Lénárt Anna: Fagyos ölelés
Olyan szeretettel teli írásokat ajánlok a kedves olvasók figyelmébe, melyek a mindennapjainkat tükrözik, kendőzetlen őszinteséggel.
Lénárt Anna nyitott szemmel jár, hivatása emberi sorsokkal szembesíti, hol megrázó, hol kacagtató helyzetekkel, amikből ő nagy élettapasztalattal és empátiával tár elénk szórakoztató, elgondolkodtató, néha tragikus történeteket.
Pápay Aranka
Egy kicsit magamról:
Verseket gyermekkorom óta írok. Felnőtt fejjel kezdtem prózában leírni gondolataimat. Az általam írt írások „én vagyok”, tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem.
A mára már megszűnt Virtus.hu-n és itt a Héttorony internetes újságokban jelentek meg először írásaim. Napjainkban több Irodalmi Oldalon is megtalálhatóak. Nyomtatásban, Téltúlélők címmel 2008-ban került kiadásra egy antológia, amiben több versem is olvasható. A Montázsmagazin Életutak címmel 2015-ben a magazinban megjelenő életinterjúkból készült antológiájában velem is készült egy riport. Ebben az évben régi nagy álmom teljesült azzal, hogy megjelent első verseskötetem, aminek a címe: Lelkek tánca, és most október elején megjelent első novelláskötetem is a: Fagyos ölelés.
A kötetbe nem került be minden novellám, de nem mondhatom, hogy csak egy szempont szerint válogattam. Tudatosan arra törekedtem, hogy munkáimból nevettető, tanulságos, elgondolkodtató és tragikus írások is kerüljenek a kötetbe.
Van olyan írásom, ami teljesen kitalált, de általában az életből „lopom” az alaptémát és a képzeletem színezi ki azzá, ami…
Legjobban egy versemmel tudom meghatározni írásaimat:
A költészet varázsa
Bármely irányba indulok az élet kanyargós útján,
utamba akadnak tárgyak, emberek, általuk életek,
melyek segítségével szólhatok, elmondhatom, amit
érzek, sírhatok, kacaghatok, markomban tartom a csodát,
a papírra záporként hullnak a szavak, remeg a kéz,
amint a mindennapok és a képzelet szövetségre lép…
Battonya, 2014. február 2.
Jelenleg egy regényen dolgozom, ami reményeim szerint jövő nyáron meg is jelenik.
Szeretettel és tisztelettel:
Lénárt Anna
Üllő és kalapács
A nagyapám évekkel ezelőtt mesélt nekem.
Nagyon régen történt meg, de még mindig bánt, ha visszagondolok rá… – kezdte a papa. – A golyózápor elől megbújva, összegörnyedt testtel gubbasztottunk a társaimmal a lövészárokban. Mintha mind a két oldal kifáradt volna egy kis időre alábbhagyott a harc heve. Csendesen beszélgettünk, az otthonról, az asszonyokról… Kilenc hónapja voltam eltávozáson, néha-néha sikerült levelet írnunk egymásnak, így tudtam meg, hogy otthonlétem nem maradt nyomtalan. Már nagyon vártam az üzenetét…
A tábori futár kihasználta a fegyverszünet adta lehetőséget és gyorsan végighordta a postai küldeményeket, ezzel is bátorítva a harcba vonulókat. Elővettem a pipámat, jól megtömtem dohánnyal és pont meg akartam gyújtani, amikor nevemen szólított. „Katona, távirata van.” Táviratom? Türelmetlenül téptem fel a borítékot…
Először magamban olvastam. „Örömmel tudatom magával apjuk, hogy megszületett harmadik kislányunk. A tisztelendő úr mondta, írjak magának és kérdezzem meg, a keresztségben milyen nevet kapjon a gyermek?” Egymás után még legalább háromszor elolvastam hangosan. Ekkor jött vissza a futár, hogy elvigye azoknak a levelét, akik válaszoltak a szeretteiknek. Intettem neki és megkérdeztem tőle, táviratot tudok-e küldeni. Bólintott a kérdésemre. Papírt és ceruzát vettem elő, megnyaltam a ceruza hegyét, hogy jobban fogjon és csak annyit írtam a papírra „A neve legyen Leokádia.” Kezibe nyomtam annak a postás félének és kezembe vettem a pipámat… Még egy lyány – dohogtam magamban. Hangosan mondhattam ki, mert a barátom, aki mellettem a puskáját tisztítgatta, megjegyezte:
– Nálad volt az üllő és a kalapács is, azt csináltál, amit akartál. Nem ismered a mondást – hallottam távolabbról is –, hogy egy ember egy félét tud csinálni?
Nem szólaltam meg, csak szívtam, fújtam a füstöt és Isten bocsássa meg, nem bántam volna, ha eltalál egy eltévedt golyó. Nem láttam korábban imádkozni, de itt keresztet vetett a nagyapám. – Az asszony később megírta, Leonórának keresztelték el.
Legközelebb csak a háború végén mentem haza. Otthon várt a feleségem és három gyermekem, Katika, Marika és Leonóra. Megálltam a küszöbön. Otthon, édes otthon. Nem gondoltam, hogy valaha haza jutok… Két nagyobbik lyányom a nyakamba ugrott. Édesapa, édesapa, de jó, hogy hazajött – mondták egyszerre, pedig nem is ismertek. A kicsit az anyja karjában tartotta. Amint ránéztem arra a kedves, nevetős arcocskára, elszállt minden haragom.
– Papa – köhécselni kezdtem és huncutul mosolyogtam… a jó öreg tudta mire gondolok.
– Hát igen, még egyszer megpróbáltam, hátha fiú, aki tovább viszi a családi nevet, de megszületett Julika, az édesanyád.
Battonya, 2012. február 17.
A könyvtár
A régi öregek azt tartják, van valahol egy könyvtár, amit halandó ember nem látogathat, ahonnan könyvet nem kölcsönözhet, ahol az emberi sorsok könyveit őrzik. Az emberi sorsok könyvei nem azonos lapszámmal vannak ellátva. Egyesek könyve sok lapból áll, míg másoknak csak vékonyka kis füzet jut. Nem tudom, mennyi valóságalapja van a történetnek, de elgondolkodtat…
Talán életünk végén eljutunk abba a könyvtárba, és számadást készíthetünk, mennyire volt tartalmas földi létünk. Talán… de ha én most szeretném tudni, hogy mi lesz holnap, ha helyesen akarok dönteni valami fölött, ami kétségekkel tölti el mostani létem? Néha jó volna belelátni abba a könyvbe, de valóban jó lenne-e, ha tudnánk a holnapot? Ezek mind olyan kérdések, amikre nem kaphatunk választ.
Legalábbis most nem. Az élet maga válaszolja meg őket. Abban viszont bízom, életem könyve tele van színes lapokkal, és nem csak egy keskeny füzetecske, amit fekete-fehér oldalakkal írtak meg. Talán naplót kellett volna írnom, és most is vezethetnem kellene… arról, miként élem meg a rám mért sorsot. Most visszaolvashatnám azt, amire csak néhol emlékszem.
Életem folyamán volt pár halál-közeli élményem. Emlékeimben nem szerepelnek tragikumként, de ha egyszer nem fog visszaengedni, ha végleg elszáll belőlem az élni vágyás? Tudom, a halál az élethez tartozik, és egyszer oda kell állnunk, megméretni Isten színe elé. Nem akarom úgy felfogni, hogy talpig fekete gyász, könnyek… én táncolni fogok vele… tudom… mielőtt végleg távozom…
2011. október 23.
