A titok (tizennyolcadik rész)

Előzmények: Léna elmeséli Márta néninek, Laci meglátogatta Rékát, mikor mesterséges kómában volt. Az idős asszony szerint Laci önmagát kereste, azért költözött el a városból. Léna megengedi Márta néninek, hogy meglátogassa a lányt. Kócos Jolán elveszti az eszméletét. Szilvi sírva fakad. Bánfi és Laci elkalandozik gondolatban. Dr. Horu megkérdezte, indíthatja-e a magnót, egyszerre válaszolták: igen

 

Tamara, ahogy beért a nővérszobába, elkezdte az esti gyógyszeradagokat kimérni. Meg-megállt egy pillanatra. Látszott, hogy gondolatai valahová messze kalandoztak. Percek teltek el így. Már másodjára számolta az egyik beteg esti gyógyszeradagját.

— Nem mehet ez így tovább — mondta és a pultra tette a tálcát.

Kiment a fürdőbe és megmosta az arcát. Visszafelé összetalálkozott Margitkával.

— Drága nővérke! — Tamara mosolyogva megvárta, míg odaér mellé.

— Mi a gond? — átölelte a vállát és egy puszit adott az arcára. Mi tagadás megszerette ezt az asszonyt.

— Gond? — kérdezett vissza. — Csak gond van, kedves. Nem hagynak nyugodni.

— A hangok?

— Igen ők. Az arcukat nem látom, de úgy érzem, lemarják rólam a húst. 

Tamara elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a kora délután, amikor pár beteggel lement az udvarra sétálni. Margitka egy nyeszlett kismacskát akart megmenteni a drót fogságából, de siettében véletlenül beleesett a csalánba. Akkor nem panaszkodott. Boldog volt, hogy megmentette a nyomorult állat életét. Ő viszont nagyon mérges lett és dühének hangot is adott az igazgatóságon. Az igazgató főorvos azonnal utasítást adott az udvar rendbetételére.

— Legyen nyugodt, még a mai nap folyamán lekaszálják — szólt utána, amikor ő már a nyitott ajtóban állt. Megköszönte és becsukta maga mögött az ajtót.

Margitka vörös pöttyös arca, karja és lábszára elárulta, hogy a pár órával korábbi, csalánnal való találkozása ingerli a bőrét és nincs semmi köze a hangokhoz, amik kínozzák elméjét.

— Na, jöjjön kedves, van egy jó krémem… Ne aggódjon, nem hagyja, hogy lerágják a csontjáról a húst.

Az asszony marta, karmolta magát, néhol már a vére is kiserkent. Az arca nem árult el érzelmeket. Hangtalanul követte a nővérszobába.

Tamara vastagon lekente a csaláncsípésről árulkodó területeket.

*

Szilvi kikapcsolta a számítógépet. Nem volt értelme tovább dolgoznia. Nem értette saját érzéseit. Évek óta együtt dolgoznak, de soha egy pillanatig sem nézett Zalánra férfiként. „Zalán?”— koppantotta a homlokát az asztal lapjához. Nem akart a hadnagyra a keresztnevén gondolni. Úgy érezte, pár nap alatt kifordult a világ mind a négy sarkából.

A falióra ütemesen ketyegett. Tik-tak, tik-tak… Szemével követte a másodpercmutatókat. Percek teltek el, de legalább az agya kiürült a meg nem válaszolt kérdésektől. Nem tudta, melyik volt az a pillanat, ami elindította benne a lavinát és nem tudta megmagyarázni, mi vonzza a férfihoz.

Édesapja mondása jutott az eszébe: „Ha megeszel egy tál bablevest, és utána fingasz, tudod melyik szem bab a hibás érte?”

Belátta nincs értelme a miérteket keresnie. Letörölte arcáról az utolsó könnycseppeket. Magához vette a kézitáskáját és elhagyta az irodát. Az utcán, a langyos nyugati szél végigsimított szép arcán, és vállára omló haját táncra kérte. Kisírt szemei égtek, de önkéntelenül mosoly jelent meg az arcán. „Szeretem”— suttogta.

Az utcán mosolyogva fordultak felé az emberek és ő boldogan köszönt nekik.

*

Réka a fal felé fordult, de már nem húzta magára nyakig, a takarót. A gondolatok egymást kergették az agyában, annak ellenére, hogy már nem kereste a miérteket.

Léna jutott eszébe és a könyv, amit hozott neki. „Nekem segített” — csengtek fülében a doktornő szavai.

Az élni akarás és a halál utáni vágy élet-halálharcot vívtak benne. Mind a kettő érte küzdött. Őt akarták, de egyik sem kérdezte meg, hogy ő mit akar.

Homlokát masszírozta tehetetlenségében. Nem tudta, mit tegyen. Egész testében reszketett. „Itt hagyom, ha mégis úgy gondolod, olvass bele” — hallotta nagyon távolról, a biztató szavakat.

Félve fordult a vasszekrényke felé. Az ablakon át vakítóan sütött be a Nap. A sugarak arany fénnyel vonták be az egyszerű szobát.

Felült az ágyban és percekig figyelte az élet könyvét, ahogy Léna nevezte a Bibliát.

Ebben a percben a tusa eldőlt. Az élni akarás győzött. Törékeny elsőség volt ez, a végső győzelemig nagyon sok idő fog még eltelni.

Óvatosan nyúlt a Biblia felé. Attól félt, hogy a sok mocsok miatt, ami vele történt, Istenkáromlás még csak a kezébe fognia is. Mégis akarta… Óvatosan végigsimított a szakadozott bőrkötésen.

„Vajon Márta néni volt az a madárcsontú, de tiszta tekintetű anyóka, akin látszott, hogy nagyon aggódik értem? — Márta néni, de jó volna, ha itt lenne!”

Egy könnycsepp gurult le az arcán és szája szögletében megállt.

Ki akarta nyitni az élet könyvét, amikor kopogtattak a kórterem ajtaján. Maga mellé tette a Bibliát, de nem mozdult.

Léna egyedül lépett a kórterembe. Mindjárt észrevette a könyvet, de nem szólalt meg, csak kedvesen mosolygott a lányra.

— Réka, látogatód jött.

Még mielőtt a lány tiltakozhatott volna, Márta néni belépett a szobába. Dermedt csönd állt be közöttük. A hallgatást az idős asszony törte meg.

— Kislányom…

— Istenem — suttogta a lány —, köszönöm!

Lénának feltűnt a mozdulat, amivel Réka végigsimított a Biblián.

*

A börtönkórház sebészeti osztályán egyik pillanatról a másikra megőszült egy férfi — terjedt el a hír a betegek között. Hamar kitudódott az is, hogy az erőszakoló az.

A fogvatartottak azt is tudni vélték, hogy akkor vált hófehérré gesztenyeszínű haja, mikor közölték vele, ki kellett venni a heréit, amikor szembesült vele, a vizelésen kívül másra nem tudja használni a péniszét, hogy oda a férfiassága. Napokig ordított, átkozódott, fenyegetőzött, de ma már csendben ül az ágyhoz bilincselve.

Egyedül volt, nem látogatta senki, még az elítéltek is kerülték.

Mint ahogy rab és rab között, valamint bűntett és bűntett között is van különbség, úgy a börtönlakók is másként viszonyulnak egymáshoz. Azokat a fegyenceket, akik gyermeket öltek vagy molesztáltak, illetve, akik nőket erőszakoltak meg, kiközösítik, sok esetben még bántalmazzák is őket… és ez igaz itt, a rabkórházban is.

Az erőszakot nem minden esetben tudják megelőzni, hisz nem állhat minden rab mellett egy fegyőr. A kórház minden emeletén a lépcsőfordulóban és a liftnél fegyveres őr áll őrséget éjjel-nappal, de ez csak arra elég, hogy gátat szabjon még a szökés gondolatának is.

A napok itt nagyon lassan telnek, és az ittlévők nagyon lassan felejtenek. A rácsos ablakokon ritkán süt be a Nap.

Néha a férfi szobája felől fájdalomtól fuldokló kiáltásokat lehet hallani a mai napig.  

 

 

 

folytatása következik…

 

 

29látogató,2mai

Szerző Lénárt Anna 164 írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.

9 Komment

Hagyj üzenetet