Vandra Attila : Találka a parkban

— Szia, nem jösztök sétálni a Nagyparkba? — mondták egymásnak kórusban, majd mindketten hahotában törtek ki. Ám Rózsának akadt még hozzáfűznivalója.

— Ott találkozom sógornőmmel is, Kincsővel, ő is hozza a kis kannibálját!

 

 

Ágota gondos anyaként még egyszer ellenőrizte, mindent betett-e a gyermekkocsi csomagtartójába.

Esőköpenyre ma biztos nem lesz szükség, de hát álljon csak az ott, nehogy legközelebb felejtse el.

Tej? — A termoszban. Hozzá a cumisüveg? Megvan.

Egy üveg hűsítő? — Egy anya is megszomjazhat.

Vászonsapka? — Ha esetleg szél támadna.

Bevásárlószatyor? — Hazafelé kenyeret kell vennie.

Pénztárca, iratok? — Ok.

Egy könyv olvasni a parkban. Betette.

A baba máris alszik a kocsiban, ringatni sem kellett, még megigazította rajta a takarót. Indulhat.

Jaj, a telefon! Majdnem elfelejtette, ott van a töltőben… 100%-on áll. Tulajdonképpen… fel is hívhatná Rózsát. Kettesben, akarom mondani négyesben jobban telik az idő. Kellemest a hasznossal.

Épp kihúzta a töltő dugaszát a maroktelefonjából, amikor berregni, majd csengeni kezdett. Csaknem elejtette. Nem, nem Déneske miatt ijedt meg, nem szokott a gyermek ilyesmitől felébredni, ágyúzni lehet mellette, ha mélyen elaludt, de hát nem készült arra, hogy a kezében szólal meg az a fránya szerkezet. A képernyőre pillantott. Rózsa! Még hogy nincs telepátia!

— Szia, nem jösztök sétálni a Nagyparkba? — mondták egymásnak kórusban, majd mindketten hahotában törtek ki. Ám Rózsának akadt még hozzáfűznivalója.

— Ott találkozom sógornőmmel is, Kincsővel, ő is hozza a kis kannibálját!

— Kincső? A kannibálját? — hökkent meg Ágota.

— Kincső egy maorihoz ment feleségül. A maorik egykor kannibálok voltak. S a kicsi, mióta kijött a két kis fogicája, felsebezte anyukája egyik mellét. Mondtuk is a picinek, csak a tejet kell megenni, anyukát nem. Azóta férjem kis kannibálnak hívja unokaöccsét.

— Ja, férjed húga, aki Új-Zélandon lakik! Öcséd feleségére gondoltam…

— Igen, ő is Kincső, csak neki még nincs gyermeke! — kacagta el magát Rózsa. — Sógornőm épp új babakocsit akar vásárolni. Nincs kedved velünk jönni?

— Jövök! Alig várom, hogy megismerjem őket!

Gyermeksírás zavarta meg a beszélgetést. Déneske háborodott fel, mert becsapták. Miféle dolog betenni az ember gyerekét a kocsiba, aki szófogadóan elalszik ringatást várva, s az nem jön? Ez kitolás!

— Felsírt! Találkozunk a parkban! — zárta le Ágota. S tényleg, alig jutott ki a kapun, máris csönd lett a kerekek felett.

Sejtette, elsőnek érkezik majd, hiszen a Kolostor utcán lakik, csak ötpercnyi sétára a Nagy Parktól. Rózsa feltehetően még nem is volt útra készen, amikor telefonált. S ha bemegy még anyósáékhoz… Nem… Nem megy be, azt mondta, ott találkozik sógornőjével is…

Miközben ezen tűnődött, a Kolostor utcai katolikus templom elé ért. Rikító rokolyás kreol nő ült a lépcsőn, gyermekét szoptatva, szabad kezét közben koldulásra tartva.

— Ággyon csák néhány lejecskét, legyen, miből enni ádják a kicsinek. Sájnálja meg az ártátlant!

Undorodva fordult el tőle. Már évek óta ismerte, mindig újszülöttel az ölében koldult.

— Vajon mind az övé? — fogalmazódott meg benne már nem egyszer a kérdés. — Bár… ez most szopott. Vagy képes a babával mímeltetni a szopást? Nem szégyelli csöcsét itt a központban kiállítani? Nincs ezekben egy csepp szégyenérzet — s megerősödött benne az elhatározás, többé ezeknek egy banit sem…

 

Végre! Megérkezett a parkba, melyben a lengedező hűs szellő elfújta negatív érzéseit. Egy szélesebb padot kellene keresnie, ahol hárman is kényelmesen elférnek majd. Boldogan vette birtokba az egyiket, főleg, mert a legtöbbjén már ült valaki. Kellemes nyáridőben a park árnyékos hűvössége, mágnesként vonzza a nyugdíjasokat, kisgyerekes anyákat, szerelmespárokat, turistákat egyaránt. Majd megtalálják a lányok, nincs ez a pad eldugott helyen. Ha nem, Rózsa majd telefonál.

A pad közepére ült, s maga mellé húzta a babakocsit. Hátha így nem akar mellé ülni senki. Elég ciki magyarázkodni:

— Tudja, foglalt, épp a barátnőimet várom, itt van találkánk, mindjárt itt lesznek…

Egy összeölelkezett pár szemrevételezte az üres padvéget, végül a továbbhaladás mellett döntöttek. Déneske viszont hiányolva a mozgó kocsi ringatását, hamarosan hangosan fejezte ki nemtetszését. Közelebb húzódott a babakocsihoz, egy ideig kedves szóval s ringatással csitítgatta, hiába. Egészen mellé húzódott, s cumit dugott a szájába, amely csak azért nem repült távolabb, mert Déneske vállához volt kötve. Ágota elővette hát a teát és azzal kínálta meg. A kicsi arcán a fintor mintha azt reklamálta volna:

— Te ezzel jóllaknál?

Egyre mérgesebben adta elő felháborodását. Elő tehát a termoszt, cumisüvegbe a langyos tejet, azt már mohón kezdte szivattyúzni befelé, főleg az anyai ölben.

— Te kis követelőző méregzsák! — „veszekedett vele” édesanyja.

A következő pillanatban ismét felhangzott a babasírás. Pillanat törtrészéig meghökkent, hiszen a tej ritmusosan fogyott az üvegből, s Déneske nyugodt, elégedett tekintettel nézett a szemébe. Anyai ösztöne azonnal érzékelte, ez nem saját gyermeke hangja, majd azt is, hogy a hang a háta mögül jön. Hátra pillantott.

Egy fiatalasszony épp kivette saját üvöltő három hónap körüli gyermekét egy régimódi gyermekkocsiból, olyanszerű szocialista gyártmányúból, amilyen Ágotának is volt babakorában, majd leült a pad szabad végére. Bő, színes rakott szoknyát viselt, bár nem jellegzetes roma viseletet.

— Kikupálódott cigányné lehet — vonta le gondolatban a következtetést Ágota, látván erősen napbarnított arcát. — Vagy mégse? Eh, csecsemővel nem üdülhetett a tengeren…

Zavarban volt, mert mégsem mondhatja neki, „Ne ülj ide!”, hiszen lehet, neki is ölbe kell majd vennie gyermekét… E gondolatra ösztönösen Déneskére pillantott, aki épp abbahagyta a cumizást, és lehunyta szemét. Óvatosan helyezte be kisfiát a kocsiba, nehogy felébredjen, betakarta, kétszer is megigazította rajta a kis takarót, ellenőrizte a féket, majd visszaült helyére.

— Vajon Rózsáék nem helyezkedtek szintén várakozó álláspontra egy másik padon, a park másik végében? — villant át agyán a kétely, majd megnyugtatta magát, még nem lehetnek itt.

Újra megvetve hátát a pad támláján, ismét „szomszédja” felé pillantott, ahonnan egyre követelőzőbb sírás hangja hallatszott. Ám a látványtól agyára ment a vér. A pad másik végét elfoglaló nő épp elhelyezkedett kényelmesen, majd elővette mellét, és babájának felkínálta, kinek nem kellett többszöri biztatás. Az éhhalál küszöbén levő mohóságával, szaggatott lélegzettel vette birtokba az életet adó nedűt szolgáltató cicit. Ágota nem állta meg szó nélkül, hangot adott felháborodásának. Ingerülten sziszegte oda, fojtott hangon, nehogy kisfiát felébressze:

— Nem szégyelled magad? Előveszed a csöcsödet mindenki szeme láttára!

A kreol asszony lassú mozdulattal fordította meg a fejét, mint aki nincs meggyőződve afelől, hogy az üzenet neki szólt.

— Tesséék?

— Ne add az értetlent! Nem sül le a bőr a képedről, itt publikusan kiteregetni magad? Itt kisgyermekek is járnak!

— Megszoptatom a gyermekemet! Miért, te nem azt tetted az előbb?

— Én megcumiztattam, nem tettem közszemlére bájaimat, mint te!

— S mit kellett volna tennem? Fél órán át loholnom hazáig, miközben végigüvölti a fél várost? Hine nem cumizik, hanem szopik! Ha tovább zaklatsz, rendőrt hívok!

— Még te hívsz rendőrt? — kapkodott Ágota levegőért. Még replikája sem maradt egy ilyen válasz után. Ám az egyre hevesebbé és hangosabbá váló szóváltás közben Déneske felsírt. Ágota szívesen megmondta volna a magáét ennek a szajhafajzatnak, ám egy anya mégiscsak anya, s hogy elcsendesítse kisfiát, felállt és elindult vele a városháza felé, ahol remélte, talál rendőrt, s szól neki, tegyen valamit a közszeméremsértő ellen.

Még ő hív rendőrt! Micsoda szégyentelen!

Nem volt szerencséje. Egy egyenruhás sem kószált arrafelé. Már épp megfordult, hogy visszamenjen a parkba, amikor észrevette Rózsát. Hiába próbálta kedvesen fogadni barátnője köszönését, nem tudta spongyával törölni előbbi hangulatát. Még mindig remegett keze a dühtől.

— Mi történt? — kérdezte Róza aggódó hangon, miközben elindultak befele a parkba.

Ágota előadta kalandját.

— Képzeld el, még neki állt fennebb! Még neki állt fennebb! Még ő fenyegetőzött, hogy rendőrt hív! Nem volt szerencsém, ma egy sem kószált itt a városháza körül, mert…

Nem tudta befejezni a mondatát, mert Rózsa kitörő örömmel üdvözölt valakit.

— Szia, Kincső! — de meglepődött a vártnál hűvösebb fogadtatástól. Sógornője, bár válaszolt köszönésére, nem épp barátságos tekintettel nézett melléje. Rózsa követte tekintetét. Kincső ellenségesen Ágotára nézett, ő pedig vissza.

— Tiii… Ti ismeritek egymást?

— Ő a sógornőd? — döbbent meg Ágota.

Rózsa kezdte kapizsgálni, hogy ezek ketten szólalkozhattak össze néhány perce.

— Igen… — felelte Ágotának, majd időnyerés céljából Kincsőt kérdezte, mi történt. Az érem másik oldalát már ismerte.

— Megszoptattam Hinet, ő pedig belém kötött, mintha két perccel azelőtt nem ugyanazt tette volna.

— Megszoptattad? Itt a parkban? — hitetlenkedett Rózsa.

— Miért tán tilos? — lepődött meg Kincső is sógornője reakcióján.

— Közszeméremsértés… Miért, nálatok tán így szokás?

— Egy szoptatós anya zaklatása nálunk Aotearoa-Új-Zélandon kihágás, és komoly pénzbírságot kell fizetni érte… Itt meg nem mehetek ki a parkba, mert szoptatok? — háborgott.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 700 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.