font keleties világkép, a lódarázs, akinek megkegyelmezünk és megkérjük, hogy menjen ki, a hegyek az ametiszt kristályok… és a női testápoló illata, amihez valószínűleg nincs is közöm…
Az épp nagyot vuppanó konyhaajtóra pillantottam és elöntötte az agyamat az indulat. Fölugrottam…
– Nincs értelme – fogta meg a kezemet R.R.. Már megszoktam, és megszokta a családom is. Ő a férfi a családban, autója van, bevásárolni visz, hozzá tartozom…
– Most már megéreztem a teljesség ízét. Megéreztem milyen az, amikor a hajnali kelés nem nyűg, hanem a megoldáshoz vezető út kezdőpontja, amikor a feladat pozitív irányból érkezik és értelme van a nehézségi fokának, amikor az önzés értelmét veszti, mert nincsenek magán örömök…, amikor a végcél nem az életben maradás, hanem a beteljesedés. Te nem egy vagy a sok lehetőség közül, hanem a bizonyság, hogy létezik a teljesség. Ha most elengedlek, akkor is keresni foglak, hogy rekonstruálni tudjam magamban a teljesség ízét.
Sötét volt már, csak Charley imbolygó figurája világított a parkolót megvilágító nyeszlett lámpa fényében. Már messziről kiabálta:
– Nem jött!
– Nem is ment el?
– Errefelé nem.
– Lehet, hogy nem is létezik?
– Lehet, hogy csak ettől volt… és röhögve megkocogtatta a kezében lévő borosüveget.
Elköltöztem a jó hatvan kilométerre, északra az M1 úton, hogy még véletlenül se kerüljek a White Horse közelébe. Egy kályhával fűthető műterem volt kiadó megfizethető áron.
Mint egy alattomos betegség, úgy gyűrt maga alá az egyre biztosabb tudat, nem látom többet Ramónát. Tenar úr, persze, megtalált és naponta gyötört, hogy nem akarom-e kifizetni az 5X8 láb méretű lenvásznat. A korszakalkotó téma vázlatát befordítottam a fal felé, és elhatároztam, hogy eladom, pedig a legínségesebb időben is tudtam nemet mondani a kereskedőknek. Azt nem! Az valaminek a kezdete… mérföldkő… mérföldkép… Elkezdtem keresni a bevállalós lányokat. Végül úgy hozta a sors, hogy egy Luna panzió nevű intézmény Joska nevű tulajdonosa felajánlotta hogy fessek a szalonba egy szép nagy képet, a honoráriumot pedig akár le is „fogyaszthatom”. Egy esős hétfő reggel találkoztunk a panzió reggeliző termében. Én húsz év festményeit tartalmazó fényképalbummal, Joska (dzsoske ) úr a különféle szolgáltatást nyújtó lányok jegyzékével.
– Ezek közül választhatok, vagy lehet egyéni kérésem is? – kérdezte J. úr utálatos közönnyel forgatva a képeimet tartalmazó albumot.
– Mindenre nyitottak vagyunk – válaszoltam – különösen, ha egyezik az ízlésünkkel…
Erre egy agyonolvasott színházi magazint vett elő, ami középen már magától kinyílt egy dupla oldalas színes képnél: THE DIAMOND GIRLS. Ugyanaz a kollázs, amit a színház előcsarnokában annyiszor bámultam, jobboldalt lenn Ramóna Ray lenyűgöző képével.
– Ilyet szeretnék a mi lányainkkal, itt van hozzá az anyag, és ha szükséges még egy szatyor szebbnél szebb fotó. Középen lenne ez a hölgy… és R. R. képére mutatott.
– Ismerem, igen, de…gondolom ő nem tartozik a megrendelhető lányok közé? Ő táncosnő, illetve koreográfus, ha jól tudom – adtam az ártatlant, miközben kalapálni kezdett a szívem.
– Minden pénz kérdése kedves barátom! Elintézhetem, hogy modellt üljön magának, ha úgy garantált a siker. Ezek a lányok itt – kopogtatta meg az album tetejét – masszíroznak kézzel, lábbal, és azzal, amivel akarja, esténként lejönnek a bárba körülnézni. A happy ending a maga pénztárcájától függ.
– Csak úgy, minden bevezetés nélkül megkérem, hogy szopjon le?
– Nem, valószínűleg rendkívül alázatosan föl fogja ajánlani…
– Értem…
Néztem az elkoszlott, régi magazint és szerettem volna ordítani: Anyú, haza akarok menni!
Joska úr cinikusan megveregette a vállamat, és röhögve hozzátette – Fog az menni! – és a mutatóujjával a sliccem felé mutogatott. Hosszasan tanulmányoztam a lányok albumát, bár a szakzsargonban megfogalmazott specialitásokat nem értettem. Rettegtem, hogy valamiféle kör lassan bezárul, és én bennmaradok a körön belül, kisemmizve és leforrázva…
X.
LEVÉL RAMÓNÁNAK
Margate 2015. szeptember
Kedves Ramóna!
Mindenek előtt szeretném veled közölni, hogy a Margate-i nyaralónk tulajdonjogáról lemondok a javadra. Amennyiben jelen levelem a Földhivatali bejegyzéshez elégtelen volna, Margate az idők végezetéig az enyém (is) lesz.
Ha Te nem érzed, hogy a nyaralóban épp úgy ott vagyok, mint a Regent’s Park fái alatt, akkor semmi sincs, akkor az Univerzum is csak egy nagy zsíros segg. Többet nem megyek a parkba, mert csak a hiányodat tukmálja rám a tó, a zenepavilon, a kastély, és minden, amit valaha a kezünkkel együtt érintettünk. A Te tested maga a zene, a lelked maga a forradalom volt számomra.
Soha nem foglak tudni elfelejteni, csak gyötrő hiányérzetet tudom enyhíteni költséges pótszerekkel és emberfeletti akaraterővel. Ami rám vár, az nem egy egyszerű felejtés, ezt úgy mondják: gyászmunka. Emléked mítosszá terebélyesedett, te vagy az út, az igazság és az élet.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Neogrády Antal
